Ez a hét kétség kívül az Apple okos hangszórójáról, a HomePodról szólt. Az ismertebb külföldi oldalak, illetve YouTuberek mind megosztották tapasztalataikat az eszközzel kapcsolatban és az álláspontjukról gyakorlatilag közös volt: az Apple csinált egy kiváló hangminőséggel rendelkező cuccot, amit aztán teljesen bezárt a saját ökoszisztémájába.
Nincs rajta jack csatlakozó, nem kapott Bluetooth támogatást és hangvezérléssel kizárólag az Apple Music szolgáltatást tudjuk használni, minden mást AirPlay-en keresztül kell megoldanunk, amit ugyebár csak olyan eszközök tudnak, melyeken macOS vagy iOS fut.
Az eszközön működő Siri kétségtelenül jól teljesít, ha zenehallgatásról van szó, ám a tesztelők szerint gyakorlatilag minden másban alul marad a konkurenciával szemben. A piackutatással és elemzésekkel foglalkozó Loup Ventures szerencsére nem volt rest és alaposan utána járt a dolognak, hogy kiderüljön, tényleg ennyire pocsék a HomePodban lévő hangalapú asszisztens vagy az újságírók bénáznak folyamatosan?
Abban (meglepő módon) ők is egyet értenek, hogy a HomePod valóban a legjobb hangminőséggel rendelkező okos hangszóró jelenleg a piacon, amit ráadásul üzembe helyezni és használni egyaránt könnyű. Mint személyi asszisztens ugyanakkor, jelenleg egyértelműen a sor végén kullog, annak ellenére, hogy a feltett 782 kérdésből 777-et értelmezni tudott.
A teszthez három HomePodot is használtak, hogy releváns eredmények szülessenek. A vizsgálatból kiderült, hogy míg a Google Assistant a kérdések 81, az Amazon Alexa 64, a Microsoft Cortana pedig 57 százalékára tudott helyesen válaszolni, addig az Apple HomePodban működő Siri-je mindössze 52.3 százalékot ért el, ami azt jelenti, hogy hiába érti, mit mondunk neki, minden második kérdésre tud csak nagy átlagban válaszolni.
Ha vetünk egy pillantást a részletesebb listára, akkor jól látható, hogy a HomePod két területen teljesít jól, az egyik a földrajzilag hozzánk közel lévő dolgok (időjárás, hírek, stb.), illetve a kereskedelemmel kapcsolatos témák, utóbbiban majdnem lenyomja az egyébként minden területen magabiztosan vezető Google Assistant-ot.
A probléma akkor van, amikor kicsit el akarunk szakadni ezektől a területektől. Navigációval és közlekedéssel kapcsolatos kérdésekre például alig képes releváns választ adni a hangszóró, a 12 százalék bátran kijelenthető, hogy pocsék eredmény és ez jelentősen árnyalja az összpontszámot is, igaz az nem derült ki, hogy a 782 feltett kérdésből hány tartozott ide.
A HomePod szintén nem remekül a hangalapú vezérlésben (kivéve, ha zenéről van ugye szó) és ha általános információkra van szükségünk, akkor a maradék három eszköz több esetben fog érdemben válaszolni a kérdésünkre.
Gene Munster, a poszt írója megjegyzi ugyanakkor, hogy ezek a néhol kifejezetten gyenge eredmények nem a Siri hibája, ugyanis fogtak egy iPhone-t és a problémás kérdések egy részét az azon futó asszisztensnek is feltették. A válaszok jóval nagyobb százalékban voltak helyesek, arról nem is beszélve, hogy a telefon a legtöbb kérdésre hajlandó is volt válaszolni.
Bizony, a hajlandóság egy érdekes kérdés. Az elemzést végzők ugyanis nagyon sokszor futottak bele abba az esetbe, amikor a hangszóró válaszként csak annyit mondott, hogy "Erre a HomePodon nem tudok válaszolni." vagy hogy "Ezt a HomePodon nem tudom megcsinálni.".
