Igazság szerint én csak egyet vártam az új böngészőtől: hogy az url-sáv értelmesebb legyen, és a Chrome-hoz vagy a Firefoxhoz hasonlóan megértse, ha nem webcímet, hanem csak valami hülyeséget pötyögök be.
Ezt nem sikerült.
Felmerült ugyanakkor néhány kompatibilitási probléma. Vagy annak tűnő hiba, segítsetek kideríteni, hogy a Safari 5 telepítésével egy időben sikerült valamit nagyon elrontanom a gépen, vagy tényleg a böngészővel összefüggő jelenségről van szó.
Az egyik első, ami feltűnt, az az Appleblog oldalán található aktuális látogatószámláló. Ez ugyanis beragadt, mindig ugyanannyit mutat, és csak a böngésző összes emlékezetének meg cookie-jának a törélese segít, de az is csak egyetlen alkalom erejéig.
A másik jelenség a Google-birodalommal áll összefüggésben. Régebben, amikor Gmailben nyomtam egy Reply-t, a kurzor automatikusan az új üzenetbe ugrott, már írhattam is a szöveget. Most oda kell kattintanom.
Google docs: egy SUM-függvény után elég volt kijelölnöm az egyenlet szempontjából izgalmas cellákat, most előbb bele kell kattintanom a SUM után található bezárt zárójelbe, és csak utána jöhet a pitbull terrier.
De voltak furcsaságok a Yahoo-nál is: egy olvasótól kapott levélből kiderült, hogy a webkettes cég Mail-szolgáltatása alatt file csatolása közben a Safari többször olyan elementáris erővel fagyott le, hogy még Force Quittel sem lehetett lelőni, csak a gép újraindítása maradt.
Pár napja az Olimpiában ebédeltem egy barátommal. A menü mellé adott pohár szikvízzel vártuk az előételt, miközben az élet nagy dolgairól beszélgettünk: ételekről, barátnőkről, tartozásokról, nyaralásokról. Mindketten iPhone-t használunk, méghozzá a 3G-s modellt, így várakozás közben sok egyéb mellett szóba került a telefon is. Pontosabban annak sebessége. Egyetértettünk abban, hogy 2010-ben a 3G-s modell teljesítménye már kész tragédia: gyakran másodperceket kell várni a névlista betöltésére, előfordul, hogy több lélegzetvételnyi ideig tetszhalott a készülék, és nem reagál semmire. "Ilyenkor legszívesebben falhoz vágnám a kis kurvát" - mondta L., mire én megmutattam a készülékem alján található repedést. Ezt akkor gyűjtötte be, amikor valami memóriakezelési probléma miatt percekig nem tudtam elindítani egy fontos hívást, így nemcsak elméleti szinten, hanem a gyakorlatban is egy ház falához csaptam a készüléket.
Miközben ráérősen elfogyasztottuk a tökéletesre készített szardiniát, majd a kívül ropogós, belül omlós, szaftos marhapofát, hirtelen bevillant, hogy milyen nagy kontraszt van néhány rituálénk és az elektronikai eszközökkel kapcsolatos elvárásaink között, és hogy milyen nevetségesek is a problémáink: komoly gondot okoz, amikor a tenyerünkben tartott eszközzel nem azonnal, hanem pillanatnyi szünet után érjük csak el a világ csaknem összes információját. A kétezres évek elején a mobilnetezésnek ez a szintje még elképzelhetetlen lett volna, ma meg falhoz vágok egy drága telefont, amiért megvárakoztat.
Ugyanakkor a jelenség csak részben az én hibám, gondoltam, miközben az ebéd után az autómmal már a Szépművészeti Múzeum felé tartottam. Csak részben az enyém, mert közös a tünet: a társadalom (aminek persze én is részese, sőt, a blogon keresztül alakítója vagyok), az iparág, a környezetem azt sugallja, hogy mindig gyorsabbnak, hatékonyabbnak kell lenni. Mennyit is kell várnom a telefonomra? Egy nap alatt összesen talán ha két-három perc telik azzal, hogy a folyamatosan használt készülék várakoztat engem, ezt mégis soknak, elviselhetetlenül soknak tartom.
A modern ember ugyanis tragédiaként, pontosabban a hiba jeleként éli meg a várakozást, ám a sebesség fogalma folyton változik, megújul, elveszti, majd megtalálja jelentését. Értéktelenedik, inflációs hatás alá kerül, ezért csak az lehet a nyertes, aki az adott kor fogalomrendszerében az élen ál. A múlt és a jövő nem számít.
