Ezt figyeld: mész az ötsávos 101-esen San Francisco felé. Körülötted mindenfele autók, mögötted, előtted, melletted, a legnagyobb távolság talán ha nyolc méter. Egy magaslat tetejére érsz az V6-osoddal, lenézel, meglátod magad előtt a ködbe burkolózott várost, meg a kígyózó autópályát, amin szinte összeérnek az autók.

Ránézel a mutatóra: 70 mérföld óránként. A távolságmérőre: 400 mérföld, ennyit tettél meg koccanás nélkül viszonylag nagy sebességgel úgy, hogy nagyobb forgalmat elképzelni sem tudnál.

És akkor rájössz, hogy a tempomat jó.

Kaliforniában autózva egészen közelinek tűnik az a pillanat, amikor már gépek vezetik a kocsikat. Néha ugyan tekergetni kell még a kormányt, de a váltó magától végzi a dolgát, az automata meg odaszegezi a sebességmutatót a beállított számhoz, és attól egy mérfölddel sem tér el.

Nem a tempomatra csodálkoztam rá, azt már ismertem. Hanem arra, amikor mindenki tempomattal megy. Egy idő után úgy érzed, mintha valami óriási gépkigyó része lennél, ami egy testként mozog, hibátlanul, 70 mérföldes óránkénti sebességgel. Szerintem a tempomatnak köszönhető, hogy az óriási forgalom mellett sem láttam egyetlen balesetet, az autók beállnak egy tempóra, senki sem cikázik a sorok közt. Persze nem árt résen lenni, mert ha egyszer valamiért mégis megáll a forgalom, akkor hirtelen kell kimászni az alvás REM-szakaszából: merthogy a tétlenség miatt elalszol, az biztos.

Időnként viszont tényleg megáll a forgalom, például a városba befelé tartó sávokon vasárnap este olyan dugót láttam, amilyennel még életemben nem találkoztam: jöttek vissza a San Francisco-iak a pihenésükről (a város éppen ezért teljesen kihalt volt), és vagy 15 mérföldön keresztül álltak az autók egymás hegyén-hátán.

Ilyenkor egyetlen sor van, ami megállás nélkül halad: a belső, amit buszoknak és olyan autóknak tartanak fent, amikben egynél többen tartózkodnak. El tudjátok ezt képzelni? Van öt sáv. Abból négy mozdulatlanul áll, míg az ötödikben 70-nel húznak el ritkásan az autók. Mi következik ebből? Hát hogy ezeknek a hatméteres batároknak a 95 százalékában egyetlen ember ücsörög, és tényleg csak elvétve látni olyan autót, amiben ketten, pláne hárman vannak. A tömegközlekedés viszont olyan szerencsétlenül van megoldva, a benzin és az autó meg olyan döbbenetesen olcsó, hogy az emberek inkább ülnek a dugóban. És itt a megoldás az első nap feltett kérdésemre: azért nem láttam gyalogost sehol, mert az utolsót 1996-ban ütötték el az autópályán, azóta csak autóhoz nőtt élőlények vannak a környéken. De hát tényleg ki a fene akar gyalogolni, amikor 21 ezer dollárért már Ford Mustang-ot lehet kapni, ami ugyan 15 litert fogyaszt, de csak 170 forintba kerül az üzemanyag?

Az óriási forgalom persze kellő felfordulással, kosszal jár, ezért megesik, hogy áttisztítják az autópályát, konkrétan hétfő délben futottam bele egy nagytakarításba. Ilyenkor már csak nyomorult négy sáv marad vagy egy kilométeren keresztül, mert a terelést időben megkezdik. A konvoj a következőképp néz ki: elől van egy felvezetőautó, mögötte az autópálya-rendőrség, aztán egy takarítógép, még egy takarítógép, majd egy látszólag funkció nélküli kocsi, ezt követi a villogó, kikerülésre figyelmeztető nyilat cipelő teherautó, végül leghátul egy dzsip, aminek a platójáról két mexikói vendégmunkás dobál le dinamitra emlékeztető, magenta-színű lánggal égő jelzőbotokat, hogy az autós időben észrevegye, ha el kell hagynia a sávot.

Amikor beáll a dugó, egy dolgot tehetsz: hallgatod a rádiót, de szerintem inkább ülj a csendben. Először is az európai zenéhez szokott fülnek a helyi rádiók adása nagyon unalmas, egysíkú: vagy csak a leggagyibb műrock, vagy valami latino szarság, esetleg R&B megy, egyetlen adót találtam csak, ami minőségi popot és rockot játszott valahol a 103,9 környékén, de azt csak San José-ban tudtam jól fogni, Frisco felé közeledve egyre gyengült a jel.

De van rosszabb is a zenénél: a reklámok. Alap, hogy a telefonszámokat kétszer elmondják:

555-12-73-24!
That's 555-12-73-24!

Na most van, aki folytatja.

Again: 555-12-73-24.
The number is 555-12-73-24!

Ennél is rosszabbak a mindenhol, tévében, rádióban felbukkanó depresszióreklámok. Pontosabban arról szolnak ezek a hirdetések, hogy nem muszáj rosszul érezned magad, bekapsz némi drogot, és máris CSODÁLATOS életed lesz. Érdekes, hogy még soha nem hallottam ennyit az antidepresszánsokról, mégis egy rakás befordult, elszomorodott emberrel találkoztam az elmúlt napokban.

Egyetlen olyan fickóval sikerült csak beszélnem, aki igazán, őszintén boldognak tűnt, a Sun egyik fejlesztési vezetőjével. Persze biztos nem ő az egyetlen kiegyensúlyozott ember errefelé, de én mással nem találkoztam, az biztos.

Mivel az informatikai cég székháza egy köpésre van a szállásomtól, megkértem a hazaiakat, hogy szervezzenek már be engem egy látogatásra a központba. Szerencsére a világ mindkét szélén nagyon készségesek és segítőkészek voltak a Sun-osok, és elég sok energiát öltek abba, hogy elintézzék nekem a találkozót, ami aztán össze is jött. Sok érdekeset láttam, de az élménybeszámolóban inkább azt emelném ki, hogy Dean Nelson milyen pokolian szerencsés fickó: nagyvállalatnál dolgozik, van elég pénz mögötte a fejlesztéshez, és nem feladata a költségekkel foglalkozni: annyit várnak tőle, hogy forradalmi megoldásokat találjon ki.

"Ez az én 150 tonnás játékszerem", mutatott egyszer nevetve egy adatközpontra, és láttam rajta, hogy a mosolya tökéletesen őszinte. Na, neki biztosan nem kellenek antidepresszánsok ahhoz, hogy jól érezze magát.