A hétvégét a harmadik generációs készülékkel töltöttem, de még mindig nem sikerült megszoknom az új menüt. Márpedig ez a kapcsolatunkra nézve sorsdöntő lehet, hiszen egyelőre az átdolgozott menü a készülék legnagyobb újítása, a többi jóság csak egy hosszabb átmeneti időszak után lesz elérhető.
Hogy értsétek, mire gondolok, vessetek egy pillantást az előző generáció elegáns felületére:
Az elmúlt két hétben a laptopom dédunokáját nyüstöltem. Pedig még csak két éve vettem a MacBook Prómat, de azóta már a harmadik generációnál tartunk. Az akkori 13-asok közül az erősebbet vettem, így a gépemben 2,53 gigahertzes Core 2-es dolgozik 4 gigabájt memória és egy GeForce 9400-as társaságában, ráadásul azóta egy kicsit tuningoltam is rajta: ssd-hdd-hibridet szereltettem bele, hogy bőven maradjon tárolóhelyem, de gyorsabb legyen a munka, és közben a gatyámat se kelljen kifizetni.
Az egyre satnyábbnak tűnő dédapa mellett az új gyerek borzasztóan izmos. Legalábbis processzorszinten, hiszen 2,8-as, kétmagos Core i7-es dolgozik benne. Máskülönben sok minden nem változott: a méret, a kijelző, súly ugyanaz maradt, memóriából se került több a gépbe, és bár az Intel processzorba integrált videókártyája nem számít rossznak a maga kategóriájába, talán csak egy generációnyi előrelépést jelent a Geforce 9400-ashoz képest. Hármat biztosan nem.
A tesztprogramok azért súlyos, mérhető különbséget képesek kimutatni:
Mindezt úgy, hogy az üzemidő érdemben nem változott, talán kicsit még javult is. A valódi kérdés azonban nem ez. A kérdés az, hogy ha valaki úgy dönt, lecseréli kétéves gépét, tehát a legelső, 13 colos MacBook Prót, vagy akár annak szellemi elődjét, a hasonló felszereltségű, 2008-as unibody MacBookot, lát-e gyorsulást, előrelépést, vagy sem.
Hogy ezt kiderítsem, fogtam a saját rendszerem és egy az egyben rápakoltam az új gépre. A Time Machine segítségével ez elég egyszerűen ment, vagy négy óra alatt rákerült mindenem a tesztgépre, elkezdődhetett a nyúzás.
Összefoglalom röviden, hogy mit vettem észre átlagos munkavégzés közben: semmit. Egyáltalán semmit. A háttér, a gép formája ugyanaz maradt, ettől még, vagy talán éppen ezért, észre kellett volna vennem, hogyha a felhasználás sebessége változott volna. Hiszen ezerszer indítottam már el a Safarit, az iPhotót, tudom, hogy reagál a gép, amikor egy flash-es oldalra tévedek, ismerem minden rezdülését, ezért kellett volna egyből kiszúrnom, ha valami megváltozott volna. Mintha a csajod felett átvenné a hatalmat egy idegen civilizáció gonosz küldötte: hiába néz ki ugyanúgy, egyből kiszúrnád, hogy a Marsról irányítják.
De semmi sem történt. Hogy őszinte legyen, a két hét alatt szinte bármikor tetszőlegesen cserélgethették volna előttem a gépeket, fél óra használat után sem tudtam volna teljes biztonsággal megmondani, hogy melyik van előttem. Illetve a programindításnál azért leleplezte volna magát az új rendszer, hiszen abban sima merevlemez van, aminél az én ssd-hdd-kombóm lényegesen gyorsabb, de ez utólagos tuning, kár vele számolni, vagy az új Prónak felróni.
Egy olyan eset volt, amikor kijött az új laptop előnye, de akkor nagyon: a Final Cut X futtatása közben. A határ ebben az esetben azonban nagyon éles volt, hiszen az én gépemmel konkrétan használhatatlan a program, ha nem optimalizáltam a végletekig a nyersanyagot, és ezt most szó szerint értsétek. A videó lejátszása például, ami ugye a vágás alapja, úgy néz ki a kétéves MacBook Prón, hogy megnyomom a space-t, ekkor bejön a strandlabda, pörög úgy nyolc másodpercig, majd szaggatva elindul a videó. Akik esetleg nem mélyültek el a vágásban, azoknak mondom, hogy egy ötperces videó összerakása alatt vagy ezerszer kell elindítani a videólejátszást.
Az új gépen már nem volt ilyen probléma, space-re azonnal elkezdett dolgozni a program, és csak akkor akadt problémája, ha már egy-két órája vágtam a gépen. Ilyenkor az egyik sávról a másikra ugorva szaggatni kezdett a kép és a hang is, de a Final Cut X újraindítása rendszerint megoldotta a problémát.