A legjobb példa erre az iPhone: amikor megjelent, elképzelhetetlenül gyorsnak tűnt, a 3GS modell óta viszont tragikusan lassúnak, haldoklónak látszik. És ez a hatás minden pillanatban erősödik, amikor kapcsolatba lépünk az aktuális jelennel, majd visszatérni kényszerülünk a tegnap aktualitásához.
Mondok egy példát: pár napja kaptam az Apple hazai PR-partnerétől (Morpho) egy iPod touchot, rajta egy rakás drágább App Store-os játékkal, hogy kipróbáljam, mit lehet kihozni a kütyüből. Ebben a lejátszóban már az iPhone 3GS hardvere van, tehát jóval gyorsabb az enyémnél, ennek megfelelően a várakozási idő is jelentősen csökkent. A közös halmaz a Need for Speed Undercover: az autóversenyzős programot a saját készülékemre is megvettem pár hónapja, de alig játszottam vele. A betöltés lassú, a lopott percekben nincs időm arra, hogy loading-képernyőt nézegessek, az új touchon azonban értelmet nyert a koncepció: amióta nálam van a kütyü, gyakorlatilag végig is játszottam a Need for Speedet. Azóta megveszem és eladom az autókat, tuningolom őket, belefeledkeztem az élvezetbe, mert annyi teret ad a készülék, a sebesség, a várakozás hiánya, hogy nyugodtan elengedhetem magam időnként egy-két percre. Hirtelen létjogosultsága lett a játéknak.
Más: kedden egy kollégám felhívta a figyelmem az iPad konkurensének szánt HP-tabletre, pontosabban az arról készült videóra. Az apropót az adta, hogy kiderült, a készülék Flash-kompatibilis lesz, én meg kíváncsi voltam, hogyan jeleníti meg a tablet a processzorzabáló tartalmakat. Elkezdtem nézni a videót, túltettem magam a tragikus, Windows 7-re épülő kezelőfelületen, aztán a 52. másodperc környékén azt mondtam, hogy köszönöm, de innentől kezdve ez a készülék nem érdekel, ez a készülék egy technológiai bukás. Nézzük csak meg, mi történik:
A fickó gördít egyet ujjaival böngészés közben, és a készülék csak néhány tizedmásodpercnyi gondolkozás után reagál. Ez nem egy gyorsan múló memóriaprobléma, hiszen a pr-videóba is belekerült a jelenség, ez a HP kérem szépen ennyit tud.
És akkor el is érkeztünk a közös halmazhoz, a sebességhez, a sebesség igényéhez. Az Apple termékei ebben a kategóriában szinte mindig jól szerepelnek: az iPhone teljesítménye annak idején egyedülálló volt, és bár ma már lassúnak számít, két-három éve odakente a falhoz a Nokiákat és a Windows Mobile-os készülékeket. Nem változott ez azóta sem, az Apple aktuális mobilja mindig gyorsan számít: még a Nexus One brutális hardvere sem adja a gördülékenységnek azt az érzetét, amit a lassan egy éves 3GS minden körülmények közt nyújtani tud.
Hasonló a helyzet az OS X-szel is, ahol szinte sosem tudjuk annyira leterhelni a gépet, hogy a látványos Exposé-effekteket, az ablakok gyors átméretezéssel járó egymás mellé rendezését ne tudnánk akadás mentesen lefolytatni, és normál körülmények közt képtelenség annyi böngészőablakot megnyitni, hogy a scroll ne legyen folyamatos, szinte folyékony Safari alatt. És tudjuk, milyen sértetten, hisztérikusan viselkedünk, ha valaki beleköp enne a levesbe: a maces böngészőket csak a Flash tudja belassítani, és mivel az Apple-júzerek többsége alkatilag képtelen várni, őszintén tud dühös lenni arra, aki elveszi a sebesség érzését. A tökéletesség látszatát. Ezért is történhet meg, hogy a maces táboron belül a legmagasabb a flashblokkerek használóinak aránya.
Az iPaddel megérkezett a legújabb termékkategória, ami ugyanazt tudja, mint elődei: gördülékeny, reszponzív, pontosan azt teszi, amit várok tőle az adott kor körülményei közt elérhető legnagyobb sebességgel. És ez az, amit nem tud, nem ért a HP, meg a legtöbb konkurens. És ez az, amiért az iPad megvásárlása, kipróbálása után a legtöbb Apple-júzer biztosan nem venné meg a konkurens terméket, még ha az több funkciót is kínál, még ha abban van is Flash. Mert mindez nem számít.
