Ilyen az online újságírás: impulzusokat lovagol meg. Így amikor az Apple múlt héten nyilvánosságra hozta a negyedéves számait, köztük azt a 256 milliárd dollárt, ami azonnal felhasználható formában csücsül a cég bankszámláin, megint elkezdődött. Hogy mit vehetnének belőle.
Miért, amikor rongyos 200 milliárd dollárjuk volt, nem ugyanez olt a kérdés?
Dehogynem.
A Disney felvásárlásával már mi is foglalkoztunk: nem tartottuk ésszerűnek. A Citigroup elemzője viszont mindjárt hét céget is bedobott a köztudatba: szerinte a Disney mellett a Netflix és a Hulu is lehetne célpont. A játékfejlesztők közül az Activision, Electronic Arts, Take-Two neve merült fel. És persze a Tesla, már megint. Még diagram is készült, a vízszintes tengelyen a felvásárlás valószínűsége, a függőlegesen pedig az Apple tőkéjére vonatkozó hatást látjuk.
Óriási lett a zaj, és az az elemző a nagyobb király, aki meglepőbb cégre költené a pénzt, ami nem is az övé. Hirtelen megint mindenki szeretné látni, hogy az Apple hozzányúl ahhoz a temérdek summához. Tők emberi vágy: tényleg, mi a franc értelme van felhalmozni a nagy árréssel eladott termékek utáni nyereséget egy évtizeden keresztül úgy, hogy láthatóan semmit nem tudnak vele kezdeni? Egy részét elköltik olyan szolgáltatások kifejlesztésére, amiket máshol is megkapunk (térképek, zene-stream), de a legnagyobb részét érintetlenül hagyják.
Miééééért?
Az emberi agy így működik: keresi a dolgok értelmét. Muszáj találni valamit, még ha hazugság is, hogy megnyugodjunk: valami szándéka volt vele valakinek. Nem tudunk elképzelni egy céget, ami hatalmas étvággyal zabálja fel a vásárlók pénzét, miközben fogalma sincs, mit kezdjen ezzel a hatalmas bevétellel. A profitmaximalizálás elve: tényleg fantasztikusan jól csinálták, tényleg megtalálták az optimális stratégiát, hogy ne az eladási volument, hanem a nyereséget állítsák be a legnagyobbra. Taps, taps, taps. És most mi legyen?
Semmi. Az Apple tíz év alatt bebizonyította, hogy a kínzó kérdésre nem kell választ találni. Nem kell további értelmet keresni, nem kell elkölteni a pénzt, amit kerestünk. Olvastam egy cikket ma a Guardianon, ez volt a címe: "Az Apple nem készíthet iPhone-okat örökké, mi lesz a következő dobás?"
Nem készíthet örökké iPhone-okat? Dehogynem. Miért ne?
És jön a pénz. Bankszámlára. Pihenni éveket.
Egy szakértő a CNBC-nek azt mondta: azzal jár a legjobban az Apple, ha nem csinál semmit azzal a pénzzel. Az akvizíció ugyanis bizalmatlanságot szül a menedzsmenttel szemben, így ha vásárolnak valamit, tulajdonképpen csak problémát vásárolnak. Ha nem vásárolnak, kevesebb lesz a gondjuk.
Ha valaha valaki szeretné szemléltetni a kapitalizmus végső értelmetlenségét, az Apple lesz az iskolapélda.
És várj, a legjobb még hátravan. A 2017-es pénzügyi év ugyanis láthatóan arról szól az Apple-nél, hogy tovább növelik az árrést. Megjelent a TouchBar, amivel mostantól sokkal több pénzt kérhetnek egy MacBook Próért. Jön a tizedik generációs iPhone, amibe végül egy csomó újítást pakolnak, a hírek szerint felárért. Feltalálták a gumicukor-trükköt, amivel úgy emelhetik néhány év alatt a teljes termékpaletta árát, hogy észre sem vesszük.
Miért? Hogy még több pénzük legyen a bankszámlán.
Minek? Hogy ne nyúljanak hozzá, mert abból csak a baj van.
