A Microsoft stratégiai és kutatási vezetője, Craig Mundie egy Forbes-interjúban az alábbi kijelentésre ragadtatta magát, amikor rákérdeztek a Sirire:
Az emberek beleszerettek abba, ahogy az Apple bemutatta. Jó a marketing, de legalábbis technológiai értelemben el kell ismerni, hogy a Microsoft ugyanezt a képességet már több mint egy éve kínálja a Windows Phone-okban, mióta a Windows Phone 7-et bemutatták.
Na több sem kellett, rögtön, ott helyben, a Forbes-on megjelent egy publicisztika "Mit szívott Craig Mundie?" címmel. Iszonyúan magas volt a labda, és mindenhol kilométeres kifejtésekbe kezdtek, hogy a Siri miért nem csak egy kiválóan működő beszédfelismerő rendszer, és hogy egy ilyen intelligens asszisztens miben különbözik a TellMe-től. Itt van erről egy gyors videó:
Láthatjuk, hogy a szavak felismerése is nagy nehézséget okot a TellMe-nek, hát még értelmezni a kiadott parancsokat. Amit nem ért, arra rákeres Bingen, és leginkább ez történik. A TellMe elvileg úgy működik, hogy ha a Call, Text, Open, Start vagy hasonló szavakkal kezded a mondandód, akkor az ez után következő szöveget próbálja majd beazonosítani a rendszer. Vagyis a felhasználónak kell tanulni, el kell olvasni a tutorialt ahhoz, hogy megtanulja használni - a Sirit pontosan addig fejlesztették, míg ez az igény teljesen eltűnt. A TellMe egy milliméterekkel kibővített verziója az Apple korábbi hangfelismerő rendszerének, a Voice Controlnak, ami tényleg már 2009-től benne van az iPhone-okban. És nem igazán használta senki.
Ahhoz meg már tényleg szemellenző kell, hogy ne lássunk különbséget a iOS-es Voice Control és a Siri között.
És nem a TellMe a hibás. A TellMe alapítóinak volt egy álma, létre akartak hozni egy Siri-hez hasonló rendszert még a 90-es évek végén. A Forbes egyik szerzője szerint agilis, okos, rátermett csapat volt. 2007 márciusában a Microsoft felvásárolta a céget. Az Apple 2010-ben vásárolta fel a Sirit. És akkor nézzük meg, melyik hol tart, mihez tudtak kezdeni egy intelligens beszédértelmező rendszer álmával.
A Microsoft ballmeri arroganciáját sűríti Mundie nyilatkozata, ezt a vállvonogatós, lusta, gunyoros kommunikációt. Ez az az arrogancia, ami a süllyedő hajón az utolsó leheletig kitart. Ez az arrogancia nem látja be, hogy ha a mondandómat úgy kezdem, hogy az emberek mit szeretnek, akkor így kell befejeznem: mit teszek én azért, hogy az enyémet is szeressék.
Ezt olvasom egyre több helyen: az Apple-nek lépnie kell, itt a Fire, az iPad vetélytársa, ami nem hardveres, hanem egész más szempontból mászott rá a cupertinói táblára. Lépnie tényleg kell, csak nem mindegy, merre.
Gyorsan néhány szó a Kindle Fire-ről. Az Amazon 7 colos - vagyis a Playbookos vonalra felfűzött kis méretű - monitorral szállított tabletje nemrég került forgalomba, és eléggé megosztotta a szakértőket. Egyrészt vonzó a 200 dolláros ára, és a mögé pakolt amazonos tartalom, másrészt gyengécske teljesítményt nyújt a tablet. Az, hogy a Silk böngészője a renderelés egy részét szerveren végzi, csak arra jó, hogy ne legyen gyászos a teljesítménye a piacon, a gyorsaság bemutatására itt egy példa:
Ezek alapján természetesen nem lehetne az iPad 2 közvetlen vetélytársának nevezni ezt a tabletet, hiszen egész más réteget céloz meg, a low-end kategóriában játszik. Ami miatt mégis így emlegetik, az pont a már emlegetett tartalomszolgáltatás: az Amazon zenéket, videókat, könyveket, újságokat kínál felhőből, és a saját alkalmazásboltja is van, illetve elérhetőek a fire-es játékok az Appstore for Androidon belül. Ezek olyan alapok, amikre már lehet építeni, mint ahogy az iPhone sikere is jelentős részben az AppStore bevezetéséhez köthető.
