Amikor Steve Jobs bemutatta az új Airt, arról beszélt, hogy nem akar érintésérzékeny kijelzővel szerelt Macintosht gyártatni. Próbálták, de nem jött be, mert állítólag kényelmetlen: az emberek nem szeretnek vertikálisan nyúlkálni, legjobb esetben ráteszik a kezüket az előttük fekvő felületre, de egy velük szemben elhelyezkedő kijelzőt csak undorral hajlandók tapogatni.

Egyrészt ugye történt már olyan, hogy Jobs mondott valamit, aztán eltértek a tervtől, másrészt meg attól még, hogy az Apple állít valamit, még nem kell feltétlenül elhinnünk, ezért úgy döntöttem, hogy létrehozom magamnak a tapogatható Macet.

Vagy mit.

Ehhez három dologra volt szükségem: egy tapogatható Macre, ami jelenleg az iPad, egy tartóra, ami a megfelelő szögben rögzíti az eszközt, meg egy külső billentyűzetre. Előbbit és utóbbit nem volt nehéz beszereznem, az állványért viszont már fel kellett keresnem a Steelbirdöt, azt a céget, amelyik a díjakat adta az iPad tok-nyereményjátékhoz.

A cuccot a Just Mobile gyártotta, és elég dögös darabról van szó: az alumíniumváz tök jól megy mindegyik Apple-termékhez, a karok szinte láthatatlanok, ráadásul bevonták őket a legfontosabb pontokon gumival, hogy ne sérüljön a tablet. A nagy talp stabilan tartja az iPadet, ráadásul azon is gumi van, így nem csúszkál az asztalon. De azért van két elég komoly probléma is: egyrészt nem lehet állítani a karok dőlési szögét, másrészt a tartó magasságát sem, így aztán a látószög nem változtatható, az iPadet csak egyetlen módon tudjuk nézni a Just Mobile Upstand segítségével, aminél azért még egy laptop kijelzője is nagyobb szabadságot nyújt.

A teljes rendszer körülbelül két perc alatt állt össze, ennyi idő ment el a bluetooth-os párosításra, aztán amikor már minden mindennel kapcsolódott, a következő izét vettem észre az asztalomon:

Tagadhatatlanul dögös. Ez a rendszer így egyben tényleg úgy néz ki, mintha a jövő számítógépe lenne, aki csak látta nálam, szerette, még ha nem is nagyon értette, hogy mire jó ez az egész.

Mert az iPad önmagában létező entitás, és nem igényel semmilyen kiegészítőt, sőt, nem is nagyon tűri ilyesmit: bár a billentyűzetről akadálytalanul lehet gépelni, az appok közt már nem mászkálhatunk a nyilakkal, nem tudunk ki és belépni a programokba, és egyáltalán nem tehetünk meg semmit, amit pedig automatikusan tennénk. Marad a gyors gépelés öröme, de igazából ez sem baj, hiszen pont ettől válik relevánssá a teszt: mivel rendszeresen oda kell nyúlnunk az iPadhez, ha el akarunk valamit intézni, ki tudtam próbálni egyúttal azt is, hogy milyen lenne, ha egy számítógép kijelzője lenne érintésérzékeny.

Összefoglalva: fárasztó. Nem jó, ha az irányítás szétesik, ha az egyik fele a kezem alatt, a másik meg velem szemben van elhelyezve, ez a fajta megoszlás egyszerűen nem kényelmes. Ha viszont a kijelzőt teszem meg főnöknek, akkor azt meg már tényleg jobb az ölünkbe venni, mint a levegőbe feltartott kézzel böködni, ebben az elrendezésben, egy ilyen asztali gépben, laptopban tehát én sem látom egyelőre a hatalmas lehetőséget.

2010-ben vagy úgy irányítjuk a gépeket, mint a laptopot, desktopot, vagy úgy, mint az iPhone-t, iPadet, de a kettőt kár összemosni, mert a menő külsőn és az egyedi megközelítésen túl nem kapunk semmit. Persze van, akinek ez is elég.