Munsterék szerint nem érdemes már rögtön az elején temetni a HomePodot, ugyanis az Apple-nek várhatóan sokkal nagyobb tervei vannak annál, minthogy mindenféle hülye kérdéseket feltegyünk az eszköznek. A HomePodból valószínűleg egy digitális asszisztensként működő otthoni központot szeretnének majd csinálni, amely minden, a lakásban lévő dolgot képes lesz szabályozni, illetve a szórakoztatásból is kiveszi majd a maga részét.
A Loup Adventures szerint az Apple idén durván 7 millió példányt fog eladni a cuccból, annak ellenére, hogy egy nem reprezentatív (500 amerikai bevonásával készült) kutatásuk szerint a vásárlók mindössze 3.3 százaléka tervezi, hogy beszerez egy HomePodot a következő egy évben. Ha kivesszük az egyenletből azokat, akik semmilyen Apple termékkel nem rendelkeznek, akkor a hajlandóság némileg magasabb, 5.2 százalék.
Ez szinte egy az egyben megegyezik az első generációs Apple Launch-nál mért eredményekkel, ami akár azt is jelentheti, hogy 2019 előtt a cég nem nagyon fog tudni komolyabb szeletet kihasítani magának az okos hangszórók piacát jelképező tortából. Az elemzők 12 százalékot jósolnak neki az idei naptári év végére, bár tartunk tőle, hogy akárcsak az Apple Watch esetében, úgy a HomePodról sem derül majd ki, mennyit passzoltak el belőle.
A koreai Cetizen igen érdekes és nem kevésbé alapos teszt eredményeit hozta nyilvánosságra múlt héten. Tudva levő - főleg a Google Pixel 2 XL utáni kisebb botrány óta - hogy az OLED kijelzők működésüknél fogva hajlamosak az úgynevezett beégésre, mellyel utoljára a megboldogult plazma korszakban lehetett találkozni lassan egy évtizeddel ezelőtt.
A beégés gyakorlatilag annyit jelent, hogy ha a kijelzőt nagyon sokáig hagyjuk folyamatosan bekapcsolva és a rajta megjelenített tartalom része vagy egésze ez idő alatt egyáltalán nem változik, akkor a statikus rész szellemképként megmarad, miután a kijelzőn lévő tartalom megváltozott.
A koreai újságírók arra voltak kíváncsiak, hogy mégis mennyi idő után következik ez be, hiszen nagyon nem mindegy, hogy az általában felsőközép- és csúcskategóriás mobilokba pakolt kijelzők minőségét meddig élvezhetjük. A teszthez három igen népszerű mobilt használtak: egy Samsung Galaxy S7 edge-et (oldalán a nagyon lekerekített kijelzővel), egy Samsung Galaxy Note8-at, illetve - természetesen - egy iPhone X-et. Az eredmények igencsak tanulságosak voltak.
Mindhárom telefonon ugyanazt a képet nyitották meg és a készülékeken beállítható maximális fényerő mellett (ami jó eséllyel teljesen eltérő érték volt) egyszerűen ott hagyták rajtuk. A speciális képmódosító effekteket kikapcsolták és természetesen azt sem hagyták, hogy a mobilok akár csak egy pillanatra is alvó üzemmódba kapcsoljanak.
A töltésről szintén nem feledkeztek meg, bár azt nem tudni, hogy a telefon belsejében jelentős hőt generáló tevékenység mennyiben befolyásolta a teszt végkimenetelét. Elsőként az iPhone X kijelzőjén jelentek meg elváltozások, igaz, ezek ekkor még szabad szemmel nehezen voltak észrevehetők.
A két Samsung telefon jóval később kezdett el beégni, viszont 84 óra elteltével a Galaxy Note8 kijelzője már igencsak csúnyán nézett ki, míg a Galaxy S7 edge és az iPhone X is egész jól tartották magukat a körülményekhez képest.
A kínzást 510 óra után hagyták csak abba, ami azt jelenti, hogy a telefonok három hétig voltak folyamatosan bekapcsolva, ami finoman fogalmazva sem nevezhető rendeltetésszerű használatnak. A győztes, ha lehet így fogalmazni az iPhone X lett.
A legrosszabb eredményt - ahogy az várható volt - a Galaxy Note8 produkálta, ugyanis a teszt végére az OLED panelje gyakorlatilag használhatatlanná vált. Ezzel szemben a Galaxy S7 edge és az iPhone X is jóval kevésbé sínylette meg a gyilkos próbát.
