Hétvége van, úgyhogy most egy kicsit távolabb evezünk az Apple vizeitől.
A héten ellátogattam a Chateau Viszbe. Ez a dél-balaton-parti kastélyszálló elsősorban konyhája miatt különleges: Erik Schröter, Michelin-csillagos chef csapatával az ország egyik legjobb éttermét üzemelteti az apró településen.
Schröter alapos ember, már fél évvel a szálloda megnyitása előtt Magyarországra jött, és elkezdett ismerkedni a hazai ízekkel, alapanyagokkal, borokkal, hogy az étlapot a helyi sajátosságok figyelembevételével állíthassa össze. Ahogy az Étterem és borkalauz írja, "a kezdeti turbulenciák után a konyha mára az ország egyik legjobbja" lett. 14,5 pontjával a könyv szerint egészen pontosan a második legjobb, a Costes és a Csalogány közt, és ezzel az értékeléssel már-már a Michelin-csillag magasságába járunk.
Mindezt Magyarországon elérni nem viccparódia.
Maga a környezet egyébként kellemes, vidéki kúriás, bár az én ízlésemnek kissé túlságosan is újonnan épült kastély-hangulata van a Chateau Visznek (talán, mert az). Ettől függetlenül a hangulatos szivarszoba, illetve a világos étterem igazán kellemes környezetet biztosít mindenféle bűnös szenvedélyekhez, az meg remek ízlésre vall, hogy a szobák falait 20. századi festők képei díszítik, és az alkotók nevét viselik a lakosztályok is.
Na de a Michelin szakemberei sem a környezetre koncentrálnak, hanem kizárólag arra, ami a tányéron van. Persze én nem vagyok a Michelin szakembere, sem egy Bűvös Szakács, de még Angelday se, szóval nem kezdek a fogások aprólékos elemzésébe, nincs meg hozzá ugyanis a kellő tudásom.
A hétfogásos menü egyik szereplőjére viszont muszáj kitérnem. Már túl voltunk a csodás Amuse bouche-on, a remekül sikerült Gesztenyehablevesen és Zöldalma sorbeten, valamint a szerintem kevésbé emlékezetes Marhatatár & carpacción, és sült tengeri szemlingfilén, amikor megérkezett a főfogás, a Párolt marhalapocka, célkával, karottával, burgonyával, hosszúborsjussal.
Mielőtt rátérnék a fogásra, muszáj felidéznem életem egyetlen Michelin-csillagos, rögtön két Michelin-csillagos étkezését a modenai Osteria La Francescanában, ahol Massimo Bottura alkot csodát nap, mint nap. Jöttek egymás után a fogások, mígnem eljutottunk a marhahúsig. Egy apró szeletet levágtam belőle, a számhoz emeltem, majd elkezdtem rágni. Hirtelen más dimenzióba kerültem: olyan tökéletes ízorgia vette kezdetét a számban, amilyen korábban még sosem éltem át. Mintha hullámokban terült volna szét a nyelvemen, a szájpadlásomon a tökéletes falat, és ahogy a zenére érzékeny embert felzaklat egy jobban sikerült klasszikus mű, úgy kezdett el könny gyűlni a szememben a falat tökéletessége miatt. Akkor, ott, a döbbenettől némán falatozó többi vendég közt megértettem, hogy mit jelent a tökéletes konyhaművészet, és valami hasonlót sikerült átélnem a Chateau Viszben is.
A marhahús hibátlan volt, villával lehetett vágni, mégsem volt száraz, vagy túlsütött: a hosszú, alacsony hőmérsékletű sütésnek majd főzésnek hála az omlós szelet szaftos volt, középen egy kisebb zsíros résszel, ami tökéletes keretbe foglalta az ízt. Sírni ugyan most nem sikerült, de a falat lenyelése után előtört belőlem egy hangos "Jézusom", amit az étteremben többen is hallottak, ők aztán nagyon jól mulattak az eseten.
A főétel után a desszert, a 2006-os Konyári Sessióval kínált Lávacsokoládé okozott még egy kisebb sokkot, aztán kifelé menet még megsimogattuk az egyik szakács csak németül értő, Michelin-csillag közeli ételekkel etetett, maximálisan elégedettnek tűnő kutyáját, majd elindultunk Budapestre.
