Rólunk
Meglehetősen húzós napokon vagyok túl, az időzónás kavarodások meg a folyamatos élmények miatt fel sem tűnt, hogy rendszerint hattól, legkésőbb héttől este 11-ig dolgozom megszakítás nélkül. Voltam a Sunnál, az Intelnél, a Computer History Museumban, teszteltem a Pre-t, felkerestem Steve Jobs meg még néhány híresség házát, és két-három cikket írtam naponta: rohadtul elfáradtam, úgyhogy most a medence partjáról írom nektek a postot.
Ezt figyeld: mész az ötsávos 101-esen San Francisco felé. Körülötted mindenfele autók, mögötted, előtted, melletted, a legnagyobb távolság talán ha nyolc méter. Egy magaslat tetejére érsz az V6-osoddal, lenézel, meglátod magad előtt a ködbe burkolózott várost, meg a kígyózó autópályát, amin szinte összeérnek az autók.
Ránézel a mutatóra: 70 mérföld óránként. A távolságmérőre: 400 mérföld, ennyit tettél meg koccanás nélkül viszonylag nagy sebességgel úgy, hogy nagyobb forgalmat elképzelni sem tudnál.
És akkor rájössz, hogy a tempomat jó.
Tovább olvasomHarmadik napja vagyok Kaliforniában, és kezdenek megdőlni az amerikaiakkal kapcsolatos előítéleteim. Először is nem mindegyik kövér. Mert New Yorkban például elképesztő szörnyekkel találkozik az ember:
ezzel szemben a nyugati parton mindenki megfeszül azért, hogy jó formában maradjon. Ez az igyekezet viszont inkább idegesítő, mint szimpatikus, mert én a steakjeimmel, cigarettámmal, európai életmódommal olyan hatást váltok ki a helyiekből, mintha valami pusztuló világ utolsó hírmondója lennék. Mintha a boldogsághoz vezető út egyedül a tökéletes formában tartott testen és az anyagi javak megteremtésén keresztül vezetne.
Hétfőn benéztem egy katolikus misére, ahol a pap épp prédikációt tartott: az egész a gazdasági világválságról szólt. Nem mondom, hogy az egyházaknak nem kell lépést tartaniuk a változó világgal, de az mégiscsak meglepett, amikor a könyörgéshez érkezve kizárólag olyan kérések hangzottak el, hogy "Urunk, enyhítsd a válság gazdaságra gyakorolt hatását", vagy "Add Urunk, hogy minden testvérünk jól fizető álláshoz jusson", vagy "Segítsd anyagi javakkal azokat, akik hiányt szenvednek". Persze úgy nehéz jó hívőnek lenni, ha közben éhen halsz, de mégis mintha kicsit túlsúlyba került volna a világi tematika egy olyan helyen, ami alapvetően a halál utáni életre készít fel.
Ami viszont a legmeglepőbb, az a kedvesség. A hivatásszerű kedvesség. Mindenki olyan aranyos, hogy attól már émelygek, mintha csokisziruppal leöntött vattacukor-szeretet venne körül, bemegyek egy boltba, egy étterembe, mindenki rögtön arról érdeklődik, hogy milyen a hangulatom, milyen napom volt, épp csak azt nem kérdezik meg, hogy egyébként sikerült-e már könnyíteni magamon mostanában. A legfelháborítóbb, hogy a pincérek, amint meglátnak egy kutyát vagy egy gyereket, rajtaütésszerű gügyögésbe kezdenek, amit percekig nem hagynak abba. Persze nem a kedvesség zavar, hanem hogy ezt előírásszerűen csinálják: nincs benne őszinteség, éppen ezért értéke sincs a dolognak, akkor meg minek?
A csúcs az, hogy akárkivel beszélek, rögtön tudja hol van Magyarország és megjegyzi, hogy az egy csodálatos ország, pedig bizonyára azt sem tudja, melyik földrészen keresse. Nincs ezzel semmi baj, miért is kéne tudnia, én sem tudnám, ha itt élnék, csak akkor minek kell áradozni egy olyan helyről, ahol akár programszerű népirtás is folyhatna, akkor sem tudnának róla?
Két ponton azért beleszaladtam a késbe: az egyik egy boltban volt, ahol mindenféle dolgot vásároltam, és ahol a pénztáros szokás szerint elővette a "Magyarország csodálatos"-kártyát. Forgattam a szememet, erre kiderült, hogy tavaly járt nálunk, szerette a Parlamentet, csak sajnos decemberben érkezett, ezért hideg volt.
A másik kellemes meglepetésem egy taxiban ért, amikor a bérautómért hajtottam. Ezért a dögért:
A taxis arról érdeklődött, honnan érkeztem, válaszoltam neki, de nem gondoltam, hogy bármilyen ismerete lenne a térségről. Ezután körülbelül 15 perces beszélgetés vette kezdetét, amiben a taxis arról érdeklődött, milyen most az élet nálunk 20 évvel a kommunizmus felbomlása után, megjegyezte, hogy Magyarországon azért nem lehetett olyan rossz korábban sem, mert ahogy hallotta, viszonylag megengedő volt a rendszer, bár úgy tudja, nem volt könnyű utazni. Egyben felhívta a figyelmemet arra a tényre, hogy ami Lengyelországban annak idején történt, az egyszerűen varázslatos: hogy a név szerint megemlített Lech Walesa, aki az előző rendszerben egyfajta ellenálló volt, az újban az ország vezetője lett. "Ez fantasztikus", ismételte meg háromszor, nekem meg leesett az állam. Kíváncsi vagyok, nálunk hány taxis tudna hosszasan értekezni a két évtizeddel ezelőtti közép-afrikai helyzetről, mert a viszonyrendszer kábé hasonló lehet.
