Sokan sok miatt szidják az iTunes 11-et. Én próbáltam nem gyors következtetéseket hozni. Annak ellenére, hogy sokaknak hiányoznak bizonyos ficsörök, például a duplikálás kiszűrése. Vagy még többeknek nem tetszik a fájlok kezelése. Én visszahoztam a Sidebart egy ⌘ - Alt - S leütéssel, és azóta kevésbé vagyok frusztrált.
Szóval próbáltam megvédeni, pedig már egy csomó helyen írtak tutorialt arról, hogyan lehet visszahozni a 10-est. Én maradtam, igyekeztem kevés elvárással lenni, általában zenelejátszóként használom. Ha nekem ezt a legegyszerűbb funkcióját hozza, már fél siker.
Nem sikerült neki.
Van ugye egy playlist, a munkanap elején rábökök benne az egyik számra, shuffle bekapcsolva, innen én már csak az F7-F8-F9 billentyűket szeretném használni. Mint egy gyökegyszerű iPod shuffle-t. Általában sikerül is ez, kivéve, ha az első szám annyira megtetszik, hogy még egyszer meghallgatnám.
Nyomok egy "előző"-t (F7). Ez minden esetben az adott szám elejére ugrik, két lenyomással az előző számra. Most is arra számítok, hogy egy nyomás, kezdi újra a számot.
De nem ez történik. Ha a véletlen lejátszás be van kapcsolva, és az első lejátszott számnál nyomunk "előző"-t, elhallgat a zene. Mi a fene? Megnyomod a play-t, erre elkezd egy tök másik számot. Állj. Nyomok egy "előző"-t, hátha előjön az eredeti szám. Nem jön. Soha többet nem éred el, csak ha abbahagyod a munkát, és megnyitod a tetű iTunes ablakát, és megint kikeresed. Őrület.
Szól a zene, ne nyúljunk hozzá, oké. Ekkor viszont azt a balgaságot követtem el, hogy letöltöttem egy iBookot a webről, és ráhúztam iTunes-ra. Ekkor megint elhallgatott a zene. Nem tudott egyszerre importálni és zenét lejátszani.
Egy másik alkalommal egy előző nap félbe hagyott zenét indítottam el újra. El is kezdte játszani, de arra gondoltam, az elejétől hallgatnám meg. Nyomtan egy "előző"-t (pedig ezzel a rohadékkal megjártam már párszor), erre visszaugrott pár másodpercet a számban, és részéről elintézett volt a dolog. Megint előző, megint visszaugrik. Ez mondjuk csak egyszer fordult elő, de az előzőekkel egybe véve arra a véleményre jutottam, hogy az iTunes 11 egy szar zenelejátszó.
És ez a legkevesebb rossz, amit a szemére vetnek egyébként odakint a vadonban.
Elég régóta nyavalygok már itt arról, hogy új gépet akarok venni, de nincs mit. Pontosan tudom azt is, hogy milyen lenne számomra az ideális konfiguráció, ezt azonban már sosem dobja piacra az Apple: a jelenlegi 13-as MacBook Pro, de nem kétmagos, hanem négymagos processzorral. A 2,1 gigahertzes verzió pont annyit fogyaszt, mint az a 2,9-es kétmagos, ami most a gépben van, és nem is kerül sokkal többe. Szóval reális elvárás.
Nincs szükségem vékonyabb kivitelre, főleg, mert ezért cserébe a 15-ös retina Pro példája alapján le kéne mondanom az optikai meghajtóról, aminek a helyére raknám a merevlemezt, amire a videóvágás miatt mindenképp szükségem van. Nem akarok egy vagyonért gyors külső egységet venni, amit folyton magammal kell cipelnem, ha dolgozni szeretnék. De a kijelző felbontását mindenképp növelném, legalább a 13-as Air szintjére, nem is nagyon értem, mit akar ezzel az 1280x800-zal 2012-ben az Apple.
És ha ez az egész így megvan, akkor fogom az optikai meghajtót, kidobom a francba és berakom a helyére a merevlemezt, a merevlemez helyére meg egy 240 gigabájtos ssd-t!