Az iPhone X, ha nem is úszta meg szárazon, de használható maradt a mindennapok során, tette mindezt úgy, hogy a képek alapján az övé volt a legfényesebb panel, azaz arányaiban ez a kijelző jóval többet kapott a másik kettőnél.
Annak érdekében, hogy a már említett mindennapos használatra gyakorolt hatást szemléltessék, a koreaiak fogtak egy új iPhone X-et és a tesztpéldány mellé tették, miközben ugyanazt a feladatot jelenítették meg és hajtották végre mind a két mobilon.
E mellett megpróbáltak többek között olyan alap dolgokat elvégezni, mint a fotózás, ahol ismét csak kiderült, hogy míg az iPhone X kijelzője használható maradt (bár a beégés és így a színtorzulás itt már igencsak látványos volt), addig a Galaxy Note8 panelje gyakorlatilag megsemmisült.
A tesztnek több tanulsága is van. Egyrészt az jól látszik, hogy a Samsung által gyártott OLED panelek (mindhárom mobilban Samsung kijelző van) sokkal jobban állják a sarat, mint a többek között a Google Pixel 2 XL-ben lévő LG megjelenítő. Az is látható, hogy az Apple valóban csinált valamit az iPhone X-szel, hogy a lehető legkevésbé legyen hajlamos a beégésre, igaz, azt továbbra sem árulják el, hogy mit.
Nem árt figyelembe venni ugyanakkor, hogy ezeket a készülékeket nagyon ritkán, de inkább soha nem használja senki maximális fényerő mellett és ha igen, akkor is csak nagyon rövid ideig. Ahhoz, hogy ilyen mértékű beégést tapasztaljon valaki, hosszú órákon keresztül gyakorlatilag egy állóképet kellene bámulnia, nem beszélve arról, hogy jó eséllyel a telefonja már pár óra után töltőért könyörögne.
A Samsung, illetve Apple telefonokon futó operációs rendszer közti különbségek miatt egyedül az iPhone X tulajok aggódhatnak az úgynevezett "sziget" és az alul lévő négy állandó ikon miatt, de ahhoz, hogy ezek a területek beégjenek, szintén hónapok, de inkább évek kellenek. Tekintettel arra, hogy az Apple hivatalosan is kibújt a beégés okozta garanciális csere alól, érdemes a fényerővel csínján bánni és azt sem baj, ha valaki nem éjjel-nappal GPS-ként használja az új iPhone-ját.
Gyorsan kezdem a dolog aktuális részével: még tart a Steam karácsonyi akció, egész pontosan egy órán át, és a poszt témáját adó Life is Strange játék jelenleg is sokkal olcsóbban vásárolható meg itt Macre. Nem kell hozzá erőgép, a tavalyi MacBook Air-emen simán elmegy.
Viszont azért megdolgoztatja a ventilátort.
Éppen ezért - meg azért, mert a gépemen nincs sok szabad hely - valami hirtelen gondolattól vezérelve megnéztem, megvan-e a játék iOS-re is. Azért furcsa ez a feltételezés, mert a játék Unreal motorral megy, elég komoly 3D-s környezetben mozoghatunk szabadon, miközben a kameranézet egyfolytában váltogat, sokszor még akkor is, amikor egyhelyben ülünk, nagyon szép filmes hatást elérve.
Legnagyobb meglepetésemre a játék elérhető volt iOS-re, méghozzá teljes valójában (nem úgy, mint a népszerű PC-s játékok újragondolt, platformjátékká egyszerűsített verziói), és ugyanúgy, vagy talán picit szebben futott az iPhone SE-men, mint a MacBook Air-en.
Azóta ezzel játszom, amikor időm engedi. Általában egy-egy órát szánok rá, de utána érdekes módon nem azt érzem, hogy játszottam. Azt éreztem, mintha egy jó sorozatot néztem volna.
