Ez egy rövid poszt lesz, mert amiről hosszasan lehet írni, azt már hetekkel ezelőtt bepötyögtem: teljesítményadatokért, leírásokért olvassátok el az első tesztet, most kizárólag arról írok, hogy együtt lehet-e élni az Apple valaha volt legkisebb laptopjával, a 11,6 colos Airrel.
Röviden: együtt, méghozzá boldogan.
A gépet egy hét tesztelésre kértem el az Apple-től, mert tényleg kíváncsi voltam rá, hogy képes lesz-e helyettesíteni a 13,3 colos Prómat. Éppen ezért a gépemet félreraktam és csak akkor vettem elő, ha nem volt más megoldás: például kellett egy fotó, esetleg egy videó róla, a munkatársam viszont az Airt lett.
Elsőként az akkuidőt vizsgáltam, mert a gép elvileg pont addig bírja, mint a Próm, gyakorlatilag jóval tovább. Maximumra állított fényerővel és bekapcsolt wifivel simán elment 6,5 órán keresztül az apró Air, miközben az enyém jó ha négy órát bír hasonló beállítások mellett. Wifi nélkül hét óra fölé is eljutottam, és egyszer felére vett fényerővel, wifi nélkül 8 óra 20 percen keresztül használtam jegyzetelésre a gépet, ami döbbenetes.
Főleg, hogy a teljesítményt csak nagy ritkán éreztem kevésnek: az apróság szinte minden körülmények közt helyt állt, az ssd-nek hála villámgyorsan indulnak el a programok, minden fürgén reagál, csak néha éreztem lassabbnak a gépet, mint a Prómat, pedig abban nyolcvan százalékkal magasabb órajelen fut a Core 2-es. Egy hét alatt csak két alkalommal tűnt kevésnek a teljesítmény: a hd-felbontású flashvideók lejátszása már megakasztotta a gépet (a sima hd-t gond nélkül lenyomja), és amikor nagyon sok ablakom volt nyitva, szaggatottá vált az Exposé, pedig ilyen évek óta nem láttam Macen.
Az usb elrendezése szuper, a többi Macbookban ugye egymás mellett vannak a bemenetek, így ha az egyikbe valami kövéret dugunk, használhatatlanná válik a másik, az Air viszont mindig boldogan várta a behatoló tárgyakat, mindkét oldalról.
A billentyűzet tökéletesen használható, fél óra után már gond nélkül ment a vakon gépelés, nem csoda, ez a rész pont akkora, mint a 13-as, 15-ös vagy 17-es Prón. Csak az Enter zavart, de az mindegyik európai gépen ostobán vékonynak tűnik, az amerikai, széles, alacsony Entert szerintem sokkal kevesebbszer lehetett félreütni.
A munka közben már csak egy apróság zavart: nem lehetett eléggé szétnyitni a gépet, nem mindig volt kényelmes a kijelző és a billentyűzet egymáshoz viszonyított helyzete, jó lenne, ha ezen még tudnának finomítani egy kicsit.
Ezt leszámítva azonban a kicsi Air tökéletes munkagép, sem a szerkesztés, sem a szövegírás, sem a netezés, sem az egyszerűbb kikapcsolódások nem okoztak gondot a gépen. Voltak ugyan kétségeim, de utóbb azt mondom, hogy az Apple tényleg a tökéletes subnotebookot rakta le az asztalra, amihez nincs nagyon hasonló a piacon. Ilyen formát egyik gyártó sem készít, az OS X tökéletesen egybeforr a hardverrel, a teljesítmény rendben van, az üzemidő jó, sunáznám.
És csak egy példa az érzetekre, amiket a gépnek köszönhetek: az Air használata után a Próm, a könnyű, elegáns Próm egy orrszarvúnak tűnt, egyszerűen a kanyarban sincs a 11,6-os gép obszcén módon hajlékony vonalaihoz képest. És a kijelző is kiábrándító volt: 1280x800 pixel 13,3 colon sokkal kevesebb, mint 1366x768 pixel 11,6 colon, éppen ezért a Pro idejét múltnak, ódivatúnak, csúnyábbnak tűnt az Air után.
Összesen talán két komolyabb észrevételem van, ha ezeket kijavítják az 2.0-ás 11,6-os Airre, akkor tényleg hibátlan lesz a gép: a billentyűzetvilágítás nagyon hiányzik belőle, és bírjon már bekerülni a házba egy 3G-s csip, mert mégiscsak méltatlan mindenféle modemeket tömködni a finom vonalú házba.
Magyarósi Csaba
2010.11.19. 07:47
Címkék: mac teszt ipad
Amikor Steve Jobs bemutatta az új Airt, arról beszélt, hogy nem akar érintésérzékeny kijelzővel szerelt Macintosht gyártatni. Próbálták, de nem jött be, mert állítólag kényelmetlen: az emberek nem szeretnek vertikálisan nyúlkálni, legjobb esetben ráteszik a kezüket az előttük fekvő felületre, de egy velük szemben elhelyezkedő kijelzőt csak undorral hajlandók tapogatni.
