Amikor egy cég elbukik, sokszor találni olyan döntéseket, amikre vissza lehetett vezetni a bajt. Oké, ezek nem egyetlen döntések, inkább egy döntésfolyamat. Egy attitűdváltás, vagy épp attitűd nemváltás. Valami, ami beragadt, megakadt, egy cseresznyemag, ami a fogaskerekek közé esett, és lassan megállt tőle minden. 

Három ilyen döntést látok most az Apple Steve Jobs halála utáni történetében. Ezek azok, amik hatásai nem egy hónapon, vagy akár egy éven belül jelentkeznek, hanem évek múlva érnek be. Egy részük már elkezdte a bomlasztó hatását, egy részük még nem. Sőt, az egyik nem is olyan régi.

Ami nem megy, nem erőltetjük

Számtalan olyan esetről hallottunk, amikor az Apple nagy mellénnyel ült le olyan cégek tárgyalóasztalához, ahol valójában ők voltak az új fiúk. Ezen bukott meg az Apple videós stream-szolgáltatása, ezért húzódott végtelenségig az Apple Music beindítása. Emiatt volt kínos, amikor a BMW-nél és a Mercedesnél kulcsot az Apple az autó ötletével, egy bennfentes szerint olyan benyomást keltve, mintha csak a Xeroxnál jártak volna kattintható ikonokat és egérrel mozgó ablakokat nézegetni.

A legtöbb ilyen lendületből nem lett semmi. Ez a tempó nagyon is bevált a consumer elektronikai eszközök beszállítóinál, de olyan területeken, ahol az Apple korábban nem járt, rendre visszapattantak. Az Apple Music sem valami üdítő kivétel: az iTunes Store miatt az Apple-nek nagyon is ott volt már a lába a zenepiacon.

Szóval ráfókuszáltak, odasűrítették az energiát, nem ment, belátták, kiszálltak. És a baj nem azzal van, hogy belátták, sem azzal, hogy kiszálltak. A baj azzal van, hogy rengeteg energiát öltek ezekbe az erőfeszítésekbe. Ahelyett, hogy abban tökéletesítették volna magukat, amiben igazán jók.

Valahol egyébként az Apple Watch is ilyen. A tervezőasztalon egy nagyszerű termék, amit mégsem tudtak olyanra építeni, amilyenre szerették volna. Nem baj, kiadjuk így, jó ez. Az Apple pont azért volt Apple, mert sosem mondtak ilyet.

Ami nem megy, erőltetjük

És akkor ott vannak azok a projektek, amik láthatóan nem mentek a cégnek, amikből a konkurencia jobbat csinált, és mégis: nyomják, nyomják. előre. Ide sorolhatjuk lassan a teljes cloud szolgáltatáscsomagot (hajmeresztő dolgokat olvasunk az új Desktop és Documents felhőtárolásról, random törölgetésekkel és hasonlókkal), az Apple Mapset, és persze a Project Titant. Ami először autó volt, most meg valami szoftver-izé.

Megint: rengeteg energia, hogy végül nagy-nagy áldozatok árán egy majdnem olyan jó termékünk legyen, mint másoknak. Mindig csak majdnem. Közben a legalapvetőbb dolgokat kezdik elfelejteni, a stabilitás, az egyszerűség és az ésszerűség a cég alapkövei helyett már tényleg csak marketing-bullshitekké válnak lassan.

Nice, how much?

Ez a legfrissebb, és legfájóbb. Aki olvasta a legutóbbi keynote közvetítésemet, láthatta, mennyire beindított a TouchBar. Végre - gondoltam. A MacBook Pro ismét egy olyan termék, amit érdemes lesz megnézni, megvenni, nyomogatni. Egy igazi versenyképes, különleges cucc, ha nem is a próknak (khm, 13-asban integrált GPU only), de nekem mondjuk mindenképp. A neve lehetne inkább MacBook Touch, de ezen nem veszünk össze.

Aztán jöttek az árak. Hú apám.

Ne értsetek félre, nem az a baj, hogy egy Mac drága. Sosem volt olcsó. De ebben a posztban hosszasan leírtam, mit művelt az Apple: fogta a régi MacBook Pro árat, rápakolt 180.000 forintot, és ezt ragasztotta az új alapgépekre. Ezek után volt pofájuk egy TouchBar nélküli verziót is kiadni, ami szintén drágább lett, mint a régi gép (senki sem érti, miért). És még ennél is nagyobb pofájuk volt, amikor elérhetőnek hagyták a régi MacBook Prót is, azoknak, akik csak szimplán sokat akarnak költeni egy gépre, és nem bánják, ha ősi hardverekből rakták össze azt.

Nagyon szomorú lettem. És mondom, nem azért, mert drága. Ki tudom fizetni. Csak nem akarom.

Látom magam előtt, ahogyan nézegetik, formázzák a TouchBart Cupertinóban, ahogy meetingelnek már ezredszer, és mindenki heppi, és várják, hogy megmutassák a világnak. Már csak az ár a kérdés. Mennyibe kerüljenek az új gépek?

Oké, teszünk bele nagyobb procit, jobb ssd-t, vékonyabb a ház: alap upgrade-ek, ezekért nem kérhetünk több pénzt, mint egy éve, amikor ugyanezt csináltuk. De. Az Apple kért.

Oké, teszek bele egy TouchBart, ami nélkül ugyan lehet létezni, de kétségkívül vonzóbbá teszi a terméket, különlegessé. Fejlesztők írnak rá gombsorokat, azt nyomogatják majd, így ezt a gépet könnyebb lesz használni, mint a versenytársét. Ha engem kérdeztek, ezért sem szabadna pénzt kérni. Ez eladhatóbbá teszi a gépeket, a piacon jobb pozíciót hoz nekünk, összességében pedig növeli a piaci részesdést, a bevételeket.

Tim Cook és csapata azonban a TouchBart arra használta, hogy a MacBook Prókba is

belekalapálja az iPhone-ok iszonytató árrését.

Ránéztek a saját fejlesztésükre, és annyira értékelték, mint egy fejőstehenet. Nemsokára kénytelenek lesznek árat csökkenteni, persze észrevétlenül: először az olcsóbb gépekbe is belenyomni a TouchBart. De akkor már ugyanazt fogom gondolni:

Ha ti ennyire tisztelitek a saját fejlesztéseteket, én miért tisztelném jobban?