Harmadik napja vagyok Kaliforniában, és kezdenek megdőlni az amerikaiakkal kapcsolatos előítéleteim. Először is nem mindegyik kövér. Mert New Yorkban például elképesztő szörnyekkel találkozik az ember:

ezzel szemben a nyugati parton mindenki megfeszül azért, hogy jó formában maradjon. Ez az igyekezet viszont inkább idegesítő, mint szimpatikus, mert én a steakjeimmel, cigarettámmal, európai életmódommal olyan hatást váltok ki a helyiekből, mintha valami pusztuló világ utolsó hírmondója lennék. Mintha a boldogsághoz vezető út egyedül a tökéletes formában tartott testen és az anyagi javak megteremtésén keresztül vezetne.

Hétfőn benéztem egy katolikus misére, ahol a pap épp prédikációt tartott: az egész a gazdasági világválságról szólt. Nem mondom, hogy az egyházaknak nem kell lépést tartaniuk a változó világgal, de az mégiscsak meglepett, amikor a könyörgéshez érkezve kizárólag olyan kérések hangzottak el, hogy "Urunk, enyhítsd a válság gazdaságra gyakorolt hatását", vagy "Add Urunk, hogy minden testvérünk jól fizető álláshoz jusson", vagy "Segítsd anyagi javakkal azokat, akik hiányt szenvednek". Persze úgy nehéz jó hívőnek lenni, ha közben éhen halsz, de mégis mintha kicsit túlsúlyba került volna a világi tematika egy olyan helyen, ami alapvetően a halál utáni életre készít fel.

Ami viszont a legmeglepőbb, az a kedvesség. A hivatásszerű kedvesség. Mindenki olyan aranyos, hogy attól már émelygek, mintha csokisziruppal leöntött vattacukor-szeretet venne körül, bemegyek egy boltba, egy étterembe, mindenki rögtön arról érdeklődik, hogy milyen a hangulatom, milyen napom volt, épp csak azt nem kérdezik meg, hogy egyébként sikerült-e már könnyíteni magamon mostanában. A legfelháborítóbb, hogy a pincérek, amint meglátnak egy kutyát vagy egy gyereket, rajtaütésszerű gügyögésbe kezdenek, amit percekig nem hagynak abba. Persze nem a kedvesség zavar, hanem hogy ezt előírásszerűen csinálják: nincs benne őszinteség, éppen ezért értéke sincs a dolognak, akkor meg minek?

A csúcs az, hogy akárkivel beszélek, rögtön tudja hol van Magyarország és megjegyzi, hogy az egy csodálatos ország, pedig bizonyára azt sem tudja, melyik földrészen keresse. Nincs ezzel semmi baj, miért is kéne tudnia, én sem tudnám, ha itt élnék, csak akkor minek kell áradozni egy olyan helyről, ahol akár programszerű népirtás is folyhatna, akkor sem tudnának róla?

Két ponton azért beleszaladtam a késbe: az egyik egy boltban volt, ahol mindenféle dolgot vásároltam, és ahol a pénztáros szokás szerint elővette a "Magyarország csodálatos"-kártyát. Forgattam a szememet, erre kiderült, hogy tavaly járt nálunk, szerette a Parlamentet, csak sajnos decemberben érkezett, ezért hideg volt.

A másik kellemes meglepetésem egy taxiban ért, amikor a bérautómért hajtottam. Ezért a dögért:

A taxis arról érdeklődött, honnan érkeztem, válaszoltam neki, de nem gondoltam, hogy bármilyen ismerete lenne a térségről. Ezután körülbelül 15 perces beszélgetés vette kezdetét, amiben a taxis arról érdeklődött, milyen most az élet nálunk 20 évvel a kommunizmus felbomlása után, megjegyezte, hogy Magyarországon azért nem lehetett olyan rossz korábban sem, mert ahogy hallotta, viszonylag megengedő volt a rendszer, bár úgy tudja, nem volt könnyű utazni. Egyben felhívta a figyelmemet arra a tényre, hogy ami Lengyelországban annak idején történt, az egyszerűen varázslatos: hogy a név szerint megemlített Lech Walesa, aki az előző rendszerben egyfajta ellenálló volt, az újban az ország vezetője lett. "Ez fantasztikus", ismételte meg háromszor, nekem meg leesett az állam. Kíváncsi vagyok, nálunk hány taxis tudna hosszasan értekezni a két évtizeddel ezelőtti közép-afrikai helyzetről, mert a viszonyrendszer kábé hasonló lehet.

Ma egyébként felkerestem az óceánpartot két török lánnyal, ettem egyet a partra néző és meglehetősen híres Sam's chowderben, a három legjobb szabadtéri étterem egyikében, ahol a chowder mesés volt:

Sült tintahalkarikákból viszont sokkal jobbakat ettem múlt héten a horvát tengerparton (a törökök megígérték, hogy odaadják a pontos receptet, mert náluk is finom ez a kaja, nekem viszont még nem sikerült jól elkészítenem). A nap során eljutottam még egy varázslatos helyre, amiről nemsokára jön egy újabb post, most viszont megyek vacsorázni, mert az óceánnak ezen az oldalán még csak este kilenc van.