Oké, update-elni nyűg. Ez az állításom. Még iOS-en is, még OS X-en is. Nem egy kedves időtöltés, nem az, amivel az ember foglalkozni akar. Ilyenné váltunk: idegesít minket, ha nem azonnal reagál valami az ujjunk mozdulatára, nem szeretjük, ha nem működnek a gombok, ha várni kell egy tized másodpercet, amikor tegnap még nem kellett.

Ebben a másodpercekre kiélezett világban az update lett a következő úttorlasz.

Az elején még érdekes volt, iPhone, háhá, vajon mit frissítettek, elolvasom a ficsörlistát, jaj de jó, Frissítés. Jelszót kér, beírom, leteszem a telefont az asztalra. Tíz perc múlva veszem észre, hogy leállt, mert korhatáros tartalom, okézni kell, hm, oké. Ez egy ideig érdekes, aztán nem, aztán elhanyagolod, és akkor jön ez:

Amikor már nem érdekel, mit frissítettek, csak idegesít az a piros szám, hogy tűnne már el. Ne idegesítsen. Update All-ra nyomsz, hogy egyszerre győzd le a seregeket. És újra. És újra.

És akkor a következő meglepetés: nincs elég hely a telefonon a frissítések letöltésére. Gondolom néhány fájl elég combos méretű (pl. Navigon), a 16 gigás telefonon meg a fotók, videók, nagyobb játékok és appok mellett a szabad tárhely korlátozottan ismert fogalom lett.

Azt ugye nem gondolhatják, hogy a nagy appokon kívül minden más programot, jelen esetben összesen 33-at egyenként frissítek. Ekkor jön a takarékos üzemmód. Csak azt az appot frissíted, ami nem indul, lefagy, valami baja van. Biztos a frissítés lesz a gond, App Store, Update, ok, I'm over 18, jesszőr. A többivel nem foglalkozol, egész addig, amíg azok sem indulnak.

A takarékos üzemmód működik. Használható, rendszerezett módszer, kerek egész. Ide jutni abszolút lehetséges, sőt logikus, ha visszanézünk, minden lépésünk rendben követte a másikat. Csak hát béna. Nem kellene így lennie. Innen már csak egy lépés az, hogy ha nem indul  egy program, már meg sem nézzük a frissítést, mert még ahhoz is lusták vagyunk.

És nem akarom magamat mentegetni, én vagyok a negatív hős. Lusta vagyok, egy lajhár, egy csiga, nem érdemlem meg, hogy egyáltalán update-elhessek még bármit ezen a világon. Nem is nagyon vágyom már rá. De mit tegyünk, eljött a lajhárok világa, és a lajhárokat kell kiszolgálni.

Oké, de hová akarok kilyukadni ezzel a hosszúra nyúlt bevezetővel? Hogy nem vagy egyedül. Hogy a probléma ismert dolog, és már elkezdtek tenni ellene.

Az állítás, hogy a frissítés ne kérjek okét, se jelszót. Se Továbbot. Ne is ugorjon fel egy ablak, hogy miként történjen meg és mikor. Történjen meg, kapjunk egy szelíd jelzést erről, valahol a háttérben, és ennyi.

Már a Windows Vistában is kísérleteztek hasonlóval, ott nem terjedt el, a hardvergyártók nem csaptak le az ötletre. A WWDC-n aztán az Apple bejelentette a Power Nap funkciót. A Macünk alvás közben is letölti a leveleinket, backupol a külső merevlemezre, tolja a rakományt az iCoudra ééééés az update-ek is meglesznek, mire újra kinyitod a gépet. Ez tulajdonképp az Intel Smart Connect technológiájának alkalmazása az operációs rendszerben. Logikus igény: A gép éber állapotban szolgáljon ki engem, alvó módban meg foglalkozzon a saját karbantartásával meg update-elésével.

És a Macen tutira elterjed, nincs más választása, ez az előnye a hardver és a szoftver egy kézben tartásának. Nem egy szoftveres lehetőség, vagy egy hardveres kialakítás: ezek egysége.

És ha ez még nem lenne elég: nemrég jött a hír, hogy a Mountain Lionban a biztonsági frissítések is automatikusak lesznek, a háttérben töltődnek le és telepítik magukat. Ennek a jelentősége inkább a biztonság, mint a kényelem, de azért jó lesz, ha nem kell gombokat nyomogatnom olyan kérdésekre, amikre egyébként automatikus lenne a válaszom. Kellett ez is.

A fenti megoldások ugyan OS X-re vonatkoznak, de nem kétséges, hogy az asztali és a mobil operációs rendszer közelítésével egy idő után mindegyikben megjelenhet hasonló funkció.

update: A poszt miatt elszégyelltem magam, ezért kitöröltem a felesleges videókat és játékokat, és most ez van:

Tádáááám.

De érzem, hogy ez a kényes állapot nem marad fenn sokáig.