Ma egyébként felkerestem az óceánpartot két török lánnyal, ettem egyet a partra néző és meglehetősen híres Sam's chowderben, a három legjobb szabadtéri étterem egyikében, ahol a chowder mesés volt:
Sült tintahalkarikákból viszont sokkal jobbakat ettem múlt héten a horvát tengerparton (a törökök megígérték, hogy odaadják a pontos receptet, mert náluk is finom ez a kaja, nekem viszont még nem sikerült jól elkészítenem). A nap során eljutottam még egy varázslatos helyre, amiről nemsokára jön egy újabb post, most viszont megyek vacsorázni, mert az óceánnak ezen az oldalán még csak este kilenc van.
Ezt a postot eredetileg tegnap akartam megírni, de este az ágyba zuhantam, mint valami kő, egyetlen karaktert sem tudtam kierőszakolni magamból. Egész nap San Francisco utcáit jártam, vagy harminc kilométert installáltam a lábamba, az összes fontosabb városrészt felkerestem, sőt, olyan helyekre is eljutottam, ahová turisták soha: néhány kilométerre a Union Square-től hirtelen eltűntek a normális emberek, és csak a nyári melegben is kabátba öltözött, gyanúsan mozgó, zavarodottan kiabáló alakok maradtak.
Meg iPhone-ok, amik a legváratlanabb pillanatokban bukkantak fel. A belvárosban például alig láttam néhány példányt, a legtöbben Blackberry-vel rohangálnak, előfordult viszont olyan, hogy a lepusztult környéken a sorház előtt ücsörgő hajléktalan-szerű alak az Apple érintőképernyős mobilját nyomkodta. És hát ez ellentmond némiképp annak a megállapításnak, hogy az iPhone vásárlói gazdagabbak, iskolázottabbak, és megerősíti azt, amit Ádám gyanított: hogy a felmérés még az 500 dolcsis korszakban történt, mióta fillérekért meg lehet kapni a telefont, átalakult a vásárlóközönség.
A fehér fülhallgató viszont időről időre felbukkan, ott van a gazdagok hallójáratában, a futóknál, sőt, még ennek a rakás szemétbe öltözött hajléktalannak a nyakában is ott volt a jellegzetes kiegészítő:
Máskülönben egyébként nem állítanám, hogy az Apple nagyon rátelepedett volna a völgyre és a városra, összesen két hirdetést láttam, mindkettő az iPod Touch képességeiről szólt, de Store-ba például nem sikerült véletlenül belefutnom.
Végső elkeseredésemben kértem egy jeges kávét a Starbucksban, a régi idők emlékére természetesen Steve névre rendeltem meg. A Union Square-en ittam meg, ahol ingyen van a wifi, úgyhogy el tudtam olvasni az Appleblogos kommentjeiteket, miközben a háttérben valami zenekar játszott, mellettem meg a helyiek ölelkeztek a fűben.
Ma várhatóan megkeresem Jobs házát.
Na szóval itt vagyok, megjöttem, elfoglaltam a Szilícium völgyet, de aki diadalittas beszámolóra várt, azt ki kell ábrándítanom: péntek este jöttem meg a nyaralásomból, aludtam négy órát, aztán repülőre ültem, kisebb megszakítással kábé 15 órán keresztül a felhők közt voltam, aztán leszálltam, de még mindig csak kora délután volt, pedig az órám már este tízet mutatott. Ilyenkor két lehetősége van az utazónak: vagy lefekszik aludni az otthoni idő szerint, amivel napokra bebiztosítja a jetlaget, vagy ébren marad az aktuális időzónának megfelelően, ami az első nap okoz közvetlen életveszélyt. San Franciscóban például még csak most múlt este hét, a biológiai időzónám szerint viszont már hajnali negyed öt van, szóval egyre kevésbé tudom koordinálni magamat, pedig még legalább három órán keresztül ébren kéne maradnom.
Az utcán szédelgek.
Nehezen kommunikálok.
Félreütök minden betűt.
Egyébként Steve Jobs-szal még nem találkoztam, de a hotelem a Cisco, a Sun és a Yahoo! főhadiszállása közt van, mindegyik látótávolságon belülre került, ami nem jelenti azt, hogy át is lehet sétálni ezekbe az épületekbe: figyelmeztettek rá, hogy Kaliforniában nem lehet csak úgy mászkálni, de nem hittem el, amíg saját szememmel nem láttam. Pár órája azonban elugrottam egy közeli elektronikai üzletbe, hogy konnektor-átalakítót vegyek, az üzletnek tele is volt a parkolója, az oda vezető 15 perces úton azonban egyetlen gyalogossal sem találkoztam. Eggyel sem, a táj jellemzően így fest:
A következő napokban igyekszem majd megfejteni ezt a jelenséget, bár sejtéseim már most is vannak, ezeket azonban nem osztom meg veletek, mert várom a szobaszervizt, megeszem a vacsorám, aztán olvasok, közben meg majd szándékaimmal ellentétben elalszom.
Addig is tippeljétek meg, hogy vajon adok-e borravalót a pincérnek. Azt tervezem, hogy nem, mert nincs apróm, de tud úgy nézni, hogy kikényszerítse a pénzt a zsebemből. Ebben az esetben viszont egy életre meggyűlölöm.
update: közben megjött a kaja és borravalót is adtam:
Tudom, gyenge vagyok, de a fickó olyan megértően indult el kifelé a szobámból, amint megtudta, hogy honnan jöttem, és hogy most nálam hány óra van, hogy a kezem pofátlanul belenyúlt a zsebembe és átnyújtotta a pénzt. Tehetetlen voltam, mindig ezt csinálja valamelyik végtagom, ha szimpatikus emberekkel találkozom. Mondjuk a barátaimat szerencsére nem fizeti le.