Ha azt gondoljuk, hogy csak a sebességről van szó, tévedünk. Mert a sebesség csak egy tünet, a valódi jelenség a perfekcionizmus. Az az érzés, ami elfog minket valahányszor egy eszköz azt teszi, amit várunk tőle.
A funkciókat tekintve ritkán ér minket meglepetés az Appe-termékek esetében: amit a készülékek kínálnak, azok a többségnek bőven megfelelnek, de legalábbis mindenki tisztában van azzal, hogy mire jók, és mire nem jók ezek a kütyük. Ha viszont képesek vagyunk azonosulni az adott funkcióhalmazzal, a sebességen keresztül már megtapasztalhatjuk a tökéletesség érzetét: azt, hogy a készülék nem egy tőlem független bithalmaz, hanem az akaratom meghosszabbítása, kivetülése, ami pontosan azt és úgy teszi, ahogy azt az adott korszakban csak el lehet képzelni. És ha ez a képesség megvan, lényegtelenné válik, hogy az Apple stabilitásban, árban, funkciókban hol helyezkedik el a nagy elektronikai periódusos rendszerben, mert minden képességétől és hiányosságától függetlenül olyan ügyesen tudja elhitetni felhasználójával, hogy ő a főnök, ahogy egyetlen más gyártó sem.
Pár napja dobtam be twitterre dühöngve, hogy nem tudom letorrentezni David Bowie Let's dance-című albumát, pedig szívem szerint nem is ellopnám, inkább megvenném iTunes-ból, de az meg nincs (órákig magyarázhatnám a nagyapámnak ennek a mondatnak az értelmét).
A segélykiáltásomra kaptam egy rakás torrentlinket meg javaslatot arra vonatkozóan, hogy miként tudok belépni és vásárolni az amerikai Store-ból. Utóbbival kapcsolatban Angelday keresett meg, aki elmondta, hogy gift carddal Magyarországról is tudok shoppingolni, legális az egész, és kényelmes is. Azt válaszoltam, hogy ismerem a módszert, viszont vitába szállnék vele annak kényelmességét illetően.
Nem a nehézkes regisztrációra gondolok, hanem az elvre: hogy van egy hajlandóság bennem a fizetésre a gyorsaságért, kényelemért, minőségért és a kapott termékért cserébe annak ellenére, hogy azt akár ingyen is meg tudnám szerezni, a rendszer azonban akadályokat állít elém. A pénzemet akarják, de cserébe játsszam ki őket. Kommandózzak tigrisbukfencben a boltban, hogy elfogadják a pénzem.
Van egy rakás módszer az Amerikán kívülieknek is a Store használatára, én azonban nem kívánok élni ezekkel. Ha kell a pénzem, szolgáljanak ki. Ha a zeneipar folyamatosan siránkozik csökkenő bevételei miatt, akkor ne gördítsen akadályokat a fogyasztók elé, mert én bizony nem fogok megmászni egyetlen hegyet sem azért, hogy egyes csoportok ne haljanak éhen.
Az Apple-ön nem múlik, tudjuk jól, hogy a cég legszívesebben az egész világon elérhetővé tenné az iTunes kínálatát, a regionális csoportokra szakadt kiadóvállalatok és lobbicsoportok azonban akadályai a terjeszkedésnek és annak, hogy egyetlen mozdulattal tudjak fizetni a zenékért. Kettőt meg már én sem vagyok hajlandó tenni.
Jó példa az App Store: hiába van jailbreakelve a telefonom, nem kutatok az alternatív boltokban ingyenes, feltört alkalmazások után, hanem kérdés nélkül megveszem őket az Apple áruházából. Ugyanezt tenném, ha lenne könnyedén elérhető zenebolt is. A gift card és társai nekem nem alternatívák: mintha be kéne lógnom egy buliba, amire senki sem hívott, hogy megajándékozhassam az ünnepeltet. Majd ha meghívnak, szívesen elmegyek, addig viszont inkább megtartom az ajándékra félretett pénzt és elköltöm magamra.
Újra és újra előkerül, hogy a Mac drágább, mint a pc (ahogy az is, hogy a Mac nem pc, de az ezzel kapcsolatos hozzászólásokat mostantól keményen moderálni fogjuk, mert értelmetlen vitákat nem folytatunk), miközben tudjuk, hogy a hasonló alkatrészekből összerakott márkás gépek nem is kerülnek lényegesen kevesebbe. Az eltérés alig észrevehető.
Most jöttek ki az új iMacek, ennek örömére megnéztem, hogy mennyire éri meg az árát a konkurencia hasonló egybeépített rendszereihez képest.