Én érdeklődve várom az Apple lépéseit a tabletpiacon jelentkező új szereplőkkel kapcsolatban, leginkább az eddig szokatlan erőviszonyok miatt. A tabletpiacra úgy lépett be az Apple, nem egy nyüzsgő vásárban kellett megmutatnia, miért egész más az, amit ő csinál. Nem is a Macek, a prémium kategóriás számítógépek jól elkülönült szegménsének esete áll fenn, ami ugyan növekedést mutat, de sosem lesz képes a részarányát egy bizonyos szint fölé tornászni. Az iPad berobbant, és uralkodik a kezdetek óta, ez hozott a tabletnek tágan értelmezett létjogosultságot. Messze a legnépszerűbb tablet, hiába próbálják meg eladni a vetélytársak a termékeiket olyan képességgel, amit már az anyja sem támogat (igen, a Flash-re gondolok).
A Fire a low-end réteget célozza meg, de azt jól. A 200 dollár hallatán a piac egyértelműen erre mozdul, egyre olcsóbban kínálják majd a szaggatós tableteket, mert nem tudnak 50-100-200 dolláros előnyöket felsorolni az Amazon táblájához képest. Az Apple-lel más a helyzet. Ezen a téren ő a piacvezető, ő nyitott fehér gyaloggal, és ezt az előnyt meg kell tartania, mint ahogy megtartotta eddig is.
Azok a hangok, amik újra az olcsóbb kategóriás iPadről beszélnek (ilyen például a Businessweek írása), szerintem tévesen ítélik meg a helyzetet. És nem azért, mert az Apple alapfilozófiáinak egyike, hogy ne legyen valamid csak azért, mert másnak is van. Ez csak egy dolog. Fontosabb, hogy az alulról, a Kindle olvasó irányából érkező felfejlődésre legfelül nem reagálhatnak úgy, hogy kompromisszumot kötnek. Nem akarhatnak hasonlítani az új szereplőre, mert veszítenének - hiszen az a saját területén a legjobb. Kicsit gagyi, nagyon olcsó.
Az irány természetesen az egyre feljebb kúszás, az innováció, a ficsörhegyek, a júzer simogatása, megmutatni, mivel több az iPad. Okokat szolgáltatni arra, miért fizessen ki valaki 300 dollárral többet. AirPlay, AirPrint, iMessage, FaceTime, egyre jobb játékélmény, egyre több program, egyre nagyobb kijelzőfelbontás, ez az irány.
Megállni, és bevárni a versenytársakat tényleg nem lehet. De a Fire berobbanására a válasz kézenfekvőbb, mint gondolnánk: tegyék azt az Apple-nél, amit eddig is, ez a legjobb stratégia. Ahhoz értenek a legjobban.
Ebben Steve Jobs beszél 1997-ben arról, hogyan használja ő a számítógépet. Elmondja, hogy a különböző munkahelyein van egy-egy gépe, a fájljait azonban egy szerveren tárolja, ezeket mindenhonnan eléri. Akkoriban ez kiváltság volt. És itt jön a lényeg: oké, hogy ő így csinálja, de azt szeretné, ha ez mindenkinek elérhetővé válna. Ekkoriban tért vissza az Apple-höz, kezdte felszállópályára állítani, és interjúk sora bizonyítja, hogy nagyjából azt kezdte vizionálni, amit mára létrehozott.
A videó címe azt állítja - és ebben a CNN-es Apple-guru, Philip Elmer-Dewitt is egyetért -, hogy a felvételen Jobs az iCloudról beszél. Pedig nem. Egyszerű file hostingról beszél, ami a gigabit ethernettel válhat meghatározóvá. Ebből következően pedig egy korról, amikor a merevlemez már majdnem, vagy épp teljesen feleslegessé válik.