Egyrészt ugye történt már olyan, hogy Jobs mondott valamit, aztán eltértek a tervtől, másrészt meg attól még, hogy az Apple állít valamit, még nem kell feltétlenül elhinnünk, ezért úgy döntöttem, hogy létrehozom magamnak a tapogatható Macet.
Vagy mit.
Ehhez három dologra volt szükségem: egy tapogatható Macre, ami jelenleg az iPad, egy tartóra, ami a megfelelő szögben rögzíti az eszközt, meg egy külső billentyűzetre. Előbbit és utóbbit nem volt nehéz beszereznem, az állványért viszont már fel kellett keresnem a Steelbirdöt, azt a céget, amelyik a díjakat adta az iPad tok-nyereményjátékhoz.
A cuccot a Just Mobile gyártotta, és elég dögös darabról van szó: az alumíniumváz tök jól megy mindegyik Apple-termékhez, a karok szinte láthatatlanok, ráadásul bevonták őket a legfontosabb pontokon gumival, hogy ne sérüljön a tablet. A nagy talp stabilan tartja az iPadet, ráadásul azon is gumi van, így nem csúszkál az asztalon. De azért van két elég komoly probléma is: egyrészt nem lehet állítani a karok dőlési szögét, másrészt a tartó magasságát sem, így aztán a látószög nem változtatható, az iPadet csak egyetlen módon tudjuk nézni a Just Mobile Upstand segítségével, aminél azért még egy laptop kijelzője is nagyobb szabadságot nyújt.
A teljes rendszer körülbelül két perc alatt állt össze, ennyi idő ment el a bluetooth-os párosításra, aztán amikor már minden mindennel kapcsolódott, a következő izét vettem észre az asztalomon:
.jpg)
Tagadhatatlanul dögös. Ez a rendszer így egyben tényleg úgy néz ki, mintha a jövő számítógépe lenne, aki csak látta nálam, szerette, még ha nem is nagyon értette, hogy mire jó ez az egész.
Mert az iPad önmagában létező entitás, és nem igényel semmilyen kiegészítőt, sőt, nem is nagyon tűri ilyesmit: bár a billentyűzetről akadálytalanul lehet gépelni, az appok közt már nem mászkálhatunk a nyilakkal, nem tudunk ki és belépni a programokba, és egyáltalán nem tehetünk meg semmit, amit pedig automatikusan tennénk. Marad a gyors gépelés öröme, de igazából ez sem baj, hiszen pont ettől válik relevánssá a teszt: mivel rendszeresen oda kell nyúlnunk az iPadhez, ha el akarunk valamit intézni, ki tudtam próbálni egyúttal azt is, hogy milyen lenne, ha egy számítógép kijelzője lenne érintésérzékeny.
Összefoglalva: fárasztó. Nem jó, ha az irányítás szétesik, ha az egyik fele a kezem alatt, a másik meg velem szemben van elhelyezve, ez a fajta megoszlás egyszerűen nem kényelmes. Ha viszont a kijelzőt teszem meg főnöknek, akkor azt meg már tényleg jobb az ölünkbe venni, mint a levegőbe feltartott kézzel böködni, ebben az elrendezésben, egy ilyen asztali gépben, laptopban tehát én sem látom egyelőre a hatalmas lehetőséget.
2010-ben vagy úgy irányítjuk a gépeket, mint a laptopot, desktopot, vagy úgy, mint az iPhone-t, iPadet, de a kettőt kár összemosni, mert a menő külsőn és az egyedi megközelítésen túl nem kapunk semmit. Persze van, akinek ez is elég.
szucsadam
2010.11.08. 09:33
Címkék: teszt tok
Az iPhone 4-es és a tok különös kapcsolatban állnak egymással. Egyrészt az antennagate után az Apple is azt hitte egy darabig, hogy mindenkinek ajánlott lesz a bumper a telefonra, aztán miután kiderült, hogy a készülékek milyen kis százalékát érinti a hálózateldobási probléma, visszavonták a kedvezményt. Másrészt az iPhone 4 a külföldi szervizstatisztikák szerint könnyebben törik, mint a korábbi társai, ráadásul a hátlapja is üveg, ami ugyan a hajlítást jól bírja, de mivel lapos, a karcokat nagyobb felületen szedi össze.
Azt lehet tehát mondani, hogy az iPhone-ra idén a korábbinál több szempontból is indokoltabb tokot húzni. Persze vannak, akik továbbra is irtóznak az Apple által megálmodott dizájntól eltérni. Azoknak azonban, akik nem tudják eldönteni, milyen szempontok alapján érdemes választani, segítünk. Beszereztünk néhány tokot a Steelbirdtől, sorra felpróbáltuk a telefonra ezeket.