A hamis hírek terjedése komoly probléma. Igaz, hogy csak tünet, ami miatt csak részben okolhatóak az újfajta, “szájbaverlek te paraszt” jelmondatú, kocsmai értelemben szókimondó politikai szelek, amik a saját tudatlanságukat takarják be alternatív valóságokkal. Másik részben a bárki által előállítható tartalom végterméke ez a jelenség, a kattintásvadászat egy logikus evolúción nyomon követhető formája.
Minden tech-óriásnak megvan a véleménye a dologról, amit hangoztat is. Mark Zuckerberg is kapta az ívet rendesen, hiszen ő tényleg viszonylag hatékonyan tehetne az ügy érdekében. Ő tavaly decemberre jutott el odáig, hogy óvatosan megpróbál tenni is valamit.
Tim Cook is nyilatkozott: a Daily Telegraph-nak adott interjút, amiben elmondta, hogy a tech-cégeknek kell valamilyen eszközt kifejleszteniük, és egy masszív kampánnyal elterjeszteni. Cook szóbeli fellépésére a “Bowling Green-i mészárlás” esete adhatott okot: ez az a mészárlás, ami a valóságban meg sem történt, a Trump kormányzat azonban erre hivatkozva győzte meg az amerikai választók jelentős részét arról, miért kell fenntartani a muszlim tilalmat.
A helyzet az, hogy már régen nem a szóbeli nyilatkozatoknak lenne itt az ideje. Azokkal tele van a padlás.
Annak a “valamilyen eszköznek”, amiről Cook beszélt, amit a tech-óriások együtt fejlesztenek ki, már egy kezdetleges tesztállapotban kellene állnia.
A helyzet a következő: tényleg a tech-cégek tehetnek az ügy ellen. Mégpedig olyan csodálatos hatékonysággal, hogy az utóbbi években csúnyán félresiklott világtörténelmet akár helyre is billenthetik. Vagy legalább javíthatnak rajta.
Mert gondoljuk csak végig, milyen utak állnak előttünk. Az egyik lehetőség, hogy visszamegyünk az időben: a neten terjedő pletykákat, és a politikusok nyilatkozatait újra az elismert újságírók szedik ízekre, járnak utána a tényeknek, állítják szembe ezzel az elhangzottakat, és mindenki, aki tájékozott szeretne lenni, ezeket a cikkeket olvassa. De természetesen a helyzet az, hogy a történelemben nincs hátraarc, és az elismert újságíróknak nincs akkora hívószava, mint a gyerekhúst zabáló félgyík hírességeknek, vagy a sosem hallott mészárlásnak, amit el akart titkolni az előző marcipánrezsim.
Mi a másik lehetőség? Úgy van: egy algoritmus. Pártatlan, nem vádolható részrehajlással, hiszen nyílt forráskódú, és egyetlen célja, hogy értékelje az elhangzottakat.
MINDEN elhangzott szót. Az algoritmus nem fárad el, van rá ideje, van kapacitása, és nagyon-nagyon gyors.
Képzeljük el a következőt: valaki megoszt egy összeesküvés-elméletet. Egy politikus meg nem történt eseményekre hivatkozik. Egy algoritmus azonnal, késlekedés nélkül, akár egy élő stream során képes lehet arra, hogy az elhangzott mondatok valóságtartalmát valószínűsítené, százalékos formában. Dübörög a honi gazdaság, 10%, Stohl lánya a Nagy Duettbe készül, 98%, Bowling Green-i mészárlás, 3%.
És ezúttal hagyjuk már a francba, hogy “megcsinálja a Google, aztán pár évvel később az Apple is kiad egy hasonlót, de a Facebook végig a saját útját járta” dolgot, mert rohadtul nem hatékony. Ez a három cég az információforrástól az információ céljáig bezárólag több réteg felett is rendelkezik, ők készítik a mobilunkat, az operációs rendszert, ők fejlesztik a tartalomfogyasztó felületet, ők felelnek az információink biztonságáért, és azért, kiknek a kezébe jutnak azok, ha épp mégsem felelnek érte annyira felelősen.
