Az elmúlt két hétben a laptopom dédunokáját nyüstöltem. Pedig még csak két éve vettem a MacBook Prómat, de azóta már a harmadik generációnál tartunk. Az akkori 13-asok közül az erősebbet vettem, így a gépemben 2,53 gigahertzes Core 2-es dolgozik 4 gigabájt memória és egy GeForce 9400-as társaságában, ráadásul azóta egy kicsit tuningoltam is rajta: ssd-hdd-hibridet szereltettem bele, hogy bőven maradjon tárolóhelyem, de gyorsabb legyen a munka, és közben a gatyámat se kelljen kifizetni.
Az egyre satnyábbnak tűnő dédapa mellett az új gyerek borzasztóan izmos. Legalábbis processzorszinten, hiszen 2,8-as, kétmagos Core i7-es dolgozik benne. Máskülönben sok minden nem változott: a méret, a kijelző, súly ugyanaz maradt, memóriából se került több a gépbe, és bár az Intel processzorba integrált videókártyája nem számít rossznak a maga kategóriájába, talán csak egy generációnyi előrelépést jelent a Geforce 9400-ashoz képest. Hármat biztosan nem.
A tesztprogramok azért súlyos, mérhető különbséget képesek kimutatni:
Mindezt úgy, hogy az üzemidő érdemben nem változott, talán kicsit még javult is. A valódi kérdés azonban nem ez. A kérdés az, hogy ha valaki úgy dönt, lecseréli kétéves gépét, tehát a legelső, 13 colos MacBook Prót, vagy akár annak szellemi elődjét, a hasonló felszereltségű, 2008-as unibody MacBookot, lát-e gyorsulást, előrelépést, vagy sem.
Hogy ezt kiderítsem, fogtam a saját rendszerem és egy az egyben rápakoltam az új gépre. A Time Machine segítségével ez elég egyszerűen ment, vagy négy óra alatt rákerült mindenem a tesztgépre, elkezdődhetett a nyúzás.
Összefoglalom röviden, hogy mit vettem észre átlagos munkavégzés közben: semmit. Egyáltalán semmit. A háttér, a gép formája ugyanaz maradt, ettől még, vagy talán éppen ezért, észre kellett volna vennem, hogyha a felhasználás sebessége változott volna. Hiszen ezerszer indítottam már el a Safarit, az iPhotót, tudom, hogy reagál a gép, amikor egy flash-es oldalra tévedek, ismerem minden rezdülését, ezért kellett volna egyből kiszúrnom, ha valami megváltozott volna. Mintha a csajod felett átvenné a hatalmat egy idegen civilizáció gonosz küldötte: hiába néz ki ugyanúgy, egyből kiszúrnád, hogy a Marsról irányítják.
De semmi sem történt. Hogy őszinte legyen, a két hét alatt szinte bármikor tetszőlegesen cserélgethették volna előttem a gépeket, fél óra használat után sem tudtam volna teljes biztonsággal megmondani, hogy melyik van előttem. Illetve a programindításnál azért leleplezte volna magát az új rendszer, hiszen abban sima merevlemez van, aminél az én ssd-hdd-kombóm lényegesen gyorsabb, de ez utólagos tuning, kár vele számolni, vagy az új Prónak felróni.
Egy olyan eset volt, amikor kijött az új laptop előnye, de akkor nagyon: a Final Cut X futtatása közben. A határ ebben az esetben azonban nagyon éles volt, hiszen az én gépemmel konkrétan használhatatlan a program, ha nem optimalizáltam a végletekig a nyersanyagot, és ezt most szó szerint értsétek. A videó lejátszása például, ami ugye a vágás alapja, úgy néz ki a kétéves MacBook Prón, hogy megnyomom a space-t, ekkor bejön a strandlabda, pörög úgy nyolc másodpercig, majd szaggatva elindul a videó. Akik esetleg nem mélyültek el a vágásban, azoknak mondom, hogy egy ötperces videó összerakása alatt vagy ezerszer kell elindítani a videólejátszást.
Az új gépen már nem volt ilyen probléma, space-re azonnal elkezdett dolgozni a program, és csak akkor akadt problémája, ha már egy-két órája vágtam a gépen. Ilyenkor az egyik sávról a másikra ugorva szaggatni kezdett a kép és a hang is, de a Final Cut X újraindítása rendszerint megoldotta a problémát.
A leírt jelenség egyértelműen a Core i7-es és az új grafikus gyorsító előnyét hirdeti, más kérdés, hogy aki nem vág videót, és nem játszik a gépén (arra mondjuk még az új 13-as sem nagyon alkalmas), annak érdemes-e lecserélnie a régebbi MacBook Próját. A válasz elég rövid: nem.
