Ez egy rövid poszt lesz, mert amiről hosszasan lehet írni, azt már hetekkel ezelőtt bepötyögtem: teljesítményadatokért, leírásokért olvassátok el az első tesztet, most kizárólag arról írok, hogy együtt lehet-e élni az Apple valaha volt legkisebb laptopjával, a 11,6 colos Airrel.
Röviden: együtt, méghozzá boldogan.
A gépet egy hét tesztelésre kértem el az Apple-től, mert tényleg kíváncsi voltam rá, hogy képes lesz-e helyettesíteni a 13,3 colos Prómat. Éppen ezért a gépemet félreraktam és csak akkor vettem elő, ha nem volt más megoldás: például kellett egy fotó, esetleg egy videó róla, a munkatársam viszont az Airt lett.
Elsőként az akkuidőt vizsgáltam, mert a gép elvileg pont addig bírja, mint a Próm, gyakorlatilag jóval tovább. Maximumra állított fényerővel és bekapcsolt wifivel simán elment 6,5 órán keresztül az apró Air, miközben az enyém jó ha négy órát bír hasonló beállítások mellett. Wifi nélkül hét óra fölé is eljutottam, és egyszer felére vett fényerővel, wifi nélkül 8 óra 20 percen keresztül használtam jegyzetelésre a gépet, ami döbbenetes.
Főleg, hogy a teljesítményt csak nagy ritkán éreztem kevésnek: az apróság szinte minden körülmények közt helyt állt, az ssd-nek hála villámgyorsan indulnak el a programok, minden fürgén reagál, csak néha éreztem lassabbnak a gépet, mint a Prómat, pedig abban nyolcvan százalékkal magasabb órajelen fut a Core 2-es. Egy hét alatt csak két alkalommal tűnt kevésnek a teljesítmény: a hd-felbontású flashvideók lejátszása már megakasztotta a gépet (a sima hd-t gond nélkül lenyomja), és amikor nagyon sok ablakom volt nyitva, szaggatottá vált az Exposé, pedig ilyen évek óta nem láttam Macen.
Az usb elrendezése szuper, a többi Macbookban ugye egymás mellett vannak a bemenetek, így ha az egyikbe valami kövéret dugunk, használhatatlanná válik a másik, az Air viszont mindig boldogan várta a behatoló tárgyakat, mindkét oldalról.
A billentyűzet tökéletesen használható, fél óra után már gond nélkül ment a vakon gépelés, nem csoda, ez a rész pont akkora, mint a 13-as, 15-ös vagy 17-es Prón. Csak az Enter zavart, de az mindegyik európai gépen ostobán vékonynak tűnik, az amerikai, széles, alacsony Entert szerintem sokkal kevesebbszer lehetett félreütni.
A munka közben már csak egy apróság zavart: nem lehetett eléggé szétnyitni a gépet, nem mindig volt kényelmes a kijelző és a billentyűzet egymáshoz viszonyított helyzete, jó lenne, ha ezen még tudnának finomítani egy kicsit.
Ezt leszámítva azonban a kicsi Air tökéletes munkagép, sem a szerkesztés, sem a szövegírás, sem a netezés, sem az egyszerűbb kikapcsolódások nem okoztak gondot a gépen. Voltak ugyan kétségeim, de utóbb azt mondom, hogy az Apple tényleg a tökéletes subnotebookot rakta le az asztalra, amihez nincs nagyon hasonló a piacon. Ilyen formát egyik gyártó sem készít, az OS X tökéletesen egybeforr a hardverrel, a teljesítmény rendben van, az üzemidő jó, sunáznám.
És csak egy példa az érzetekre, amiket a gépnek köszönhetek: az Air használata után a Próm, a könnyű, elegáns Próm egy orrszarvúnak tűnt, egyszerűen a kanyarban sincs a 11,6-os gép obszcén módon hajlékony vonalaihoz képest. És a kijelző is kiábrándító volt: 1280x800 pixel 13,3 colon sokkal kevesebb, mint 1366x768 pixel 11,6 colon, éppen ezért a Pro idejét múltnak, ódivatúnak, csúnyábbnak tűnt az Air után.
Összesen talán két komolyabb észrevételem van, ha ezeket kijavítják az 2.0-ás 11,6-os Airre, akkor tényleg hibátlan lesz a gép: a billentyűzetvilágítás nagyon hiányzik belőle, és bírjon már bekerülni a házba egy 3G-s csip, mert mégiscsak méltatlan mindenféle modemeket tömködni a finom vonalú házba.