A játék egy képzeletbeli amerikai városkában, Arcadia Bay-en játszódik, mi pedig egy ottani diák, Maxine "Max" Caulfield szemszögéből látjuk az eseményeket. Maxnek az egyik órán különös látomása lesz, egy tornádót lát, ami a helyi világítótorony mellett szedi szét a környéket. Max ezután nem sokkal észreveszi, hogy rövid időtávra vissza tudja forgatni az időt: amikor a tanár kérdezi, és rossz választ ad, az egészet újraéli, és ezúttal már a helyes választ mondja.
Itt már mi irányítjuk a karaktert: mi választjuk ki, mit mondunk a kérdésekre, az óra után pedig mi döntjük el, hová megyünk, kivel beszélgetünk a folyosón, és főleg mi választjuk ki, hogy az ellenségeinkből barátokat vagy még ádázabb ellenségeket változtatunk, és hogy a barátainkkal elmélyítjük a kapcsolatot - kockázatokat vállalva -, vagy magányos farkasként éljük az iskolás életünket. De a választásunkat gyorsan meg tudjuk változtatni: fél percet simán vissza tudunk pörgetni bármikor, hogy azt tegyük, ami szerintünk tényleg helyes. Csakhogy a döntéseinknek vannak hosszú távú következményei, amivel később szembe kell majd neznünk - ezt nem tudjuk kikerülni.
A viszonylagos nyugalom nem tart sokáig: a mosdóban egy gyilkosság tanúi leszünk. Egy régi barátunkat - akivel évek óta nem találkoztunk, hiszen sokáig távol voltunk a szülővárosunktól - lövi le az egyik diák. Visszaforgatjuk az időt, és meghúzzuk a tűzjelzőt. Gyilkosság lefújva.
Innentől beszippantanak az események, amik egy eltűnt diák, Rachel Amber körül kezdenek pörögni. Az egész egyre inkább hasonlít a régi Twin Peaks sorozatrészekre, azzal a különbséggel, hogy itt mi irányítjuk a főhőst, és hogy nagyon is aktuális kérdésekkel kell megküzdeni. Folyamatosan figyelnünk kell a telefonunkat, mikor kapunk üzenetet valakitől, használhatjuk a közösségi oldalakon szívatási lehetőségeit, vagy küzdhetünk ellene. Közben figyelnünk kell a tanulmányainkra is: minél több jó fotót kell készítenünk, hogy bemutathassuk a művészeti tanárunknak. Viszont a viharfelhők egyre gyűlnek körülöttünk, a háttérben sokan elkezdenek áskálódni ellenünk, közben a városnak talán csak napjai vannak hátra.
A játék december 14-e óta elérhető iOS-re, egyelőre az első három epizód tölthető le. Az alapjáték első résszel 1090 Ft, a második epizód 349 forintos in-app-purchase-szel megszerezhető. A többi rész (összesen még három) kábé egy ezres lesz darabonként, de egyelőre csak az első három portolása van kész (van egy ingyenes lite verzió is kipróbálásra). Ha kíváncsiak vagyunk, Macen ingyen lejátszhatjuk az első epizódot, a többi rész 20 euró helyett most darabonként 5 euróért megvásárolható.
Így a teljes játék Macen 20 euró, 6200 forint, iOS-re pedig az alapjáték a season pass-szel 4400 forint körül van. Mindenki döntse el, melyiken játszana, de szerintem próbáljátok ki. Én sosem szerettem ezt a gyűjtögetős, puzzle-os, beszélgetős játékokat, de ez a modern Twin Peaks nagyon beszippantott.
Az okosotthonokról szóló véleményposzt-sorozatom első részében megosztottam veletek egy félelmemet, amit egy okos érzékelő információi alapján szereztem. Megmutattam, milyen többlettudást képes adni az otthonunk felokosítása, és milyen frusztrációt, ha egyébként csak egyetlen érzékelő információit kapjuk, és nem tudjuk elérni, hogy az otthonunk reagáljon is az érzékelő figyelmeztetésére.
Ha nem kapcsolódik a rendszerbe egy automatikus válasz az otthonunk részéről, hogy mondjuk rossz levegő esetén kiszellőzteti a szobánkat, akkor alapvetően kellemetlen érzés, ugráltatás lesz a vége. És az érzékelőink ugráltatnak minket, nem pedig fordítva.
Kapunk tehát valakit, aki minket baszogat.