Az egyik lehetőség, hogy szűrnek. De ez már nem elég: a valótlan információk a legmagasabb szintről is jöhetnek, ezek pedig olyan szavak, amik mindenképp terjedni fognak. A legtöbb, amit tehetnek vele, hogy lefuttatnak rajtuk egy fact checkert.
De ennek kell lennie a legmenőbb fact checkernek a világegyetem történetében.
Az emberekre ugyanis nem lehet ráerőltetni olyan szoftvereket, amiket nem akarnak használni. Azt kell elérnie ennek a három cégnek, hogy a fact checking egy közösségi alapokon nyugvó, nyílt, közös ügy legyen, ami így gyorsan fejlődne, tökéletesedne, és minden platformon ugyanaz a szoftver ugyanazt végezné. Minden nap ügyesebben. És mindenki akarná használni, aki pedig mégsem használná, ódivatú lenne, mert aki megoszt egy 10% alatti fact-pontos linket, annak ez a tény éktelenkedik majd a profiljában.
Ha ez megvalósulna, az lenne az a pont a történelemben, amikor a technológia politikai hatalommá válik. Egyenrangú lesz a politikusokkal, hiszen miközben az egyik szemünkkel a közszereplőre figyelünk, a másikkal a fact checkerre nézünk, amin azon a héten épp egy virtuális rozmár örül vagy rázza a fejét a hallottaktól, felmutatva az ítéletet jelető táblát, hogy ennyimegennyi százalék koma. Lehetne etetni is, mondjuk egy új Wikipedia szócikkel.
Ma esti posztunk mi másról is szólhatna, mint az amerikai elnökválasztásról. Mivel mi nem értünk a témához, felkértük a Texasi Applopót, az igazság őrét, hogy kommentálja az eseményeket, lehetőleg a tech-világ és az Apple szemszögéből. Megtette. Fogadjátok szeretettel, vagy ahogy tetszik.
Elnököt választ az ország, ahonnan ered a világ fejlett technológiai újításainak nagy része. Ahol ezeket az újításokat sikerre vivő, vagy azokat elbuktató cégek működnek. Mármint az a részük, ami nem főként szorgos kezek ügyességéből és relatív olcsóságából csiszol hasznot.
Ahol egy elnökkel szemben talán nagyobb elvárások is lehetnének, minthogy el tudja mondani a kamerába, hogy „Hallo, facebookers!”.
Ehhez képest a fejükön gumicsizmát hordó pónirajongók és a magyar származású sci-fi írók versenyből kiesése után a két nyerésre esélyes jelölt akkora számítástechnikai analfabéta, hogy a tűzfal adja a másikat.
Az 50 évesnél frissebb technológiákat legalább rajzról felismerő elnökjelöltek közül még talán Carly Fiorina jutott leginkább az elnökség közelébe. A hölgy a HP ex-menedzsereként abban a szerencsében részesült, hogy Steve Jobs személyesen verte át még az iPodokkal, majd Ted Cruz alelnökjelöltjeként süllyeszthette el álmait, egy speciális karaktereket is tartalmazó jelszóval védett mappa mélyére.
Azonban a két megmaradt, valóban esélyes jelölt meglévő minimális számítástechnikai képességeinek (illetve azok hiányának) bemutatása is érdekes tanulságokkal szolgálhat Amerika leendő Urának/Úrnőjének a technika vívmányaihoz való hozzáállásáról.
Hillary Clinton (Demokrata Párt; 69 éves)
A Demokrata Párt jelöltjét, Hillary Clintont, a politikai elemzők a régimódi, újdonságok befogadására vagy kinyilatkoztatására kevésbé képes, de megbízhatóan középszerű politikusok közé sorolják. Ezt a változtatással hadilábon álló hozzáállást bőven alátámasztja az a tény is, hogy Barack Obamával ellentétben, Hillary-t nem csak a titkosszolgálat kényszeríti, hogy Blackberry-t használjon.
