A posztban kiemelt részek GK-tól származnak, hogy a blogger mellett egy gyakorló iOS-fejlesztő is elmondja a szempontjait.

A WWDC egyik nagy meglepetése volt a Swift, az Apple saját programozási nyelve. Nem csak a képességei miatt volt meglepetés, hanem egyszerűen azért, mert négy éve (az első iPad megjelenése óta) készül, mégsem szólt róla egyetlen pletyka sem. Végre megtapasztalhattuk, milyen az, ha az Apple titoktartási módszerei valóban működnek, és sehol nem szivárog ki információ.

Amikor Steve Jobs 1985-ben eljött az Apple-től, és megalapította a NeXT-et, megvásárolta az akkor még csak pár éve létező Objective-C programozási nyelv licencét. Végül az ekkor fejlesztett operációs rendszer lett az OS X alapja, majd az iOS is ezekre építkezett, így nem csoda, hogy a mai napig megingathatatlan volt az Objective-C uralma a cégen belül.

Az Objective-C-ben sajnos a nagyon egyszerű műveletek is nagyon komplexül voltak megfogalmazva, nagyrészt a C nyelvi örökség miatt. Például így néz ki két string egymás után fűzése Objective-C-ben:

NSString *a = @"Kedvenc színem a ";
NSString *b = @"piros";
NSString *c = [a stringByAppendingString:b];

Így az Apple úgy érezte, hogy szükség van egy kevesebb felesleges körítést, és több fejlesztőknek használható lehetőséget tartalmazó nyelvre. Nem mentek el nagyon messzire, hiszen a C egy variánsát fejlesztették ki, ami mélységeiben megtartja a korábbi lehetőségeket, kezelésében viszont egy sokkal egyszerűbb metódust követ. Ez volt az a pont, amikor az Apple megdizájnolta a programozási nyelvet. A számítástechnika legszexibb jelensége találkozott a legkevésbé szexivel. Robbantak egyet, és megszületett a Swift.

A fenti kód Swiftben így néz ki:

var a = "Kedvenc színem a "
var b = "piros"
var c = a + b

És a legfontosabb dolog nem csak a szintaktika egyszerűsödése (hogy például nem kell @ a stringek elé, nincs sor végi pontos vessző, nem kell állandóan a változók típusait írogatnunk), hanem az, hogy olyan nyelvi elemeket hoztak be, amiket eddig csak más nyelvekben láthattunk. Ilyen mondjuk az operator overload, ami azt jelenti, hogy ha írunk egy saját osztályt, akkor meg tudjuk mondani, hogy mi történjen, ha össze akarunk adni két példányt ebből vagy mondjuk el akarjuk osztani őket egymással. Vagy ilyen az okosabb switch-case, ami már tud feltételeket kiértékelni is.