A beszéd után három évvel, 2000-ben már elérhető volt a Maceseknek az iTools keretein belül az iDisk, vagyis a lehetőség, hogy a fájlokat az Apple szerverein tárolják. Ha a beszéd szűken értelmezett tartalmát nézzük, inkább erről beszélt a vezér - nem az iCloudról.
Amire azonban kevesebben figyelnek, az pont e mögött van, és ez az, amiben az Apple a legjobb. Az eljuttatás mindenkihez. Az iDisk megvolt 11 évig, nemrég jelentették be, kinyírják. Egy lehetőség volt, amivel vagy éltek a macesek, vagy nem. Egy átlagos felhasználó, ki kell jelenteni: nem használta.
Jobs egy olyan pillanatban beszélt az álmáról a fenti videóban, amikor a technológia már adott, bizonyos kiváltságos helyzetben lévők már használják a terméket. Egyesek szerint ez az a pont, amikor hátradőlünk, és nézzük, hogy maguktól alakuljanak a dolgok. Jobs viszont pont itt indul be: kezében van valami, amiről lehet sejteni, hogy a jövőben mennyi mindenre lehet használni. És elkezd dolgozni azon, hogy az az álom létrejöjjön. Hasonló ahhoz a pillanathoz, amikor Woz kezébe adta az Apple I-est, vagy ahhoz, amikor készen lett az iPhone, és kellett egy AppStore, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokat mindenki kihasználja.
Steve Jobs tehát beindult, de az iDisk nem feltétlenül hozta be a hozzá fűzött reményeket, később pedig fizetős szolgáltatás lett, ami tovább rontotta a lehetőségeit. Lassan, az iOS-sel együtt azonban elkezdődött az a folyamat, amiről korábban, az iCloud kapcsán már írtam: a "fájl -› alkalmazás" helyett az "alkalmazás -› fájl" lett a trend. Nem fájlok halmazát adjuk a júzer elé, aki választhat, mivel nyissa meg, szerkessze azokat. Célprogramokat adnak a felhasználók kezébe, szerszámokat, amiknek hozzáférése van a saját fájljaihoz, és elénk teszi őket. Előbb fogjuk meg a kalapácsot, csak aztán adják oda a szögeket.
És amikor erre rájöttek, azonnal kidobták az iDisket: a kalapácsot elvették az emberek, tömegesen, mindenki. És az Apple pont úgy működik, hogy simán elveti az előző megoldást, akármennyire is megfelelt az egyeseknek. 2012 júniusáig kell átállniuk az új lehetőségekre a felhasználóknak, illetve az alkalmazások készítőinek.
És ez az iCloud, az OS X kalapácsosodása. A videóban erről ugyan egy szó sem esik, mégis ez a megoldás arra, amiről Jobs beszél. Pár hét múlva, az iOS 5 megjelenése után olyanok is felhőben tárolják majd az adatukat, akiknek arról sincs fogalmuk, mi az a fájl. És ez a lényeg, idézet a videóból: I don't care, how it's done.
Azt már nagyjából tudjuk, milyen lesz az életünk az iCloud eljövetele után. Az Apple átgondolta a MobileMe szolgáltatásait, és úgy dolgozta át, hogy belepasszoljon az újabban folyamatosan erősített OS X-iOS összenövésbe. Mire is gondolok: az eddigi felfogás szerint a felhasználó szinkronizálhatott (fájlközpontú szemlélet), az új felfogás viszont arról szól, hogy ha bárhol történik egy változás, az összes készüléken akár azonnal megjelenjen, függetlenül attól, hogy Macről van-e szó, vagy iOS-készülékről (azt, hogy mennyire legyen azonnal az azonnal, vagyis hogy mobilhálózaton is szinkronizáljon-e az iCloud, egyetlen kapcsolóval átállíthatjuk).
