Vannak olyan élethelyzetek, amikor a gyorsaság nagyon fontos. Ilyen például az, amikor kanyarban előzöl (nem szabad), amikor anyuka lépteit hallod közeledni a folyosón, miközben épp a lányán végzel oszcillálva divergens mozgássorozatot, vagy amikor gyorsan le kell fényképezni egy tolvajt, amint épp a megszerzett cuccal próbál meglépni.
Én is így jártam tegnap a hármas metrón. Épp zenét hallgattam és biliárdoztam az iPhone-on, amikor a hárommal mellettem ülő fiatal nő elkezdett kiabálni. A következő pillanatban becsukódott a metró ajtaja.
Lassan állt össze a kép, mert szegény nő picit sokkosan beszélt, a lényeg az, hogy a huszonéves srác mellé állt, és amikor csukták volna be az ajtókat, kikapta az ülő utas kezéből a mobiltelefont. Nem rohant, ráérősen sétált el, amikor hallotta, hogy megindul a szerelvény.
Láttuk elsétálni a srácot, én pedig egyből arra gondoltam, hogy na, most akár le is lehetne fényképezni. Megnyomtam az iPhone középső gombját, és a 3.0-ás firmware-nek hála szinte azonnal kilépett a játékból, de ahogy éreztem az alattam gyorsuló szerelvényt, tudtam, hogy nincs értelme elindítanom a fényképező alkalmazást. Mire helyet csinál a szűkös memóriában, és betölti a fényképezőt, rég az alagútban leszünk.
Inkább felnéztem, és megnéztem, mit viselt a tolvaj. A nőnek odaadtam a telefonomat, hogy felhívja a férjét, aki kezébe vette a további ügyintézést. A szomorú az egészben az, hogy az ellopott telefonon voltak olyan számok, amiket nagyon nehezen, vagy sehogyan sem lehetett pótolni, és nem volt szinkronizálva vagy elmentve máshol. Pár megállóval később leszálltam, a nő kicsit megnyugodott, nekem meg eszembe jutott, hogy ha 3GS-em lett volna, le tudtam volna fényképezni a csávót.
Mire is lenne jó az iPhone 3GS?
Interjú az Applebloggal
Körülbelül két hete írt levelet a Bloginterjú szerzője, amiben arra kért minket, válaszoljunk pár kérdésre. A szövegfolyamból végül egy tízezer karakteres megainterjú született, pedig ennyire talán ketten együtt sem vagyunk érdekesek.
Ha érdekel titeket, hogy miért kezdtük blogolni, meddig tervezünk írni, mihez kezdünk az első százezer forintos reklámbevételünkkel, mennyien látogatnak minket naponta, és hogy mit csinálunk szabadidőnkben, feltétlenül olvassátok el.
Első találkozásom a Macintosh-sal
A kilencvenes évek elején történt. Párizsban voltam apám unokatestvérénél, aki már oda született. A szülei még a második világháború környékén szöktek nyugatra, aztán maradtak. Annak ellenére, hogy alig háromszor járt itthon, Ági tudott magyarul, de akcentusa és időnként meglepően szerkesztett mondatai miatt nem mindig sikerült megértenünk egymást. Még egy jó évtizeddel korábban, a nyolcvanas évek elején ebből kisebb bonyodalom is volt: miközben a szüleim a várost rótták, Ági órákon keresztül tartott a vécé fölött, pedig én csak kakaót szerettem volna inni, de egy hároméves gyerek és egy a magyart alig törő nő nyelvkincsének csekély a közös halmaza.
Nem értette, mit akarok a kakával.
Tizenakárhány évesen viszont már nem kellett a fürdőszobába kísérgetni, és különben is, jobban lekötöttek Ági történetei meg életkörülményei. A párizsi rokonnak ugyanis rendesen összejött az élet: francia férjével kiadóvállalatuk volt, egyikőjük a könyvekkel, a másik meg a kazettákkal foglalkozott, már nem emlékszem, hogy melyikük melyikkel.