A leírt jelenség egyértelműen a Core i7-es és az új grafikus gyorsító előnyét hirdeti, más kérdés, hogy aki nem vág videót, és nem játszik a gépén (arra mondjuk még az új 13-as sem nagyon alkalmas), annak érdemes-e lecserélnie a régebbi MacBook Próját. A válasz elég rövid: nem.
Ez a nem azonban legalább akkora érdem az Apple-nek, mint amekkora szégyen. Mert lehet persze ekézni az új gépet, amiért az nem nyújt kézzelfogható előnyt az átlagjúzereknek a régihez képest, én viszont inkább onnan közelítem meg a dolgot, hogy a két-három éves Apple laptop is tökéletesen hozza még ma is az elvárhatót. A ház nem fáradt meg, a kijelző a mai napig tökéletes, a billentyűzet hibátlan, nincsenek kopásnyomok és a 2008-as, 2009-es rendszer teljesítménye még 2012 előtt pár héttel is tökéletesen elég a legtöbb feladatra, amit egy 13 colos géppel el lehet végezni. Nem arról van szó, hogy a régi és az új gép is egyformán lassú. Inkább arról, hogy a léc még mindkettőnek nevetségesen alacsony.
A Mac vásárlása tehát időtálló döntés. Ezt bizonyítja az is, hogy viszonylag jó áron túl tudnék adni a sajátomon. Persze miért tenném? Csak a videóvágás miatt. Ahhoz viszont megvárom a jövőre érkező, Ivy Bridge processzoros MacBook Prót, abban már várhatóan négy mag és jóval erősebb grafikus mag lesz, és akkor talán választási ciklusonként csak egyszer kell majd újraindítanom a Final Cut X-et, aminek a szégyenletes kifagyása óta egyébként kezdek megbocsátani.
De az átlagembernek valószínűleg egy négymagos 13-as sem jelent majd érezhető előrelépést: ha a mostani rendszernek, sőt, a háromévesnek is nevetségesen alacsony a léc, borítékolható, hogy a négymagos sem nyújt majd pluszt. A léc szempontjából ugyanis lényegében mindegy, hogy azt kettő, vagy hat méterrel ugorjuk át. Az Apple-nek persze lépést kell tartania a korral, bele kell építeni a legújabb technológiákat a laptopba, hiszen az a léc lassan, de biztosan feljebb kúszik, de ha igazán meg akarja fogni a tömegeket, kénytelen lesz olyat adni az embereknek, ami meggyőzi őket a váltás szükségességéről.
Szép például a dizájn, de lassan már négy éves, ideje lenne valami izgalmasabbal előállni. Aztán ott van a kijelző: teljesen rendben van, de az 1280x800 pixel ma már kevés, 13 colon bőven elférne mondjuk 1440x900, harminc százalékkal több. Lehetne végre könnyebb a gép, és ideje lenne belerakni azt a technológiai újítást, amitől nemcsak gyors lesz a laptop, hanem annak is érződik majd: az ssd-t, ami sokkal nagyobb előrelépést jelent a legtöbb felhasználónak, mint a négy-, meg akárhány magos processzor.
És ha jól meggondoljuk, el is jutottunk a 13 colos MacBook Airig, ez ugyanis mindazt tudja, amire az átlagfelhasználónak szüksége van. A mostani teszt engem arról győzött meg, hogy teljesítményben bőven elég lenne kevesebb is (és egy korábbi tesztünkből már kiderült, hogy a 13-as Air simán erősebb az én referenciaként használt 13-as Prómnál), súlyban, felbontásban, sebességérzésben lenne többre szükségem, és ezt tökéletesen megtestesíti az Air.
Az átlagfelhasználónak semmi szüksége a Pro jóságaira, és ha nem akarnék vágni, eszembe se jutna következő gépnek Prót venni De ki fogom próbálni, talán még Final Cut X-szel is elég az Air. Ha nem játszol, nem bűvészkedsz elképesztő méretű fájlokkal, nem vágsz, hidd el: az Air a te géped, amiből a csúcsmodellért alig kell többet fizetned, mint a drágábbik 13-as Próért.
Másrészt meg az új projektoruk mindenképp speciális abból a szempontból, hogy kimondottan iOS-eszközökhöz lett tervezve, amennyiben van egy dokkoló az iPhone-oknak, iPod touch-oknak és iPadeknek, és az azokon tárolt tartalmakat távirányítóval is el lehet érni.