Íme a leleplezés: az iMac egyáltalán nem drága, sőt, nagyjából a középkategóriában foglal helyet teljesítményét és árát figyelembe véve. Készítettem egy táblázatot, abból kiderül, mit tud a mezőny:
Ahogy azt láthatjátok, 1100 és 1400 dollár között mozognak az árak nagyjából a beépített hardverek képességeitől függően, és az iMac minden szempontból a középmezőnybe tartozik. Processzora a legerősebbek között van, a Dellé három százalékkal gyorsabb, a Gateway négymagosan meg alkalmazástól függően képes valamivel több vagy éppen kevesebb teljesítményt felmutatni. A kijelző mérete is a kategória átlagába tartozik, csak a legdrágább Gateway ad hét százalékkal többet.
A legnagyobb különbség a kijelző érintésérzékenységében van, nekem ez a funkció nem különösebben hiányzik, de aki mindenképpen össze akarja tapogatni az lcd-t, az bizony három konfigurációval is jobban jár, például a HP-vel.
Grafikus magban valamint memóriában ugyan kevéssel többet nyújt a Lenovo és a Gateway, előbbi ráadásul bluray-meghajtót, míg utóbbi több memóriát ad, ezek a konfigurációk azonban drágábban is valamivel, és a Lenovo például viccesen gyenge Core 2-essel vesz részt a versenyzésben.
Nyolc kategóriában versenyeztettem meg az iMacet, és jól látható, hogy nagyjából együtt van a mezőny. Vannak ugyan kisebb eltérések, de alapvetően néhány kirívó alkatrésztől (bluray-meghajtó, 23 colos kijelző) eltekintve mindegyik gépben ugyanazt kapjuk, körülbelül hasonló áron.
Az iMac tehát nem drága, pont annyiba kerül, mint a konkurencia hasonló tudású gépei.
Reggel a Rákóczi úton autóztam, amikor megláttam egy Windows 7-hirdetést egy buszon. Bár emlékszem, hogy annak idején a Vistának is volt kampánya nálunk, egy pillanatra mégis meglepődtem, hiszen viszonylag ritkán fordul elő, hogy operációs rendszert közterületen népszerűsítsenek Magyarországon. Egészen pontosan csak akkor, amikor a Microsoft három-hatévente bemutat egyet.
Aztán jobban megnéztem a hirdetés szövegét, "A 7-es, megérkezett", vagy valami hasonló, ami szlogennek elég béna, úgyhogy biztos voltam abban, hogy valami trükk lehet a dologban. Aztán nyomtam egy gázt, leelőztem a buszt, és akkor láttam, hogy a 7-esről van szó, ami Budapest egyik legfontosabb járata, ha esetleg nem tudná valaki.
Őszintén szólva tetszett, hogy a Microsoft kreatív energiákat ölt egy wareztől sújtott távoli ország egyetlen buszjáratának plakátjába. Persze lehet, hogy ugyanez a hirdetés fut a San Francisco-i, a Párizsi és a Calcuttai 7-eseken is, ezzel együtt egy olyan fogásról van szó, ami segíthet megszerettetni a budapestiekkel az operációs rendszert.
Ezzel párhuzamosan az Apple bejelentette, hogy agresszív ellenkampányba kezd az új Windows premierjével összefüggésben, amiben a Microsoft rendszerének gyengéire, főleg a nehéz és drága upgrade-re hívja majd fel a vásárlók figyelmét.
A magam részéről ezt a legkevésbé sem tartom szimpatikus lépésnek. A Microsoft végre versenyképes operációs rendszert rakott le az asztalra, miközben a Snow Leopard már messze nem képes akkora előnyöket felmutatni, mint elődei. Igazság szerint a Mac OS X két utolsó verziója nekem csalódás volt, és jobban örülnék, ha a kreatív energiákat nem a másik fikázására, hanem a rendszer fejlesztésére fordítanák. Mert amíg a Tiger vitathatatlan előnyben volt az XP-vel szemben, addig még akár jópofának is tűnhettek ezek a csipkelődések, most azonban nem a beszólogatás, hanem a munka ideje jött el.
Kíváncsian várom az első teszteket, majd upgrade-eket és SP-ket, aztán majd meglátjuk, melyik kerül ki győztesen a legújabb Mac OS-Windows-összecsapásból.
A blogon található valamennyi írás, valamint a fényképek egy része a szerző saját tulajdonát képezik, amelyek másolása, terjesztése kizárólag előzetes engedéllyel lehetséges.