Az okosotthont, meg a HomeKitet is elvileg azért találták ki, hogy ilyenek ne legyenek. Lássuk, milyen lehetőségeink vannak, hogyan épül fel ez az egész logikailag, és min lehetne fejleszteni még.
Nálam egy rakás Elgato cucc, meg egy OMNA kamera van beépítve otthon. Természetes dolog, hogy mind az Elgatónak, mind az OMNA-nak egy-egy külön app tölthető le az App Store-ból, miközben a hullaegyszerű beüzemelés és feltelepítés után egyébként az iOS-es Otthon app is ugyanúgy érzékeli a kütyüket. Kapásból ott álltam tehát három különböző alkalmazással, és ha azonban azt gondolnátok, hogy ugyanazokat a funkciókat érjük egy az Otthon appban, és a gyártó saját megoldásában, tévedtek.
De érjünk csak vissza egy pillanatra erre a feltelepítés dologra. Hogyan üzemelsz be egy HomeKit cuccot?
kibontod a dobozt
áram alá helyezed az eszközt és bekapcsolod
a telefonos appban követed az utasításokat, ami nagyjából annyi, hogy olvass be egy QR kódot a készülékről
ennyi
A készülék automatikusan felcsatlakozik a wifi hálózatra, a jelszót sem kéri. Az Apple TV-d ebben a pillanatban érzékeli, hogy a hálózaton van egy HomeKit cucc, és beosztja maga alá, onnantól a lakáson kívülről az Apple TV-n keresztül éred el a kütyüt (ha nincs Apple TV-d, vagy iPaded, amit beállítasz Otthon központnak, csak azonos hálózatról kommunikálhatsz a kütyüiddel).
Szóval, van egy előre feltelepített Otthon appod, amiben megjelennek a kütyük. Miért jó ez nekünk?
Egyrészt a Vezérlőközpontban egy külön oldalon megjelennek az eszközeid.
Mi történik, ha rákattintasz az egyikre? Semmi. Megrázza magát a gomb.
Mi történik, ha erősebben nyomsz rá? Általában felugrik egy információs ablak, ami szerint az eszköz használatra kész. Vagy: a hőmérséklet 27 fok. Vagy: a levegőminőség elfogadható. Ezekért a nyúlfarknyi infókért kár kattintani, az ikonokon olvashatóak anélkül is.
Csütörtökön volt 10 éve, hogy elindult az első iPhone értékesítése és egyúttal kezdetét vette egy történelmi korszak is. Évekig sorban álltak érte az emberek a világ különböző pontjain, voltak, akik akár kétszeres árat is kifizettek érte ezeknek az embereknek, csakhogy elsők között megkaphassák. Bár ezek a fura dolgok mára szinte teljesen eltűntek, ettől függetlenül az iPhone, mint brand a világ egyik, ha nem legerősebbje lett.
De vajon milyen lehet az élet egy akkori iPhone-nal 2017-ben? Erre a kérdésre kereste a választ Joanna Stern, a Wall Street Journal egyik újságírója, aki úgy döntött, hogy egy hétre megszabadul saját telefonjától (amely egyébként egy iPhone 7) és kizárólag egy első generációs iPhone-nal fogja élni a mindennapjait. Bár a kísérlete alig fél nap alatt elbukott, rengeteg információt osztott meg az olvasókkal, melyek rámutatnak arra, valójában milyen hatalmas változáson ment keresztül a mobilpiac az elmúlt egy évtized során.
A két legnagyobb gondot az adatkommunikáció és az akksi jelentette. Míg az utóbbi alig tíz órát bírt ki egy feltöltéssel (bár nem tudni, milyen kondícióban volt, hiszen egy tíz éves mobilról beszélünk), az előbbi már 2007-ben is okozott némi fejtörést. Az első generációs iPhone ugyanis kizárólag 2G hálózatokon működött, ami egyaránt hatással volt a hanghívások minőségére és a mobil internet sebességére is. Joanna például arra panaszkodott, hogy amikor anyukájával beszélt, olyan érzése volt, mintha az egy repülőgép mosdójában lett volna valahol a magasban.