Ráadásul nem a titkosszolgálatok által aktuálisan biztonságosnak tartott modelleket használja, hanem képes embereket szalajtani az eBay-re, hogy a régi változatból hozzanak neki használtat, amin megtalálja az emojikat. Talán egy új MacBook Pro fel tudná kelteni a figyelmét…
Túl sok elnökjelölti Blackberryvel azonban mégsem fogunk összefutni Hillary Clinton emlékszobában egyhamar, mert segítői a hírek szerint rendszeresen kettétörik vagy kalapáccsal bontják szét az elaggott készülékeket. Ez a barbárság egyesek szerint a volt külügyminiszter visszaéléseit leleplező mozzanat, mások szerint ez IT-biztonságilag indokolt, sőt, Clintonék még a tucatnyi készülék szétverését is szakszerűtlenül végezték, mert az elnagyoltan széttört nagyobb darabokból még szivároghat némi információ. A vita eldőlésével megvárnánk annak az emailbotránynak lecsengését, amiben több mint 30.000 levele vált köddé, messze túllőve az átlagos iMessage-nek tulajdonított hibák körén.
A demokraták jelöltjének egyéb számítástechnikai képességeiről talán az mondja el a legtöbbet, hogy 2009-es külügyminiszterré kinevezésekor számítógépről nem tudta kezelni az emailjeit, még be sem tudott lépni a fiókjába jelszóval. Elképzelhető, hogy ezzel szerették volna közel vinni a választók„ egymás alá két szót begépelni nem képes” szegmenséhez (0,03%).
Az azonban biztos, hogy Hillary munkatársai használnak iPhone-t, iPad-et, sőt iCloudot is, amit aztán fel is törtek és állítólag le is töröltek róluk mindent vicceskedvű egyének a kiszivárgott emailek alapján. Vagy nem, de Mrs. Clinton kampányának dolgozói egyelőre nem kívánták összemérni igazmondási képességeiket a méltán népszerűtlen 4chan kollektívával, miután a kampányfőnökük emailben megosztott jelszavával (Runner4567) feltörték a twitter-fiókját.
Összegzés: Bátran megadhatnád Hillary-nek a legtitkosabb jelszavaidat is, mert még azok ismeretében se lenne képes belépni az emailfiókodba. Sajnos azonban annyira hanyag, hogy bármi amit neki átadsz, simán felbukkanhatnak a WikiLeaks-en vagy valahol még rosszabb helyen. Ha Hillary nyer, könnyen a kegyeibe férkőzhetsz egy használt Blackberryvel, azok másra már úgyse jók.
Donald Trump (Republikánus Párt; 70 éves)
Hillarynél színesebb egyéniségként ismert, és telefonkezelése is jóval több árnyalattal bír. Kiismerhető vezérelve az öntömjénezésen kívül kevés van, bármivel és bármi ellentétével is képes érvelni a saját álláspontja mellett, horribile dictu, egyszerre használ iPhone-t és Androidos Samsungot.
Fő elektronikai csapásmérő eszköze hírhedt Twitter-oldala, amelyen sértegetéseken és valótlanságokon kívül nehéz mást találni.
A @realDonaldTrumpnak azonban két arca van. Egy józanabb, vállalati-PR szagú, gyűlésekre invitáló iPhone-os és egy kocsmai vitakultúráról és felületes helyesírásról árulkodó tapló Androidos.
A két, eltérő habitusú lény tweetjeinek összevetésére szakértők mozdultak rá, vizsgálva az idézőjelhasználatot, a helyesírást és a képhasználatot (az Androidos Trump ritkán képes képet beszúrni) vagy a tartalmat. Nemrég azonban maga az érintett mondta el egy interjúban, hogy napközben csak leüvölti egy gyakornoklánynak, amit ki akar dobolni, de este hét után már ő maga nyomogatja a gombokat, ezek szerint inkább Androidos készülékéről.
Vélhetően a kampánystábnak kemény feladat a hibák kigyomlálása és a „Trumposabb” üzenetek élének tompítása. A jelek szerinte az utóbbi időben mintha kivették volna Trump kezéből az önálló üzengetés lehetőségét, amivel jelentősen javítottak választási esélyein.