A slideshow-hoz ugyan be kell avatkozni az iOS-készülékeken is, ha viszont csak filmet néznénk, vagy zenét hallgatnánk, elég dokkolni a cuccot, és onnantól kezdve a távirányítóval abuzálhatjuk. Az összes médiával kapcsolatban fontos megemlíteni, hogy a projektorban hangszóró is van, jobb, mint számos tévében és sokkal jobb, mint mondjuk az iPhone-ban (hiszen vagy háromszor akkora, mint az egész telefon), szóval simán használható.
A képminőség jó, kicsivel több fényerőt talán el tudnék képzelni, de félhomályos szobában már élvezhető, teljes sötétség mellett meg bőven elég. Csak azzal érdemes vigyázni, hogy egy iPhone-ra butított fotó például meg elég pixeles tud lenni, ha 150 colra vetítjük.
Problémát talán még az jelenthet, hogy ha plafonra van szerelve az eszköz, akkor iPhone-t csak nehezen, iPadet meg egyáltalán nem lehet beleerőszakolni, hiszen nem fér oda. Más esetekben viszont, főleg, ha az embernek nincs Apple TV-je, amin keresztül wireless is lehet küldeni tartalmakat az iOS-eszközeinkről a projektorra, érdemes lehet elgondolkozni azon, hogy következő projektornak ilyet vásároljatok kábé 200 ezer forintért,, ha épp projektorvásárlásban vagytok.
Az Infinity Blade első része óriási siker volt, 1,6 millió dolláros forgalmat csinált alig négy nap alatt, ami máig rekordnak számít. A játékmenet szerintem nem volt túl izgalmas, viszont a grafika új sztenderd lett, és sokan töltötték le csak emiatt a programot: hogy lássák, mit lehet kihozni a tabletből, mobilból.
Ma éjféltől elérhető az Infinity Blade II, ami ugyanaz lehet az iPad 2-nek és az iPhone 4S-nek, mint ami az első rész volt az elődöknek: mérce. Mert ugyan a program elfut a korábbi iOS-eszközökön is (iPhone 3GS-től felfelé), de csak a legújabbakon mutatja meg igazi tudását, különösen ami az árnyékokat és a világítást illeti.
A program 940 megabájtos és 5,5 euróba kerül (update: reggel fél 9-kor már csak 4,9-be), ami ahhoz képest, hogy mennyi munka van mögötte, nem is olyan vészes.
Mert néhány órája nyúzom már a programot, és az tisztán látszik rajta, hogy hatalmasat lépett előre az első részhez képest. Abban szinte csak ész nélkül kellett sikálni a kijelzőt, az új rész harcmenete nekem jóval élvezetesebbre, összetettebbre sikerült. Normálisabb sztori is került a csaták mögé, rendes párbeszédekkel. Ráadásul sokkal nagyobb területet tudunk felfedezni magunkat, amit gyönyörűen kidlgoztak.
Az Infinity Blade ugyanis tényleg úgy néz ki az iPad 2-n, hogy leesik az állad. A szépen kidolgozott fűszálak egyenként ringatóznak a szélben. Halak úsznak alattad a tóban. Gyönyörűen csillan meg a fény a hegytető mögött. Csodás az egész.
A hírt azt hiszem, mindenki hallotta már szeptemberben: újra elindult az iPhoto Book készítése Magyarországon, az Apcom talált olyan nyomdát, akik tudják szállítani a kívánt minőséget, és sikerült megállapodni velük. A kérdés azonban, ami megfordul minden fejben - minden átfagyott fejben -, hogy milyen minőséget kapunk pontosan, hogy néz ki egy ungarische iPhoto Book? Leteszteltem a szolgáltatást.
Akartam egy személyes ajándékot a páromnak, ami alapvetően egy írásom lett volna kinyomtatva, képekkel és egyéb marhaságokkal, így adta magát az ötlet: az általam ismert legmagasabb minőséget kérem hozzá, és iPhoto Bookot rendelek. (Ez az a pont, ahol megkérem Évit, ha esetleg ide tévedt volna, próbálja ki a Cmd-w billentyűkombót)
A rendelés kissé eltér a hagyományostól, nem az iPhotón belül rendelhetünk, hanem az iPhotóból exportált pdf-et el kell küldenünk a szolgáltatásnak készített weboldalról egy gyors regisztráció után. Nem mindegy azonban, hogyan exportálunk, a sima Print…, Save as PDF... megoldás nem jó. Jobb klikkel az iPhoto Book asztalán választhatjuk a Preview Book opciót (esetleg Export), ekkor összeállítja a program azt a pdf-et, ami ideális a nyomtatáshoz. Az így készített pdf-et mentsük el, és ezt töltsük fel a weboldalra. Nekem 40 megás lett így a fájl körülbelül.
A blogon található valamennyi írás, valamint a fényképek egy része a szerző saját tulajdonát képezik, amelyek másolása, terjesztése kizárólag előzetes engedéllyel lehetséges.