Hétvége van, úgyhogy most egy kicsit távolabb evezünk az Apple vizeitől.
A héten ellátogattam a Chateau Viszbe. Ez a dél-balaton-parti kastélyszálló elsősorban konyhája miatt különleges: Erik Schröter, Michelin-csillagos chef csapatával az ország egyik legjobb éttermét üzemelteti az apró településen.
Schröter alapos ember, már fél évvel a szálloda megnyitása előtt Magyarországra jött, és elkezdett ismerkedni a hazai ízekkel, alapanyagokkal, borokkal, hogy az étlapot a helyi sajátosságok figyelembevételével állíthassa össze. Ahogy az Étterem és borkalauz írja, "a kezdeti turbulenciák után a konyha mára az ország egyik legjobbja" lett. 14,5 pontjával a könyv szerint egészen pontosan a második legjobb, a Costes és a Csalogány közt, és ezzel az értékeléssel már-már a Michelin-csillag magasságába járunk.
Mindezt Magyarországon elérni nem viccparódia.
Maga a környezet egyébként kellemes, vidéki kúriás, bár az én ízlésemnek kissé túlságosan is újonnan épült kastély-hangulata van a Chateau Visznek (talán, mert az). Ettől függetlenül a hangulatos szivarszoba, illetve a világos étterem igazán kellemes környezetet biztosít mindenféle bűnös szenvedélyekhez, az meg remek ízlésre vall, hogy a szobák falait 20. századi festők képei díszítik, és az alkotók nevét viselik a lakosztályok is.
Na de a Michelin szakemberei sem a környezetre koncentrálnak, hanem kizárólag arra, ami a tányéron van. Persze én nem vagyok a Michelin szakembere, sem egy Bűvös Szakács, de még Angelday se, szóval nem kezdek a fogások aprólékos elemzésébe, nincs meg hozzá ugyanis a kellő tudásom.
A hétfogásos menü egyik szereplőjére viszont muszáj kitérnem. Már túl voltunk a csodás Amuse bouche-on, a remekül sikerült Gesztenyehablevesen és Zöldalma sorbeten, valamint a szerintem kevésbé emlékezetes Marhatatár & carpacción, és sült tengeri szemlingfilén, amikor megérkezett a főfogás, a Párolt marhalapocka, célkával, karottával, burgonyával, hosszúborsjussal.
Mielőtt rátérnék a fogásra, muszáj felidéznem életem egyetlen Michelin-csillagos, rögtön két Michelin-csillagos étkezését a modenai Osteria La Francescanában, ahol Massimo Bottura alkot csodát nap, mint nap. Jöttek egymás után a fogások, mígnem eljutottunk a marhahúsig. Egy apró szeletet levágtam belőle, a számhoz emeltem, majd elkezdtem rágni. Hirtelen más dimenzióba kerültem: olyan tökéletes ízorgia vette kezdetét a számban, amilyen korábban még sosem éltem át. Mintha hullámokban terült volna szét a nyelvemen, a szájpadlásomon a tökéletes falat, és ahogy a zenére érzékeny embert felzaklat egy jobban sikerült klasszikus mű, úgy kezdett el könny gyűlni a szememben a falat tökéletessége miatt. Akkor, ott, a döbbenettől némán falatozó többi vendég közt megértettem, hogy mit jelent a tökéletes konyhaművészet, és valami hasonlót sikerült átélnem a Chateau Viszben is.
A marhahús hibátlan volt, villával lehetett vágni, mégsem volt száraz, vagy túlsütött: a hosszú, alacsony hőmérsékletű sütésnek majd főzésnek hála az omlós szelet szaftos volt, középen egy kisebb zsíros résszel, ami tökéletes keretbe foglalta az ízt. Sírni ugyan most nem sikerült, de a falat lenyelése után előtört belőlem egy hangos "Jézusom", amit az étteremben többen is hallottak, ők aztán nagyon jól mulattak az eseten.
A főétel után a desszert, a 2006-os Konyári Sessióval kínált Lávacsokoládé okozott még egy kisebb sokkot, aztán kifelé menet még megsimogattuk az egyik szakács csak németül értő, Michelin-csillag közeli ételekkel etetett, maximálisan elégedettnek tűnő kutyáját, majd elindultunk Budapestre.
Visszafele azon gondolkoztam, hogy ilyen kulináris élményben nincs minden nap része az embernek, de nem is kell, hogy ez másként legyen. Remek volt a Chateau Viszben, és egy-egy jeles alkalomkor érdemes felkeresni egy csúcskonyhával működő éttermet, ugyanakkor a hétköznapokra nekem sokkal jobban megfelel egy jó alapanyagokat használó, ügyesen dolgozó konyha. Nem akarok ugyanis egyfolytában zokogni az evéstől, egyszer-egyszer azonban feltétlenül jól esik.
Ezt pedig egy fejlesztő 