Hogy esetleges győzelme után előtör-e megint az Androidos vadállat, vagy a tapétába simuló mintázatú iPhone-os tanácsadók lesznek erősebbek, azt még nem lehet megmondani. Azt sem lehet kizárni, hogy a Blackberry felhasználók Guantanamo-ra lennének deportálva rövidesen.
Trump egyéb számítástechnikai képességei vélhetően Hillary-éhez mérhetők. Jelenleg az se biztos, hogy bármikor használt volna számítógépet a szó klasszikus értelmében, mármint fizetett felolvasó, nyomtató, gépíró segítők közreműködése nélkül.
Kevés fényképen látható egyáltalán együtt bekapcsolt számítógéppel, bár néhol egy-egy Apple termék bele tud lógni a róla készült képbe. Apple termékeket viszont már bojkottált a tőle megszokott lendülettel, különösebb ráció vagy kitartás nélkül, és a nagy tiltakozás hevében valahogy az Apple-részvényeit is elfelejtette eladni, bár ez vélhetően józanabb döntései közé tartozott.
Összegzés: Ha Donald lesz a befutó, ne lepődj meg ha a nappalidba berontva, deportálással fenyegetve követeli a böngészési előzményeidet. Nem ijedj meg tőle, nem képes megkülönböztetni az url-gyűjteményt egy bevásárlólistától és egy tükörrel könnyen elvonhatod a figyelmét.
De tanulj az esetéből. Használhatsz bármiféle mobilt, de ha előre akarsz jutni az életben, hagyd abba az Androidos telefonon káromkodást és térj át az iPhone-ra.
Végösszegzés:
Ha ezt a cikket megtaláltad és el tudtad olvasni a monitorról, pláne kommentelni tudtál alá, akkor olyan képességek birtokában vagy, ami a Föld vezető katonai/technikai/ipari hatalmának leendő vezetőjében nincs meg. Gratulálok!
Amikor egy cég elbukik, sokszor találni olyan döntéseket, amikre vissza lehetett vezetni a bajt. Oké, ezek nem egyetlen döntések, inkább egy döntésfolyamat. Egy attitűdváltás, vagy épp attitűd nemváltás. Valami, ami beragadt, megakadt, egy cseresznyemag, ami a fogaskerekek közé esett, és lassan megállt tőle minden.
Három ilyen döntést látok most az Apple Steve Jobs halála utáni történetében. Ezek azok, amik hatásai nem egy hónapon, vagy akár egy éven belül jelentkeznek, hanem évek múlva érnek be. Egy részük már elkezdte a bomlasztó hatását, egy részük még nem. Sőt, az egyik nem is olyan régi.
Ami nem megy, nem erőltetjük
Számtalan olyan esetről hallottunk, amikor az Apple nagy mellénnyel ült le olyan cégek tárgyalóasztalához, ahol valójában ők voltak az új fiúk. Ezen bukott meg az Apple videós stream-szolgáltatása, ezért húzódott végtelenségig az Apple Music beindítása. Emiatt volt kínos, amikor a BMW-nél és a Mercedesnél kulcsot az Apple az autó ötletével, egy bennfentes szerint olyan benyomást keltve, mintha csak a Xeroxnál jártak volna kattintható ikonokat és egérrel mozgó ablakokat nézegetni.
A legtöbb ilyen lendületből nem lett semmi. Ez a tempó nagyon is bevált a consumer elektronikai eszközök beszállítóinál, de olyan területeken, ahol az Apple korábban nem járt, rendre visszapattantak. Az Apple Music sem valami üdítő kivétel: az iTunes Store miatt az Apple-nek nagyon is ott volt már a lába a zenepiacon.
Szóval ráfókuszáltak, odasűrítették az energiát, nem ment, belátták, kiszálltak. És a baj nem azzal van, hogy belátták, sem azzal, hogy kiszálltak. A baj azzal van, hogy rengeteg energiát öltek ezekbe az erőfeszítésekbe. Ahelyett, hogy abban tökéletesítették volna magukat, amiben igazán jók.
Valahol egyébként az Apple Watch is ilyen. A tervezőasztalon egy nagyszerű termék, amit mégsem tudtak olyanra építeni, amilyenre szerették volna. Nem baj, kiadjuk így, jó ez. Az Apple pont azért volt Apple, mert sosem mondtak ilyet.
