Ezt a postot eredetileg tegnap akartam megírni, de este az ágyba zuhantam, mint valami kő, egyetlen karaktert sem tudtam kierőszakolni magamból. Egész nap San Francisco utcáit jártam, vagy harminc kilométert installáltam a lábamba, az összes fontosabb városrészt felkerestem, sőt, olyan helyekre is eljutottam, ahová turisták soha: néhány kilométerre a Union Square-től hirtelen eltűntek a normális emberek, és csak a nyári melegben is kabátba öltözött, gyanúsan mozgó, zavarodottan kiabáló alakok maradtak.

Meg iPhone-ok, amik a legváratlanabb pillanatokban bukkantak fel. A belvárosban például alig láttam néhány példányt, a legtöbben Blackberry-vel rohangálnak, előfordult viszont olyan, hogy a lepusztult környéken a sorház előtt ücsörgő hajléktalan-szerű alak az Apple érintőképernyős mobilját nyomkodta. És hát ez ellentmond némiképp annak a megállapításnak, hogy az iPhone vásárlói gazdagabbak, iskolázottabbak, és megerősíti azt, amit Ádám gyanított: hogy a felmérés még az 500 dolcsis korszakban történt, mióta fillérekért meg lehet kapni a telefont, átalakult a vásárlóközönség.

A fehér fülhallgató viszont időről időre felbukkan, ott van a gazdagok hallójáratában, a futóknál, sőt, még ennek a rakás szemétbe öltözött hajléktalannak a nyakában is ott volt a jellegzetes kiegészítő:

Máskülönben egyébként nem állítanám, hogy az Apple nagyon rátelepedett volna a völgyre és a városra, összesen két hirdetést láttam, mindkettő az iPod Touch képességeiről szólt, de Store-ba például nem sikerült véletlenül belefutnom.

Végső elkeseredésemben kértem egy jeges kávét a Starbucksban, a régi idők emlékére természetesen Steve névre rendeltem meg. A Union Square-en ittam meg, ahol ingyen van a wifi, úgyhogy el tudtam olvasni az Appleblogos kommentjeiteket, miközben a háttérben valami zenekar játszott, mellettem meg a helyiek ölelkeztek a fűben.

 

Ma várhatóan megkeresem Jobs házát.