Magyarósi Csaba
2010.11.19. 07:47
Címkék: mac teszt ipad
Amikor Steve Jobs bemutatta az új Airt, arról beszélt, hogy nem akar érintésérzékeny kijelzővel szerelt Macintosht gyártatni. Próbálták, de nem jött be, mert állítólag kényelmetlen: az emberek nem szeretnek vertikálisan nyúlkálni, legjobb esetben ráteszik a kezüket az előttük fekvő felületre, de egy velük szemben elhelyezkedő kijelzőt csak undorral hajlandók tapogatni.
Egyrészt ugye történt már olyan, hogy Jobs mondott valamit, aztán eltértek a tervtől, másrészt meg attól még, hogy az Apple állít valamit, még nem kell feltétlenül elhinnünk, ezért úgy döntöttem, hogy létrehozom magamnak a tapogatható Macet.
Vagy mit.
Ehhez három dologra volt szükségem: egy tapogatható Macre, ami jelenleg az iPad, egy tartóra, ami a megfelelő szögben rögzíti az eszközt, meg egy külső billentyűzetre. Előbbit és utóbbit nem volt nehéz beszereznem, az állványért viszont már fel kellett keresnem a Steelbirdöt, azt a céget, amelyik a díjakat adta az iPad tok-nyereményjátékhoz.
A cuccot a Just Mobile gyártotta, és elég dögös darabról van szó: az alumíniumváz tök jól megy mindegyik Apple-termékhez, a karok szinte láthatatlanok, ráadásul bevonták őket a legfontosabb pontokon gumival, hogy ne sérüljön a tablet. A nagy talp stabilan tartja az iPadet, ráadásul azon is gumi van, így nem csúszkál az asztalon. De azért van két elég komoly probléma is: egyrészt nem lehet állítani a karok dőlési szögét, másrészt a tartó magasságát sem, így aztán a látószög nem változtatható, az iPadet csak egyetlen módon tudjuk nézni a Just Mobile Upstand segítségével, aminél azért még egy laptop kijelzője is nagyobb szabadságot nyújt.
A teljes rendszer körülbelül két perc alatt állt össze, ennyi idő ment el a bluetooth-os párosításra, aztán amikor már minden mindennel kapcsolódott, a következő izét vettem észre az asztalomon:
.jpg)
Tagadhatatlanul dögös. Ez a rendszer így egyben tényleg úgy néz ki, mintha a jövő számítógépe lenne, aki csak látta nálam, szerette, még ha nem is nagyon értette, hogy mire jó ez az egész.
Mert az iPad önmagában létező entitás, és nem igényel semmilyen kiegészítőt, sőt, nem is nagyon tűri ilyesmit: bár a billentyűzetről akadálytalanul lehet gépelni, az appok közt már nem mászkálhatunk a nyilakkal, nem tudunk ki és belépni a programokba, és egyáltalán nem tehetünk meg semmit, amit pedig automatikusan tennénk. Marad a gyors gépelés öröme, de igazából ez sem baj, hiszen pont ettől válik relevánssá a teszt: mivel rendszeresen oda kell nyúlnunk az iPadhez, ha el akarunk valamit intézni, ki tudtam próbálni egyúttal azt is, hogy milyen lenne, ha egy számítógép kijelzője lenne érintésérzékeny.
Összefoglalva: fárasztó. Nem jó, ha az irányítás szétesik, ha az egyik fele a kezem alatt, a másik meg velem szemben van elhelyezve, ez a fajta megoszlás egyszerűen nem kényelmes. Ha viszont a kijelzőt teszem meg főnöknek, akkor azt meg már tényleg jobb az ölünkbe venni, mint a levegőbe feltartott kézzel böködni, ebben az elrendezésben, egy ilyen asztali gépben, laptopban tehát én sem látom egyelőre a hatalmas lehetőséget.
2010-ben vagy úgy irányítjuk a gépeket, mint a laptopot, desktopot, vagy úgy, mint az iPhone-t, iPadet, de a kettőt kár összemosni, mert a menő külsőn és az egyedi megközelítésen túl nem kapunk semmit. Persze van, akinek ez is elég.
Telepítés után az alkalmazás ikonja megjelenik a dockon, közvetlenül a Finder mellett, az tehát integrált, fontos része a rendszernek. Kattintás, majd indul is a program, már akinek, mert sokan jelentették, hogy 100-as hibaüzenetbe futottak. Ilyenkor csak újra kell indítani az iTunes-t, esetleg a Macet és megoldódik a probléma.