Ami nem megy, erőltetjük
És akkor ott vannak azok a projektek, amik láthatóan nem mentek a cégnek, amikből a konkurencia jobbat csinált, és mégis: nyomják, nyomják. előre. Ide sorolhatjuk lassan a teljes cloud szolgáltatáscsomagot (hajmeresztő dolgokat olvasunk az új Desktop és Documents felhőtárolásról, random törölgetésekkel és hasonlókkal), az Apple Mapset, és persze a Project Titant. Ami először autó volt, most meg valami szoftver-izé.
Megint: rengeteg energia, hogy végül nagy-nagy áldozatok árán egy majdnem olyan jó termékünk legyen, mint másoknak. Mindig csak majdnem. Közben a legalapvetőbb dolgokat kezdik elfelejteni, a stabilitás, az egyszerűség és az ésszerűség a cég alapkövei helyett már tényleg csak marketing-bullshitekké válnak lassan.
Nice, how much?
Ez a legfrissebb, és legfájóbb. Aki olvasta a legutóbbi keynote közvetítésemet, láthatta, mennyire beindított a TouchBar. Végre - gondoltam. A MacBook Pro ismét egy olyan termék, amit érdemes lesz megnézni, megvenni, nyomogatni. Egy igazi versenyképes, különleges cucc, ha nem is a próknak (khm, 13-asban integrált GPU only), de nekem mondjuk mindenképp. A neve lehetne inkább MacBook Touch, de ezen nem veszünk össze.
Aztán jöttek az árak. Hú apám.
Ne értsetek félre, nem az a baj, hogy egy Mac drága. Sosem volt olcsó. De ebben a posztban hosszasan leírtam, mit művelt az Apple: fogta a régi MacBook Pro árat, rápakolt 180.000 forintot, és ezt ragasztotta az új alapgépekre. Ezek után volt pofájuk egy TouchBar nélküli verziót is kiadni, ami szintén drágább lett, mint a régi gép (senki sem érti, miért). És még ennél is nagyobb pofájuk volt, amikor elérhetőnek hagyták a régi MacBook Prót is, azoknak, akik csak szimplán sokat akarnak költeni egy gépre, és nem bánják, ha ősi hardverekből rakták össze azt.
Nagyon szomorú lettem. És mondom, nem azért, mert drága. Ki tudom fizetni. Csak nem akarom.
Látom magam előtt, ahogyan nézegetik, formázzák a TouchBart Cupertinóban, ahogy meetingelnek már ezredszer, és mindenki heppi, és várják, hogy megmutassák a világnak. Már csak az ár a kérdés. Mennyibe kerüljenek az új gépek?
Oké, teszünk bele nagyobb procit, jobb ssd-t, vékonyabb a ház: alap upgrade-ek, ezekért nem kérhetünk több pénzt, mint egy éve, amikor ugyanezt csináltuk. De. Az Apple kért.
Oké, teszek bele egy TouchBart, ami nélkül ugyan lehet létezni, de kétségkívül vonzóbbá teszi a terméket, különlegessé. Fejlesztők írnak rá gombsorokat, azt nyomogatják majd, így ezt a gépet könnyebb lesz használni, mint a versenytársét. Ha engem kérdeztek, ezért sem szabadna pénzt kérni. Ez eladhatóbbá teszi a gépeket, a piacon jobb pozíciót hoz nekünk, összességében pedig növeli a piaci részesdést, a bevételeket.
Tim Cook és csapata azonban a TouchBart arra használta, hogy a MacBook Prókba is
belekalapálja az iPhone-ok iszonytató árrését.
Ránéztek a saját fejlesztésükre, és annyira értékelték, mint egy fejőstehenet. Nemsokára kénytelenek lesznek árat csökkenteni, persze észrevétlenül: először az olcsóbb gépekbe is belenyomni a TouchBart. De akkor már ugyanazt fogom gondolni:
Ha ti ennyire tisztelitek a saját fejlesztéseteket, én miért tisztelném jobban?