Ez a nem azonban legalább akkora érdem az Apple-nek, mint amekkora szégyen. Mert lehet persze ekézni az új gépet, amiért az nem nyújt kézzelfogható előnyt az átlagjúzereknek a régihez képest, én viszont inkább onnan közelítem meg a dolgot, hogy a két-három éves Apple laptop is tökéletesen hozza még ma is az elvárhatót. A ház nem fáradt meg, a kijelző a mai napig tökéletes, a billentyűzet hibátlan, nincsenek kopásnyomok és a 2008-as, 2009-es rendszer teljesítménye még 2012 előtt pár héttel is tökéletesen elég a legtöbb feladatra, amit egy 13 colos géppel el lehet végezni. Nem arról van szó, hogy a régi és az új gép is egyformán lassú. Inkább arról, hogy a léc még mindkettőnek nevetségesen alacsony.
A Mac vásárlása tehát időtálló döntés. Ezt bizonyítja az is, hogy viszonylag jó áron túl tudnék adni a sajátomon. Persze miért tenném? Csak a videóvágás miatt. Ahhoz viszont megvárom a jövőre érkező, Ivy Bridge processzoros MacBook Prót, abban már várhatóan négy mag és jóval erősebb grafikus mag lesz, és akkor talán választási ciklusonként csak egyszer kell majd újraindítanom a Final Cut X-et, aminek a szégyenletes kifagyása óta egyébként kezdek megbocsátani.
De az átlagembernek valószínűleg egy négymagos 13-as sem jelent majd érezhető előrelépést: ha a mostani rendszernek, sőt, a háromévesnek is nevetségesen alacsony a léc, borítékolható, hogy a négymagos sem nyújt majd pluszt. A léc szempontjából ugyanis lényegében mindegy, hogy azt kettő, vagy hat méterrel ugorjuk át. Az Apple-nek persze lépést kell tartania a korral, bele kell építeni a legújabb technológiákat a laptopba, hiszen az a léc lassan, de biztosan feljebb kúszik, de ha igazán meg akarja fogni a tömegeket, kénytelen lesz olyat adni az embereknek, ami meggyőzi őket a váltás szükségességéről.
Szép például a dizájn, de lassan már négy éves, ideje lenne valami izgalmasabbal előállni. Aztán ott van a kijelző: teljesen rendben van, de az 1280x800 pixel ma már kevés, 13 colon bőven elférne mondjuk 1440x900, harminc százalékkal több. Lehetne végre könnyebb a gép, és ideje lenne belerakni azt a technológiai újítást, amitől nemcsak gyors lesz a laptop, hanem annak is érződik majd: az ssd-t, ami sokkal nagyobb előrelépést jelent a legtöbb felhasználónak, mint a négy-, meg akárhány magos processzor.
És ha jól meggondoljuk, el is jutottunk a 13 colos MacBook Airig, ez ugyanis mindazt tudja, amire az átlagfelhasználónak szüksége van. A mostani teszt engem arról győzött meg, hogy teljesítményben bőven elég lenne kevesebb is (és egy korábbi tesztünkből már kiderült, hogy a 13-as Air simán erősebb az én referenciaként használt 13-as Prómnál), súlyban, felbontásban, sebességérzésben lenne többre szükségem, és ezt tökéletesen megtestesíti az Air.
Az átlagfelhasználónak semmi szüksége a Pro jóságaira, és ha nem akarnék vágni, eszembe se jutna következő gépnek Prót venni De ki fogom próbálni, talán még Final Cut X-szel is elég az Air. Ha nem játszol, nem bűvészkedsz elképesztő méretű fájlokkal, nem vágsz, hidd el: az Air a te géped, amiből a csúcsmodellért alig kell többet fizetned, mint a drágábbik 13-as Próért.
Magyarósi Csaba
2011.03.31. 11:33
Címkék: teszt hardver macbook air macbook pro
Nekem nem. Erre a következtetésre jutottam, miután elkértem az iStyle-tól a létező legerősebb MacBook Prót, a 2,2 gigahertzes, négymagos Core i7-es processzorral, 4 gigabájt memóriával és AMD Radeon HD 6750M-mel szerelt szörnyet.
Elvégeztem persze a szokásos teszteket is, és hát az a helyzet, hogy ebben a posztban én leszek a viszonyítási alap: a másfél éves MacBook Prómhoz, a 2,53 gigahertzes Core 2 Duóval, Geforce 9400-zal és 4 gigabájt memóriával szerelt laptopomhoz mérjük majd az újdonság erejét, csak hogy lássuk, hogy a nyers teljesítményben mekkora fölényben van a 17-es vadállat.
Itt van például a grafikus gyorsítók közti különbség:
Aztán nézzük meg a processzort (a tizedesjegy lemaradt, 1,4 és 5,2 az eredmény):
Jól látszik, hogy ezek nem is egy ligában játszanak, az új MacBook Pro nemcsak egyszerűen legyőzi az enyémet, de megrágja, lenyeli, felöklendezi, majd meggyalázza a tetemét.
Ennek ellenére mégsem éreztem sokkal gyorsabbnak a munkát az óriással, és ez a lényeges szempont. Fogtam a saját rendszerem és a Time Machine segítségével ráraktam az összes adatomat a 17-esre, majd elkezdtem figyelni, hogyan változnak meg az alapvető munkafolyamatok.