Na ez az a gép ami már sosem fog elkészülni, úgyhogy kompromisszumot kell kötnöm.
Ha a 13-as Prót választom, le kell mondanom a négy magról és a normális felbontású kijelzőről, de megkapom a kompakt méretet és a nagy háttértár mellett elfér még az ssd is. Nem lesz nagyon gyors, de gyors lesz, nem nagyon drágán.
Ha tényleg jön 13-as retina Pro, jó esély van rá, hogy abban is kétmagos processzor lesz, de a nagy beépített háttértárról mindenképp le kell mondanom és mindezért várhatóan még sokat is kell fizetnem,
Ha meg a 15-ös retinát választom, akkor szuper lesz a kijelzőm, lesz négymagos processzorom, de ahogy egy 13-as retinánál, itt is gyors külső merevlemezt kell vennem a videóvágáshoz, sőt, még egy Time Capsule vagy valami hasonló NAS is kéne, mert a 256 gigabájtos ssd-n még a képeim, zenéim sem férnének el maradéktalanul. A hálózati meghajtó megoldás ilyenkor. Viszont így már 730 ezer (gép) plusz 150 ezer (külső hdd, nas) forintnál járok, és még mindig komoly kompromisszumot kellett kötnöm. Ha 512-es ssd-vel veszem a gépet, akkor nem kell NAS, csak külső merevlemez a vágáshoz, viszont már majdnem egymilliót költöttem. És még mindig kompromisszumot kötök.
Egymillióért.
Na azt nem.
Megvárom még, hogy lesz-e 13-as retina és ha igen, mit fog tudni, de majdnem biztosra veszem, hogy ennek az erősebbik 13-as Pro lesz a vége némi ssd-vel és merevlemezzel egyszerre és azzal a tudattal, hogy az Apple nem gyárt számomra ideális gépet, kompromisszumot kellett kötnöm, de legalább a lehető legolcsóbban úsztam meg az üzletet.
Aztán ha lesz retina 13-as méretben, négymagos processzorral, 768-as ssd-vel, normális áron, akkor majd újratárgyaljuk az ügyet.
Egyik este a barátnőmmel rajzfilmes hangulatunkban voltunk, ezért betettük a 2011-es Micimackót, ami a nyáron ment a mozikban. Ahogy belekattintottam a közepébe, egy pillanatig azt gondoltam, véletlenül a tíz-húsz évvel ezelőtti rajzfilmet tettem be, annyira egyszerű és klasszikus volt a karakterek ábrázolása. Aztán ahogy elkezdődött a film, az első jelenetnél valahogy megéreztem benne 2011-et.
Erős lett a gyanúm, hogy amikor ezt a filmet készítették, már volt iPad a piacon.
Első jelenet. Micimackó alszik az ágyban. Egy könyv egyik lapján vagyunk, az alvó öreg medve körül az első fejezet betűi látszanak. Hogy a narrátor felébressze Micimackót, elkezdi rázni az oldalt, a kép pedig reagál erre. Aztán döntögetni kezdi a könyvet (majdnem azt írtam, kijelzőt), és a főhős kiesik az ágyból. Az ébresztés sikeres.
Végig azt gondoltam, wow, de jó lenne ez egy interaktív iPad-mese első oldalának.
Aztán ahogy haladt tovább a film, megtaláltam a zseniális második, a lenyűgöző harmadik és a piramidális negyedik oldalt is. Rendszeres időközönként élt a rendező az iPades interaktív mesék eszközeivel (emlékezzünk az Alice for the iPadre, mekkorát szólt az tavaly).
Továbbmegyünk. A kép egy rétet mutat, alatta olvassuk a szöveget, egyszer csak Micimackó átfut a képen, leugrik róla, végigszökken a betűkön, beszorul egy O-betűbe, letör néhányat, majd továbbszalad. Utána a méhek terítik be a lapokat. Ez persze pont nem az épp olvasni tanuló gyerekeknek lenne szuper egy iPaden látni, hanem a mesét felolvasó szülő melletti kisebb emberkéknek, akiket így szórakoztatna a digitális könyv.
