Oké, update-elni nyűg. Ez az állításom. Még iOS-en is, még OS X-en is. Nem egy kedves időtöltés, nem az, amivel az ember foglalkozni akar. Ilyenné váltunk: idegesít minket, ha nem azonnal reagál valami az ujjunk mozdulatára, nem szeretjük, ha nem működnek a gombok, ha várni kell egy tized másodpercet, amikor tegnap még nem kellett.
Ebben a másodpercekre kiélezett világban az update lett a következő úttorlasz.
Az elején még érdekes volt, iPhone, háhá, vajon mit frissítettek, elolvasom a ficsörlistát, jaj de jó, Frissítés. Jelszót kér, beírom, leteszem a telefont az asztalra. Tíz perc múlva veszem észre, hogy leállt, mert korhatáros tartalom, okézni kell, hm, oké. Ez egy ideig érdekes, aztán nem, aztán elhanyagolod, és akkor jön ez:
Amikor már nem érdekel, mit frissítettek, csak idegesít az a piros szám, hogy tűnne már el. Ne idegesítsen. Update All-ra nyomsz, hogy egyszerre győzd le a seregeket. És újra. És újra.
És akkor a következő meglepetés: nincs elég hely a telefonon a frissítések letöltésére. Gondolom néhány fájl elég combos méretű (pl. Navigon), a 16 gigás telefonon meg a fotók, videók, nagyobb játékok és appok mellett a szabad tárhely korlátozottan ismert fogalom lett.
Azt ugye nem gondolhatják, hogy a nagy appokon kívül minden más programot, jelen esetben összesen 33-at egyenként frissítek. Ekkor jön a takarékos üzemmód. Csak azt az appot frissíted, ami nem indul, lefagy, valami baja van. Biztos a frissítés lesz a gond, App Store, Update, ok, I'm over 18, jesszőr. A többivel nem foglalkozol, egész addig, amíg azok sem indulnak.
A takarékos üzemmód működik. Használható, rendszerezett módszer, kerek egész. Ide jutni abszolút lehetséges, sőt logikus, ha visszanézünk, minden lépésünk rendben követte a másikat. Csak hát béna. Nem kellene így lennie. Innen már csak egy lépés az, hogy ha nem indul egy program, már meg sem nézzük a frissítést, mert még ahhoz is lusták vagyunk.
És nem akarom magamat mentegetni, én vagyok a negatív hős. Lusta vagyok, egy lajhár, egy csiga, nem érdemlem meg, hogy egyáltalán update-elhessek még bármit ezen a világon. Nem is nagyon vágyom már rá. De mit tegyünk, eljött a lajhárok világa, és a lajhárokat kell kiszolgálni.
Oké, de hová akarok kilyukadni ezzel a hosszúra nyúlt bevezetővel? Hogy nem vagy egyedül. Hogy a probléma ismert dolog, és már elkezdtek tenni ellene.
Az állítás, hogy a frissítés ne kérjek okét, se jelszót. Se Továbbot. Ne is ugorjon fel egy ablak, hogy miként történjen meg és mikor. Történjen meg, kapjunk egy szelíd jelzést erről, valahol a háttérben, és ennyi.
Már a Windows Vistában is kísérleteztek hasonlóval, ott nem terjedt el, a hardvergyártók nem csaptak le az ötletre. A WWDC-n aztán az Apple bejelentette a Power Nap funkciót. A Macünk alvás közben is letölti a leveleinket, backupol a külső merevlemezre, tolja a rakományt az iCoudra ééééés az update-ek is meglesznek, mire újra kinyitod a gépet. Ez tulajdonképp az Intel Smart Connect technológiájának alkalmazása az operációs rendszerben. Logikus igény: A gép éber állapotban szolgáljon ki engem, alvó módban meg foglalkozzon a saját karbantartásával meg update-elésével.
És a Macen tutira elterjed, nincs más választása, ez az előnye a hardver és a szoftver egy kézben tartásának. Nem egy szoftveres lehetőség, vagy egy hardveres kialakítás: ezek egysége.