Kiadóvállalatot üzemeltetni a nyolcvanas-kilencvenes években igazán jó üzletnek számított (még nem kezdett ki mindent a digitális technológia, meg az internet), ennek megfelelően a Champs Élysées közelében, a híres sugárúttól két utcányira volt a lakásuk, volt vagy háromszáz négyzetméter az egész. Két autójuk volt, Áginak egy kék Jaguarja, míg a férjének egy fehér, kabrió Rolls-Royce-sza, a történetnek ezt a részét időnként elmesélem magamnak is, hogy elhiggyem.
A lényeg tehát, hogy meglehetősen jó életkörülmények közt éltek, igyekeztek minőségi, kényelmesen használható tárgyakkal körülvenni magukat. Nem feltétlenül praktikus dolgaik voltak, például máig csak náluk találkoztam a laserdisckel, a bakelitméretű cd-lemezzel, ami bizonyos szempontból a dvd előfutárának is tekinthető, pedig nem az. Ráadásul a Jaguár sem megbízható, a Rollst sem azért szeretjük, mert osztva dönthető a hátsó üléstámlája, a haszontalanságon túl azonban egész környezetükből áradt a kényszer hiánya: nem azért vettek meg valamit, mert még pont belefért, csak az számított, hogy tetszetős-e.
És akkor most a lényeg: a nappalijukban, az óriási, függöny nélküli ablakokkal körbevett nappaliban, egy szépen faragott, íves lábú asztalon volt a számítógépük, oldalán egy almalogóval. Nem a dolgozószobában, hanem a nappaliban! Fogalmam sem volt, hogy mi van a dobozban. Számítógépet persze láttam már, sőt, addigra talán már meg is volt az Escom DX2-66-osom, de erről az almalogós gépről még sosem hallottam.
Megkértem Ágit, hogy meséljen róla, de nem igazán tudott érdekes sztorikat. Macintosh, mondta, egy Apple nevű cég gyártja, és jobban kijönnek egymással, mint a korábbi, windowsos géppel.
Nem állítom, hogy rabul ejtett a Mac, hogy csak arra tudtam gondolni: hazamegyek Magyarországra, és én is veszek kérek magamnak egyet. Sőt, fél órával később már azzal voltam elfoglalva, hogy a házimacska, Ciboulette, előzetes bejelentés nélkül felugrott az asztalra és belezabált a kajámba, amit nekem szó nélkül kellett volna tűrnöm, ezzel szemben messzire hajítottam a pofátlan állatot.
Viszont tagadhatatlan, hogy nálam akkor kezdődött. Akkor hallottam először arról, hogy számítógép és számítógép közt is van különbség.
Körülbelül egy évtizedet kellett várnom arra, hogy legyen egy saját Macintoshom. Az autómat szeretem, még ha nem is dönthető osztva a hátsó üléstámlája, ugyanis nincs hátsó ülése. Most már csak egy óriási lakást kell vennem a Champs Élyséestől északra, és elégedetten dőlhetek hátra.
Magyarországon vizsgálódik az Apple
Címkék: én magyarország megmondás
A kaliforniai központ szétküldte kutász-droidjait, hogy azok az európai boltokat vizsgálva valamiféle képet adjanak a helyi Apple-üzletekről.
Nem tudom, emlékeztek-e a Szárnyát vagy combját nagyjelenetére, amikor a Louis De Funes játszotta Charles Duchemin betért egy útszéli étterembe, és minden fogásból mintát gyűjtött zacskóval bélelt mellényébe.
Nos ennyire azért nem alapos az Apple embere, de megnézi, mennyire udvariasak az eladók, mennyire tiszta a környezet, mennyire felkészült a személyzet, egyszóval mindent, amit csak kell.
Két megállapítást tennék: európai összehasonlításban nem végeztünk valami jó helyen. Ez azonban nem feltétlenül baj.
Tovább olvasomA bázison
Na, hát kicsit sem volt hiányérzetetek? Mi az, amit feltétlenül meg kell látogatnia az Appleblog egyik szerzőjének, ha Silicon Valley-ben jár, de még nem volt róla szó egyetlen postban sem?
Naná, az Infinite Loop!