Azon vettem észre magam, hogy ötleteken agyalok a rajzfilm nézése közben, amikor a narrátor kérdezi a szereplőket, már a Sirivel próbálom elképzelni, a beszédfelismerő képes lenne azonosítani, jó választ ad-e a gyerek. Feladatokat látok, amit helyesen kell megfejteni a képeken, hogy továbbmenjen a történet.
Igen, tudom, a Micimackós meséknek hagyománya, hogy könyvekben mozgó képeket mutassanak, ezt már évtizedekkel ezelőtt is így rajzolták meg. Ha azonban a mostani rész és a korábbiak közti különbséget szeretném megfogni, ezeket a jeleneteket említeném. Sokkal ötletesebbek, mozgalmasabbak, még akár azt is mondanám, hogy iPadesebbek. El tudtam volna képzelni, hogy ezt a részt eleve iPaden is kiadják, egy interaktív mesekönyv formájában. Mert abszolút benne van már, hogy ne a narrátor döntögesse a könyvet, ne a szereplők válaszoljanak a feltett kérdésekre, és Micimackó ne egyedül gombolyítsa a gombolyagot, hanem ujjal mutassuk neki az utat.
Egy korábbi, az inteles átállásról szóló posztomhoz találtam egy videót, amin Steve Jobs mutatja be az első Mac-prototípust, amibe már nem Power PC-s proci került. A gépben akkor még csak egy Pentium 4-es dolgozott - az első inteles Macet Core-procival dobták piacra, de ekkor még hivatalosan a Core-sorozat nem létezett -, a kis Macet Tigerrel támogatták meg, amiről még mindig a legjobb emlékeim vannak az összes Apple operációs rendszer közül (a Lion esélyes lehet a trónfosztásra). Na most ezt láttam a videóban:
Boom. Megy mint az istennyila. Minden azonnal reagál, 4000 képet úgy nyit meg iPhotóval, hogy csak lesek. És ezzel bebizonyosodott, hogy nem szubjektív az érzésem: a mostani MacBook Air-em boomjaihoz hasonlót tapasztaltam már korábban (na nem tisztán a lemezműveletekre utalok ezzel), mégpedig a kis Mac minimmel, 2007-ben.
Aztán jöttek a frissítések, egyre több fájl, egyre több program, és egyre lassabb lett a rendszer. A minim állt egy évig úgy, hogy alig kapcsoltam be, de az volt az érzésem, ez idő alatt is lassabb lett egy kicsit. A lassulás valahol érthető, vagy annak kellene lennie egy bizonyos mértékig, de nincs undorítóbb a folytonos strandlabdánál, amikor korábban Boom volt.
Így történt, hogy ismét ráébredtem az infláció fogalmára a számítástechnikában, és arra, milyen könnyű az embereket új gép vásárlására bírni.
Ugye, milyen szánalmas, aki ilyen címmel képes posztot írni? Az ilyen elvetemültnek rendesen megérett a gépcsere, vagy legalábbis vinyóból kellene újat nézni. A 80 gigás merevlemez a 3 éves MacBookomban már egy picit szűk lett nekem, gyakorlatilag hónapok óta rendszeres elfoglaltsággá vált a hely felszabadítása.
Tudom, azt gondoljátok, hogy ez egy hülyeség, a hatékonyság rovására megy, hogy töltse ezzel az idejét a ló, pedig ennek is megvannak a maga szépségei. Nekem ez egy olyasfajta játék, mint másnak a Minecraft vagy az Angry Birds, megtalálom a régen rossz helyre másolt filmeket, a múltban vájkálva az érdektelenebb fotókat válogatom, és csapom át külső merevlemezre (ezekből több terabájtnyi van ugyanis körülöttem), és hát vannak olyan esetek is, mint a mostani. Amikor olyat találok, hogy utána boldogan fekszem le aludni.
Ráküldtem a Disk Inventory X-et a vinyóra, és elkezdtem böngészni a látványt. Megláttam ezt:
A blogon található valamennyi írás, valamint a fényképek egy része a szerző saját tulajdonát képezik, amelyek másolása, terjesztése kizárólag előzetes engedéllyel lehetséges.