És ha ez még nem lenne elég: nemrég jött a hír, hogy a Mountain Lionban a biztonsági frissítések is automatikusak lesznek, a háttérben töltődnek le és telepítik magukat. Ennek a jelentősége inkább a biztonság, mint a kényelem, de azért jó lesz, ha nem kell gombokat nyomogatnom olyan kérdésekre, amikre egyébként automatikus lenne a válaszom. Kellett ez is.
A fenti megoldások ugyan OS X-re vonatkoznak, de nem kétséges, hogy az asztali és a mobil operációs rendszer közelítésével egy idő után mindegyikben megjelenhet hasonló funkció.
update: A poszt miatt elszégyelltem magam, ezért kitöröltem a felesleges videókat és játékokat, és most ez van:
Tádáááám.
De érzem, hogy ez a kényes állapot nem marad fenn sokáig.
szucsadam
2012.06.18. 08:59
Címkék: vélemény woz Siri
Wozt mindig is azért szerettük, mert szókimondó volt az Apple-termékeket illetően, meg persze azért, mert simán elkotyogta magát a fejlesztésekkel kapcsolatban - nem nagyon érdekelte az Apple titoktartási szabályzata. De hát vannak elvitathatatlan érdemei, például ő építette az első Apple számítógépet. Azt, amit nemrég 374 500 dollárért, 87 millió forintért vásároltak meg egy aukción.
Ezúttal a Siriről beszélt, és nem volt nagyon lenyűgözve. Elmesélte, hogy korábban nagy Siri-rajongó volt, amíg az Apple fel nem vásárolta. Azóta ugyanis szerinte sokat romlott a helyzet.
Woz használta a Sirit, amikor még csak egy iPhone app volt, és le volt nyűgözve. Megkérdezte tőle, "melyik az öt legnagyobb tó Kaliforniában", és elkezdte sorolni, vagy rákérdezett, "melyek a 87-nél nagyobb prímszámok?" és ezeket is nyomta ki magából. Most viszont a fenti kérdésekre már mást választ kapunk - mondta Woz -, a kaliforniai tavakra vonatkozó keresés a tavak melletti ingatlanokat kezdi el listázni, a prímszámos kérdés meg a marhahús felé irányít (prime vs. prime rib).
Azelőtt ugyanis a Siri össze volt nőve a Wolfram Alphával, mióta azonban az Apple megszerezte a szoftvert, már csak néhány kérdésnél húzza elő a fenti keresőt a kalapból. És ezt hiányolja Woz, mert ha a Siri meghallja az "öt legnagyobb" kifejezést, tudnia kellene, hogy nem Google keresést, hanem Wolfram Alpha-keresést kell lefuttatni.
Woz a végén hozzátette, hogy a beszédfelismerő rendszerek egyre jobbak és jobbak lesznek, ami némileg ellentmond a fenti indoklásával. Szerintem ez valahogy úgy van, hogy a fejlődés iránya tényleg az elszakadás az egyetlen kereső használatától, viszont ennek vannak hátrányai is bizonyos esetekben.
Az interjút flash-es formában itt találjátok.
szucsadam
2012.04.28. 09:31
Címkék: vélemény
Mindig is tudtuk, hogy az Apple kézikütyüjei remekül hozzák be az új ügyfeleket, akik a halo effektus miatt más termékekre is áttérnek. Viszont az NPD Group felmérése még így is meglepő: szerintük az egyesült államokbeli iPad-vevők 25 százalékának nem volt még korábban Apple-cucca, vagyis sem iPhone-ja, sem MacBookja, de még egy szaros iPodja sem. Ami manapság nagy szó már arrafelé.
Persze eddig, az iPhone-ok és iPodok esetében arra következtettünk, hogy az asztali gépek és a laptopok eladásai nőnek a kézikütyüknek köszönhetően. Ez így is volt, hiszen az Apple szándékosan úgy alakította ki a termékcsaládját, hogy minden a központ (a vas) körül forgott, így alakítva ki a teljes ökoszisztémát. Ha vettél egy periféria-eszközt, akkor elkezdtél vágyni a központra, MacBookra, iMacre is.