Ennél sokkal nagyobb gáz volt a mobil internet sebessége. A probléma ott kezdődött, hogy az AT&T már hónapokkal ezelőtt lelőtte 2G-s hálózatát, így Joanna kerített egy T-Mobile-os SIM kártyát, hogy egyáltalán használni tudja a telefont. Míg 2007-ben egész elfogadható sebességgel lehetett netezni az akkori oldalakat böngészve, mára akkorára híztak a weboldalak, hogy egy ilyen régi vason percekig tart behozni bármit.
Akik nincsenek képben a mobilkommunikációs technológiákkal, azok kedvéért megemlítjük, hogy az első iPhone által támogatott mobilinternet hálózat (EDGE) elméleti maximális letöltési sebessége 384 kbit/másodperc, melynek pontosan a négyszázszorosa(!) a mai 4G-n használt LTE. Joanna elmondása szerint a hálózat ma már annyira alkalmatlan bármire is hanghíváson kívül, hogy másfél percig tartott egy mezei Twitter fal frissítése is. Nagyon hiányolta továbbá az alkalmazásokat, pedig ő már abban a szerencsés helyzetben volt, hogy rögtön a 3.1.3-as iOS-szel rendelkező változatot próbálhatta - eleinte ugyanis egyáltalán nem lehetett (hivatalosan) alkalmazásokat telepíteni a telefonra egészen az iPhone OS 2 érkezéséig, mellyel megjelent az App Store.
Szóval hiába van ugyan App Store a telefonon, ma már gyakorlatilag egyetlen alkalmazás sem indul el iOS 3-on. Joanna-nak így nem volt más választása, minthogy saját megvásárolt zenéit hallgassa az itt még iPod névre hallgató Music alkalmazásban - hiszen semmilyen streaming szolgáltatás (Apple Music, Spotify, Pandora, stb.) nem működik ma már ezen a telón.
A hangminőséggel elégedett volt és természetesen trollkodott egy óriásit, hogy varázslatos módon az első iPhone-on még van jack csatlakozó, egészen addig, amíg rájött, hogy mivel az túl mélyre került, kizárólag az akkori gyári fülessel tudja használni a telefont - hacsak nem vesz egy hosszabbítót vagy átalakítót. A kijelző szintén csapnivaló volt, az első három generációnál ugyanis az Apple még gyenge látószöggel és korlátozott színmegjelenítéssel rendelkező TN paneleket használt, melyekkel távolról sem az volt a probléma, hogy csupán 320x480 pixelt jelenítettek meg 3.5"-on.
A csupán 2 megapixeles kamerát viszont egész jónak tartja még ma is, igaz, hogy ahhoz, hogy értékelhető fotót lőhessünk vele, remek fényviszonyok és a mozgó tárgyak teljes hiánya szükséges. Félhomályban már nagyon lelassul az optika, így teljesen felesleges erőltetni a dolgot, nem beszélve arról, hogy az Apple a vakut is lehagyta a teló hátuljáról. Persze, ez a probléma csak addig foglalkoztatta, amíg rá nem ébredt, hogy előlapi kamera szintén nincs, így gyakorlatilag esélytelen szelfit készítenie, valamint hogy az eszközzel videó sem készíthető - egyáltalán. A dizájnért viszont a mai napig odavan, szerinte ugyanis az első iPhone tíz év elteltével is cuki.
Dacára annak, hogy gyorsabb volt elfogyasztani egy pizzát, mint rávenni a Google Maps-et a telefonon, hogy mutassa meg a közelben található pizzázókat Joanna egy technológiai csodának nevezte az eszközt, amely ugyanakkor ma már csak egy borzasztó kacat. A tesztet és azt, hogy kicsit visszarepülhetett 2007-be ugyanakkor nagyon hasznosnak találta, hiszen ráébredt arra, mennyire készpénznek veszünk olyan technológiákat és megoldásokat (pl. Siri, prediktív szövegbevitel, stb.), melyek nagy része tíz évvel ezelőtt még a tervezőasztalon sem létezett.
A blogon található valamennyi írás, valamint a fényképek egy része a szerző saját tulajdonát képezik, amelyek másolása, terjesztése kizárólag előzetes engedéllyel lehetséges.