Tovább olvasom
Magyarósi Csaba
2010.10.29. 08:16
Címkék: teszt macbook air
Már egy hete az országban van, és a héten többször is kipróbáltam a MacBook Airt, úgyhogy röviden leírom a véleményem. A legfontosabb: szép a 13,3-as, de majdnem értelmetlen a 11,6-os mellett. Pont azért, amiért az elődje sem fogyott igazán, és amit az alapgép megjelenése óta hangoztatok: egy laptop ne vékony legyen, hanem könnyű és apró.
Jó volt az Air alapkoncepciója, de az első tesztnél is azt írtam már, hogy inkább egy 12-es gépet kellett volna gyártania az Apple-nek ahelyett, hogy csiszolóval hordja el az alumíniumot a gép orráról, fenekéről. Na de arra álmomban sem gondoltam, hogy a cég váratlanul kiad egy laptopot, ami egyszerre apró, de vékony is.
A 11,6-es Air minden szempontból remek gép, most egy abszolút létező piaci igényt próbáltak meg kielégíteni. Az én igényem például majdnem pontosan ez volt: egy apró, könnyű gépet akartam, jó teljesítménnyel, jó építési minőséggel, használható billentyűzettel, és ezeket meg is kaptam.
Az 1,4 gigahertzes Core 2-vel szerelt gép például kimondottan erős, itt van egy grafikon, ami azt mutatja meg, hogy milyen gyors egy tipikus netbookhoz képest, amiben 1,6 gigahertzes Atom dolgozik integrált videokártya társaságában:
Ami azonban ennél is meglepőbb, az a meglévő termékvonalhoz mért sebesség. A 13-as MacBook Pro 2,4 gigahertzes processzora persze erősebb, de nem annyival, grafikus gyorsító viszont az Airben közel ugyanannyit tud, persze ugyanarról a Geforce-ról is beszélünk (az OpenGL-eredményt tízzel osztottam, hogy ne nézzen ki olyan hülyén a grafikon):
A teljesítmény tehát jó, a képernyő jó, a hangszóró minősége elfogadható, végre van két usb a döbbenetesen vékony, alig egy kilós gépben, ami hordozhatóbb, mint az Apple történelmében bármi. A flash-alapú háttértár miatt a munkafolyamatok hihetetlenül felgyorsulnak, egyszóval nagyon harmonikus, jó karaktere lett a kis gépnek, azt hiszem, az Apple elkészítette a tökéletes utazólaptopot. Ha nem alig egy éve vettem volna a kétszer ilyen nehéz Prómat, komolyan elgondolkoznék a kisebbik Air vásárlásán, bár az is igaz, hogy amíg a 13-as gép tökéletesen megfelel az otthoni munkára is, addig a 11,6-os mellé nem árt egy első rendszert venni, akár egy Prót, akár egy iMacet, van bőven választék.
Pár apróság azért akad, ami nem annyira tetszik. Nekem hiányzik a kicsi gépről az sd-kártya-olvasó. Jó lenne, ha világítana a billentyűzet, ezt az előző Airen sikerült még megoldani. És az üzemidő is kevés: öt óta ilyen méret és teljesítmény mellett kiemelkedő, de ebben a kérdésben tipikusan feláldozták a funkciót a forma oltárán: ha csak kicsivel vastagabb lenne a gép, és egy kiló helyet mondjuk 1,15-1,2 kilót nyomna, bírhatná akár hét órán keresztül is, de ebbe a formába ennyi fért.
Egyébként érdemes elgondolkozni azon is, hogy a 11,6-os gép összes alkatrésze, burkolati eleme nyom körülbelül annyit, mint a telepek, szétszedve még megdöbbentőbb a kép:
Feltalálhatnák végre a hideg fúziót, hogy egy gombostűnyi semmi működtesse örökre a gépet.
szucsadam
2010.09.24. 13:45
Címkék: teszt iphone
Hiába feküdtem le éjjel kettőkor, reggel kivetett az ágy (egyre csökkenő készletekről álmodtam), elmentem az Euro Parkban található T-Pontba, és megvettem a saját iPhone 4-esemet.
Ikon 400-zal, két éves hűséggel vettem a 16 gigás modellt, így 80 ezer forintot fizettem ki. A jelenlegi előfizetésem Médiamánia M volt, de itt általában túlfutottam a keretet (kb. 300 perc fér bele abba a csomagba), ráadásul ha pár napig tetheringgel dolgoztam, az adatcsomagom határait is elértem. Nagyjából tehát ugyanennyit fizettem eddig is, mint ezután fogok, csak most hűségidő keretein belül. Ergó a telefon nekem pont nyolcvanezerbe és egy ígéretbe került.
Tovább olvasom