A szinkronizálásra eddig számos lehetősége volt a júzernek, akár beállításokat is átmenthetett, úgy mint a Dashboard widgeteket, a Dock összetevőket, a jelszavakat és a Keychain egyéb elemeit, az email accountok infóit, ezen belül a Mail Rules-t, a Signatures, a Smart Mailboxes és a System Preferences tartalmát. Van egy iDisk nevű intézmény is, ami egy fájlszerverként funkcionál, ide dobálhattuk azokat a tartalmakat, amiket mindenhonnan el akartunk érni. Ezeket aztán azzal nyitottuk meg, amivel akartuk.
Ezek pedig hamarosan mind megszűnnek, ugyanis ezek a címszavak nem részei az iCloudnak. Ami maradt: iTunes in the Cloud, Photo Stream, Documents in the Cloud, Apps, Book, and Backup, Contacts, Calendar and Mail. Ezek adatait tárolja felhőben, majd tolja az egyes készülékekre az Apple.
Ezt siratni viszont kábé annyira értelmetlen, mint egy frissen felbontott iPhone-t azért szidni, mert alig tud valamit, és nincs rajta egy játék sem. A szolgáltatások mennyisége nem csökken, csak a felfogás változik, ami vagy tetszik nekünk, vagy nem. Viszont az új szemlélet ismerős: ez az alkalmazás-központúság.
A Gizmodón olvastam nemrég egy írást, amivel részben egyetértek, és ami a Mac OS X átalakulásáról beszél. Szerintük a Magic Trackpad az első lépcső azon az úton, ami az Apple összes eszközét a multitouch és a gesztusvezérlés útján indítja el.
Az iPhone és az iPad esetében ezt nem kell magyarázni, azok eleve gesztusvezérelt, multitouch oprendszert használnak. A laptopok trackpadja is meghízott az évek során, alkalmas a négyujjas gesztusokra. Azonban a desktop gépek esetében is érezhető az új korszak: most már lehet venni Magic trackpadet, aztán később talán majd a gépekhez adják egér helyett opcionálisan (ahogy egyébként a csomagolás szerint már most oda is passzol), majd jöhet egy ilyen kombómegoldás:
Ekkorra azonban már az operációs rendszert is át kell alakítani, ugyan most is használható gesztusok vannak a tarsolyban, de ez még kevés. Ha azt akarják elérni, hogy az egeret csak a professzionális munkához használják, még kényelmesebbnek kell lennie a trackpadnek, mint ahogy böngészni is kényelmesebb például iPaden.
Az iOS és a Mac OS X tehát közeledni fog egymáshoz, hallottuk már korábban is, a két rendszer fúziója lehet az Apple új dobása. A Mac OS X egyszerűsödhet, az iOS bonyolódhat, a Gizmodo szerint az egyesülés már érezhető. De ez mind egy nagyobb cél felé törekvést mutat, ez pedig a gesztusvezérelt operációs rendszer elterjedése - mindenhol, minden eszközön.
Korábban is említettem már, most is megerősítem: az álmom a fenti kép továbbfejlesztett változata, és a leírt operációs rendszer. Az Apple 2008-ban megjelent szabadalmában már erről olvashattunk, azzal a különbséggel, hogy a fizikai billentyűzet sem volt már fizikai az elképzelés szerint. Nekem az iPad billentyűzete teljesen jó gépelésre, ha egy óriási trackpadon a világító billentyűket ütögethetem, miközben ugyanott az ujjaimat elhúzva a kurzor, az ablakok vagy a szöveg mozdul, esetleg egy parancsot lehet kiadni, teljesült az álmom.
A fizikai billentyű és az egér eltűnése, pontosabban a jelentőségük minimálisra csökkenése azonban nem a rövidtávú célok egyike. De ha lehet olvasni a jelekből, mindenképpen ezt látjuk a sorok között.
A blogon található valamennyi írás, valamint a fényképek egy része a szerző saját tulajdonát képezik, amelyek másolása, terjesztése kizárólag előzetes engedéllyel lehetséges.