Visszafele azon gondolkoztam, hogy ilyen kulináris élményben nincs minden nap része az embernek, de nem is kell, hogy ez másként legyen. Remek volt a Chateau Viszben, és egy-egy jeles alkalomkor érdemes felkeresni egy csúcskonyhával működő éttermet, ugyanakkor a hétköznapokra nekem sokkal jobban megfelel egy jó alapanyagokat használó, ügyesen dolgozó konyha. Nem akarok ugyanis egyfolytában zokogni az evéstől, egyszer-egyszer azonban feltétlenül jól esik.
szucsadam
2009.11.23. 12:17
Címkék: én snow leopard
A Snow Leopard nekem először csak csalódás volt, aztán idővel kezdett elviselhetetlenné válni a döcögése, a strandlabda meg a hasonló dicstelen dolgok, úgyhogy tegnap nagy levegőt vettem, és belefogtam egy clean installba.
Ezt ajánlották ugyanis minden fórumon. Handrás javaslatára pedig nem Migration Assistanttal mentettem le a rendszert (egy-két gombnyomásra az összes fájlt, beállításokat meg anyámkínját backupol, majd visszatölt), gyorsabb és tisztább, ha újrarakom, ami kell, ami meg nem kell, az úgysem fog hiányozni.
Nem féltem túlságosan, hiszen tudtam, a fájljaim jól behatárolható helyen vannak. Lementettem a Movies, a Music, az Applications hasznos része (hogy tudjam, miket keressek), Documents, Pictures és Desktop mappáimat, igazából ennyi volt a nagy backup. A Stickies widgetről lementettem a fontosabb jegyzeteket, az Address Bookot is (persze az megvan iPhone-on is), a Firefoxból exportáltam a könyvjelzőket. Felírtam egy papírra (tényleg, papírra), hogy milyen widgeteket használtam eddig, ezeket majd újra letöltöm.
Készen álltam.
Betettem a telepítő DVD-t, és újraindítottam a gépet. A felcsendülő akkordnál nyomtam egy altot, és kiválasztottam a DVD-t, hogy arról induljon a gép. Miután ez megtörtént, közöltem, hogy szeretnék telepíteni, majd a felső menüsávból elindítottam a Disk Utilityt, és azt mondta a merevlemezemre bökve, hogy format.
Ez gyorsan megvolt, ezután bezártam a Disk Utilityt, és folytattam a nextezést. A telepítést 30 percesnek jósolta a telepítő, ez nagyjából pontos volt.
A keservesebb persze a rendszer és az alkalmazások visszaállítása volt, a legtöbb programnak megvolt a telepítője, de volt, amihez az sem kellett, a korábbi Applications mappából átmásolás útján elindult (MPlayer). A régi iTunes könyvtárat is csak visszamásoltam, nem kiabált a zenelejátszó, visszaállt itt is a régi rend. Mindez három órát vett el az életemből.
Na de a tapasztalatok. Az első észrevétel, hogy a rendszer gyorsabb lett, gördülékenyebb, amilyennek lennie kell. A második észrevételem, hogy a telepítés előtt 16 gigabájt szabad hely volt a gépen, most 31. Néhány program telepítése még ugyan hátravan, de tíz giga garantált szemét azért volt a gépen.
Azóta viszont különös dolgok történnek. A Firefox és a TweetDeck helyén a Dockon egyszercsak egy-egy kérdőjel bukkant fel, és nem tudtam elindítani az alkalmazásokat. Újra feltettem őket. Új jelenség, hogy a Mail magától váltogatja az SMTP szervert, olyan is előfordult, hogy kikapcsolta a levelek küldését. Különös. A Parallels 4 ugyanolyan hányadék lassú, ezen nem segített a szűz rendszer sem. A korábbi Windowsom, amit hoztam a Documents könyvtárral együtt, nem ismeri fel a hálózati kapcsolatot.
Egyszóval egyik szemem sír, a másik nevet. A rendszer stabil és gyors lett, de különféle X-akták kerültek elő, amiket én egyáltalán nem szeretek. Sőt, utálok.
És félek attól is, hogy ha a Mail még egyszer elállítja az SMTP-szervert, a falhoz vágom a gépet.
A MacBook mellett szólt, hogy olcsó, miközben lényegében ugyanazt tudja, mint a Pro modellek. Ellene, hogy burkolata ugyanúgy műanyag, mint a repedés miatt kétszer is topcase-cserén átesett régi MacBoocomé, valamint hogy kényelmi szolgáltatásból is kevesebbet kaptam volna.