A kaliforniai központ szétküldte kutász-droidjait, hogy azok az európai boltokat vizsgálva valamiféle képet adjanak a helyi Apple-üzletekről.

Nem tudom, emlékeztek-e a Szárnyát vagy combját nagyjelenetére, amikor a Louis De Funes játszotta Charles Duchemin betért egy útszéli étterembe, és minden fogásból mintát gyűjtött zacskóval bélelt mellényébe.

Nos ennyire azért nem alapos az Apple embere, de megnézi, mennyire udvariasak az eladók, mennyire tiszta a környezet, mennyire felkészült a személyzet, egyszóval mindent, amit csak kell.

Két megállapítást tennék: európai összehasonlításban nem végeztünk valami jó helyen. Ez azonban nem feltétlenül baj.

Pontos számokat természetesen nem közölhetek, de annyit elmondhatok, hogy az összpontszámunk 66 százaléka az európai átlagnak, ami nem óriási, de mérhető lemaradás.

Ha tudni akarjátok, milyen az igazán jó Apple-kiszolgálás, Ausztriába, Franciaországba vagy Németországba kell látogatnotok, mert ezek hárman lettek az éllovasok a kontinensen.

Annyit még tudok, hogy főleg a köszönésben és kapcsolatteremtésben voltak szarok a hazai boltok, demózásban és termékismeretben azonban jobban voltak az európai középmezőnynél. Utóbbiban kiemelkedő pontszámot értünk el.

És akkor most a magyarázat arra, hogy a lemaradásunk miért nem zavar engem.

A világban mászkálva egyre inkább azt érzem, hogy minden hülyesége ellenére Magyarországon tudok a legkényelmesebben élni. Ahogy egy Olaszországban hónapokat töltött ismerősöm megjegyezte, imádott hazajönni ide, a "Balkánra". Ahol a határok nem élesek, ahol nem pontokba lefektetett, tökéletesen körülhatárolt szerepek vannak, ahol az életnek van egy kis mozgástere, a kapcsolatoknak meg mélysége.

Európa egyes országaiban, például Németországban, vagy éppen az Egyesült Államokban, Kaliforniában először szimpatikusnak tűnt, hogy egyértelműek a játékszabályok, aztán pár nap alatt kiderült, hogy a biztonságot nyújtó keretek valójában rácsok, amik engem is fogva tartanak.

Hogy ha már egy sárga lámpán megyek át, egyből büntet a kamerával összekötött rendszer. Hogy a nemdohányzó étterem alkalmazottjával nem tudom megbeszélni, hogy kivigyem a narancslével teli poharat az utcára, a dohányzó részlegre, mert nem engedi a szabályzat. Hogy az emberek munkaidőben robotként viselkednek, mintha előre megírt programot teljesítenének, amitől képtelenek eltérni. Pedig ők is gondolkodó lények, éppen ezért volt kétségbeejtő látni, hogy a szabályok betartása mennyire lekorlátozta az agyuk szerepét a helyzetek kezelésében.

Na és ilyen körülmények közt dolgozták ki az Apple boltértékelési rendszerét. A szabályok tehát nemzetköziek, éppen ezért Magyarországon csak módjával használhatók.

Mondok egy példát: amikor legutóbb jártam az Egyesült Államokban, felkerestem néhány Apple Store-t, köztük Steve Jobs kis kedvencét, ami alig pár sarokra van a házától. Meglehetősen fontos boltról van tehát szó, ahol a szabályokat maximálisan betartják, mégis rosszul éreztem magam benne.

Belépés után egy alkalmazott egyből megszólított, ott állt a bejárattal szemben, kikerülni sem tudtam: bizonyára tíz pontot kapott volna az Apple-től, engem azonban zavart a letámadása, főleg mert látszott, azért van csak ott, hogy köszönjön. Az ilyen álságos kedvességre meg nincs szükségem ahhoz, hogy jól érezzem magam a bőrömben.

Feltettem neki egy kérdést, amire tisztelettudóan azt válaszolta, hogy fogalma sincs, majd itt megszakadt a beszélgetés. Azt szerettem volna megtudni, hogy lesz-e éjféli nyitás az iPhone 3GS premierjekor, amivel láthatóan megzavartam az alkalmazottat, hiszen nem egy tipikus kérdést tettem fel, például, hogy merre vannak az asztali Macek, vagy hogy tényleg én vagyok-e a legcoolabb a világon, ha Apple-terméket vásárolok.

Éreztem, hogy nem jutottam előbbre, tovább próbálkoztam:

Mégis ki tudhat ilyen dolgokról?

 

Uram, nem hinném, hogy lesz éjfélkor nyitó bolt.

 

Tudja, hogy nem lesz, vagy csak nincs róla információja?

 

Nincs róla információm, uram.

 

Akkor keressünk valakit, aki tudhat valamit.

 

Nem hinném, hogy van itt olyan, aki segíteni tud önnek, uram.

 

Tudja, hogy senki sem segíthet nekem, vagy csak nem tudja, hogy kihez kéne mennem?

 

Nem hinném, hogy lesz éjfélkor nyitó bolt, bár valóban csak erről az üzletről tudom, hogy nem nyit ki éjfélkor.

Szürreális volt, mintha egy gépemberrel beszéltem volna, miközben az eladó maximálisan udvarias, előzékeny volt.

Miután feladtam, a gépekhez mentem, de nem tudtam egyetlen másodpercet sem eltölteni előttük, mert rögtön megjelent egy eladó, aki a preferenciáimról érdeklődött, meg arról, hogy honnan jöttem, és milyen Kelet-Európában az élet. Pedig én csak az új, 13,3-as MacBook Prót akartam megnyomkodni.

Végül tíz perc után úgy távoztam a boltból, hogy semmilyen lényegi információhoz nem jutottam, minden olyan kérdésben foglalkoztak velem, amiben nem kértem segítséget, de nem láttam, hogy törték volna magukat a valódi kérdéseim megválaszolásában.

Ennek ellenére a statikus szabályrendszer szerint gondolom tízből tízpontos volt a kiszolgálás.

Mit akarok ezzel mondani? Hát hogy magyar körülmények közt szocializálódtunk, annak minden örömével és nyomorúságával, így bár vágyhatunk egy nyugati társadalomra, azt sem megvalósítani, sem élvezni nem tudnánk.

Akadnak persze olyanok, akik valamelyik nyugati államban egyből otthon érzik magukat, de az én ismerőseim többnyire bevallják, hogy a nagyobb pénzt és a kevesebb stressz miatt élnek külföldön, nem mert annyira bejön nekik az ottani mentalitás. Néhány kivétel persze akad, Hollandiában például én is úgy éreztem, hogy hamar el tudnám engedni magam az egyszerre merev de mégis megengedő játékszabályok közt, többnyire azonban az a benyomásom, hogy jó nekem itt, ahol élek.

Még ha nem is köszönnek egyből a boltban, amikor belépek.