A héten jött a pletyka, vagyis inkább az antipletyka, ellenpletyka, esetleg apletyka: az Apple mégsem készít saját autót. A bohózatba illő Project Titant azonban nem állították le teljesen, és autós PLATFORMOT fejleszt tovább a felvett sok száz ember egy része a hírek szerint.
És ez mégis mi a kutyacsököt jelent?
Először is azt, hogy történetében nem először, az Apple szoftverfejlesztőként szeretne viselkedni. Erre korábban három alkalommal volt példa a Recode gyűjtése szerint, és ezek sikerességére jellemző, hogy a háromból csak az egyikről tudtam.
Az egyik, amikor az Apple elkezdje licencelni a Mac OS-t különféle klóngyártóknak, akik megépítették a hardvert, és mellé megkapták az operációs rendszert. Csak azért hallottunk erről, mert Steve Jobs első dolga az volt, amikor visszament az Apple-höz, hogy nagyon gyorsan leállította a folyamatot. Az Apple: hardver ÉS szoftver. Mindig is ez volt a cég legnagyobb ütőkártyája.
A másik két eset még kevésbé dicső, az egyik a Moto ROKR nevű mobil, amihez az Apple egy agyonbutított iTunes-t kínált. A másik a HP iPodja volt, ami azonban csak látszólag szoftvereladás: a HP lejátszója egy sima iPod volt, HP logóval, az Apple termékeitől eltérő színben.
Mindhárom eset rosszul végződött.
Mi tehát az Apple elképzelése? Ha jól sejtjük, egy önvezető rendszert, és a köré épített multimédiás és egyéb szoftvercsomagot szeretnék megtervezni, hogy a luxusautógyártók ezt építsék be az autóikba. Hiszen akkor a két brand értéke összeadódik, az Apple is promózza az autókat, az autógyártó is a szoftvert, mindenki heppi.
Működik? Nem. Totális baromság.
Mi zajlik ma az autóiparban? Közeleg az önjáró autózás kora, a piacra elkezdenek oldalról besomfordálni szoftveres és egyéb kisebb cégek, akik megépítenék a saját autójukat. A nagy nevek ezt nyilván nem teszik könnyűvé, miközben ők is ezerrel fejlesztik - valószínűleg - a saját válaszukat a kihívásokra. Nagyon sokat lehet kaszálni a következő egy évtizedben ezen, ráadásul újraosztják a kártyalapokat. Aki most sehol sincs, lehet, hogy a király lesz nemsokára. És persze fordítva.
Beenged-e a Mercedes, a BMW meg a többiek egy Apple-t, segíti-e a tolakodót, hogy jó pozícióban legyen ebben a harcban? Nem feltétlenül. Hacsak nekik nem éri meg nagyon ez az együttműködés. Az Apple viszont híres arról, hogy ha létezik egy abszolút fair határvonal két fél álláspontja között, ők inkább maguk felé húzogatják azt a határt a tárgyalások során.
Az autógyártók viszont alapból nincsenek is oda az ötlettől, források szerint
nem akarnak az autóipar Foxconnjai lenni.
Amit az Apple jelenleg fel tud mutatni, az a CarPlay, ami nagyjából le is fedi, amihez a cég jelenleg tud kezdeni egy autóval. Az meg már kész van. A többi egy súlytalan ötlet, amire az Apple most több száz embernyi munkaerőt allokál, akik évekig kergetnek valamit, amihez nincs is közük.
És a szmélyes véleményem az, hogy mindezt csak azért teszik, mert a menedzsment nem mer beleállni, hogy elcsesztük, és leállítunk mindent. Túl büszke hozzá. Megszületik egy részleg, egy kinövés, ami egy csomó energiát emészt fel, és nem lesz semmi haszna. Az ilyen daganatok fojtották meg annak idején az Apple-t, ezzel szakított Jobs, amikor azt mondta: fókuszálj arra a kevés dolgokra, amiben a legjobb vagy.
A blogon található valamennyi írás, valamint a fényképek egy része a szerző saját tulajdonát képezik, amelyek másolása, terjesztése kizárólag előzetes engedéllyel lehetséges.