Ez mára viszont már megváltozott. Az Apple kihirdette a post-PC-korszakot, és az iOS-eszközöket minél önállóbbra akarja nevelni, hogy ne legyen szükség a hagyományos értelemben vett számítógépre a működtetéshez. Efelé mutatnak a frissítések közvetlenül a készüléken történő telepítési lehetősége, a wifis beállítási lehetőségek és az iCloud szolgáltatásai is (backup a felhőbe, és a vásárlások automatikus letöltése minden eszközre). Egyre kevesebb szükség van tehát egy Macre a működéshez.
Látszólag tehát ezek az új Apple-vásárlók az iPadjükkel kevesebb motivációt kapnak másik Apple-termék vásárlására. Ez azonban nem igaz. Korábban írtuk, hogy az új szolgáltatásokkal mennyire kibővültek, mennyire természetessé váltak egy Apple-ökoszisztéma szolgáltatásai, és ha ezt a képet nemsokára egy Apple tévével is kiegészítik, akkor egyértelmű lesz, hogy lecsapnak rá a márkát addigra megkedvelő fogyasztók.
Mert megkedvelik, abban biztos vagyok.
szucsadam
2011.12.02. 11:53
Címkék: vélemény én
Egyik este a barátnőmmel rajzfilmes hangulatunkban voltunk, ezért betettük a 2011-es Micimackót, ami a nyáron ment a mozikban. Ahogy belekattintottam a közepébe, egy pillanatig azt gondoltam, véletlenül a tíz-húsz évvel ezelőtti rajzfilmet tettem be, annyira egyszerű és klasszikus volt a karakterek ábrázolása. Aztán ahogy elkezdődött a film, az első jelenetnél valahogy megéreztem benne 2011-et.
Erős lett a gyanúm, hogy amikor ezt a filmet készítették, már volt iPad a piacon.
Első jelenet. Micimackó alszik az ágyban. Egy könyv egyik lapján vagyunk, az alvó öreg medve körül az első fejezet betűi látszanak. Hogy a narrátor felébressze Micimackót, elkezdi rázni az oldalt, a kép pedig reagál erre. Aztán döntögetni kezdi a könyvet (majdnem azt írtam, kijelzőt), és a főhős kiesik az ágyból. Az ébresztés sikeres.
Végig azt gondoltam, wow, de jó lenne ez egy interaktív iPad-mese első oldalának.
Aztán ahogy haladt tovább a film, megtaláltam a zseniális második, a lenyűgöző harmadik és a piramidális negyedik oldalt is. Rendszeres időközönként élt a rendező az iPades interaktív mesék eszközeivel (emlékezzünk az Alice for the iPadre, mekkorát szólt az tavaly).
Továbbmegyünk. A kép egy rétet mutat, alatta olvassuk a szöveget, egyszer csak Micimackó átfut a képen, leugrik róla, végigszökken a betűkön, beszorul egy O-betűbe, letör néhányat, majd továbbszalad. Utána a méhek terítik be a lapokat. Ez persze pont nem az épp olvasni tanuló gyerekeknek lenne szuper egy iPaden látni, hanem a mesét felolvasó szülő melletti kisebb emberkéknek, akiket így szórakoztatna a digitális könyv.
Azon vettem észre magam, hogy ötleteken agyalok a rajzfilm nézése közben, amikor a narrátor kérdezi a szereplőket, már a Sirivel próbálom elképzelni, a beszédfelismerő képes lenne azonosítani, jó választ ad-e a gyerek. Feladatokat látok, amit helyesen kell megfejteni a képeken, hogy továbbmenjen a történet.
Igen, tudom, a Micimackós meséknek hagyománya, hogy könyvekben mozgó képeket mutassanak, ezt már évtizedekkel ezelőtt is így rajzolták meg. Ha azonban a mostani rész és a korábbiak közti különbséget szeretném megfogni, ezeket a jeleneteket említeném. Sokkal ötletesebbek, mozgalmasabbak, még akár azt is mondanám, hogy iPadesebbek. El tudtam volna képzelni, hogy ezt a részt eleve iPaden is kiadják, egy interaktív mesekönyv formájában. Mert abszolút benne van már, hogy ne a narrátor döntögesse a könyvet, ne a szereplők válaszoljanak a feltett kérdésekre, és Micimackó ne egyedül gombolyítsa a gombolyagot, hanem ujjal mutassuk neki az utat.