Kisebb csodát vártam. Látjátok a grafikonokat, ezek alapján valami egészen megdöbbentőnek kellett volna történnie, de csak árnyalatokat tapasztaltam. Megmondom őszintén, valami Tiger-szerűben bíztam: azon az operációs rendszeren még tényleg tökéletesen működött minden, sosem kellett várnom semmilyen munkafolyamatra, ritka vendég volt a strandlabda, mindenek fölött állt a gyorsaság és a stabilitás. A Leopard aztán sokat rontott ezen az élményen, és a Snow Leopard sem tette helyre a problémát, de abban bíztam, hogy ami nem megy szoftverrel, az majd a hardver brutális erejével menni fog.
De nem.
Az iPhoto majdnem ugyanolyan lassan indult el, a kábé húszezer képem közti görgetés nem volt sokkal folyamatosabb. Ha rányomtam az edit-gombra, itt is várnom kellett.
Safari alatt dettó: néha előjött munka közben a strandlabda, időnként beragadt a rendszer.
Vagy az iTunes: ugyanazok a belassulások, amikor iPhone-t dugok a gépre, mint a jóval gyengébb gépet használva,
Persze minden várakozás rövidebb ideig tartott, hamarabb kimúlt a strandlabda, gyorsabban összekapta magát az iTunes, de ettől még továbbra is igaz: a 2006-os Core Duóval szerelt MacBookomon alapvetően gördülékenyebb volt Tiger alatt a munka, mint a négymagos szörnyeteget használva Snow Leopard alatt. Ami azért kicsit elkeserített.
Vannak azért itt kitörési lehetőségek: például ha az új gépben memóriából is több lett volna, mint az enyémben, azt már biztos megéreztem volna, de nyolc gigabájtnak horror ára van. Aztán ott az ssd, amihez szintén komoly reményeket fűzök, de ez is óriási beruházást jelent.
És persze rengeteg munkafolyamat alatt természetesen óriási előrelépés az új Mac: aki intenzív számolási, grafikus feladatokat végez, annak ég és föld lenne az én gépem, meg az új Pro, viszont sima felhasználás közben sajnos nincs drámai, inkább csak árnyalatnyi változás.
Talán kipróbálom a legnagyobb MacBook Airt, abban ssd van, és még mindig olcsóbb, mint ez a 17-es.
Ha meg erővel nem megy, akkor majd ésszel: talán a Lion megoldja a gondot.
Meg ott a "B" terv is, amit majd jövő héten ismertetek.
Magyarósi Csaba
2011.03.02. 08:08
Címkék: teszt hardver
Kipróbáltam az új gépet, a legolcsóbb, legkisebb MacBook Prót, a 2,3 gigahertzes Core i5-össel szerelt alapmodellt. Több dologra is kíváncsi voltam: hogy változott a rendszer összteljesítménye, a grafikus gyorsító sebessége és az üzemidő. Ellenfélnek az előző két generáció 13-asát raktam be, bár nem a közvetlen elődmodellt, olyat ugyanis nem találtam: az én, 2,53-as Core 2-essel és Geforce 9400-zal szerelt laptopom, és a másik, 2,6-os Core 2-essel és Geforce 320M-mel szerelt tesztgép is az erősebb konfigurációt jelentette eddig a 13-as kínálatból, szóval valójában a 2,7 gigahertzes Core i7-essel szerelt új 13-ast kéne harcba küldeni ellene, de a különbség így is nagyon látványos lesz.
Xbench alatt például látszik, hogy míg a 2010-es gép alig volt gyorsabb a 2009-esnél, addig az új modell még a két régi erősebbtől is alaposan elhúz.
Gekkbench alatt még keményebb az eltérés, az új processzor alacsonyabb órajelével is megeszi reggelire a régi modelleket.
Ahogy azt sejteni lehetett, a grafikus gyorsító nem az új MacBook Pro erőssége, de az tisztán látszik, hogy a processzorba integrált csip sokkal jobb, mint a korábbi inteles borzalmak: a Geforce 320M-mel tartja a lépést, a Geforce 9400M-et meg kiröhögi:
Az üzemidő kicsit csalódást okozott, amikor terhelés nélkül futott a gép, majdnem annyi ideig bírta, mint az elődmodell, és jóval tovább, mint a kettővel ezelőtti generáció, teljes terhelés mellett viszont csak annyi ideig bírta egy feltöltéssel, mint a 2009-es generáció. Hiába, a Core i5-ös falánk vadállat is tud lenni.
Még egy érdekességet figyeltünk meg: a betöltési sebességet. Az új gép merevlemezéről szempillantás alatt indulnak el a programok, nem nagyon találtunk magyarázatot rá, de amikor egy Safari, Photo Booth, Photoshop, Activity monitor, Disk utility kombót nyomtunk, az én merevlemezzel szerelt laptopom alaposan lemaradt, az új meg kábé olyan hamar végzett, mint egy ssd-vel szerelt MacBook Pro.
Szóval jó kis gép lett ez, bár én némi plusz üzemidőnek jobban örültem volna, mint a teljesítménynövelésnek, de hát mindent nem lehet egyszerre.
A gépet a Stylebolttól kaptuk tesztelésre.