Zavar támadt az erőben. Olvasom a kommenteket, és sokan nem tudják, hogyan reagáljanak az Apple új tabletjére. Elég a fejlesztés? Tényleg többet kapunk? Minden elromlott Steve Jobs nélkül? Képes lesz a csúcson maradni négy mag nélkül az iPad?
Nézzük pusztán a specifikációkat: a tablet nem kapott négymagos processzort. Miközben az iparág egyértelműen az izmosabb hardverek felé mozog, az Apple alig fejlesztette a cpu teljesítményét, és inkább csak a grafikus gyorsítóval bíbelődött, aminek négyszeres lett az ereje. De ezt a pluszt nagyjából fel is éli a RetinaDisplay, hiszen a tabletnek pont négyszer annyi képpontot kell megjelenítenie, mint az elődjének. Így nézve a dolgot az iPad nemhogy alig, hanem lényegét tekintve egyáltalán nem lett gyorsabb: megállt a fejlődés, itt a végítélet, a konkurencia elhúz az Apple mellett, ami Steve Jobs nélkül láthatóan halálra van ítélve.
Most szakadjunk el a specifikációktól, hiszen az Apple sosem a magok számáról és a gigahertzekről szól: olyannyira nem, hogy a cég általában vonakodva adja csak meg ezeket az adatokat, vagy egyáltalán nem.
Nézzük a dolgot gyakorlati szinten: fogjunk a kezünkbe például egy első generációs iPadet. Szívassuk egy csöppet az elavult A4-es processzort, amihez képest a most bemutatott A5X két-háromszor, a piacon lévő konkurencia négymagosai négyszer-ötször gyorsabbak. Egy elaggott vénség.
Aztán indítsunk el rajta néhány alkalmazást. Olyanokat, amik a tablettekkel folytatott munkák kilencven százalékát adják. Böngésszünk, levelezzünk, futtassunk irodai alkalmazásokat, egyszerűbb játékokat, zoomoljunk be Google Mapsen. Majd próbáljuk meg ugyanezt valamelyik négymagos konkurensen. Aztán szűrjük le a tanulságot: hiába van több éves technológiai lemaradásban az első generációs iPad, a házon belül, tiszta koncepció mentén fejlesztett zárt egység a mai napig gördülékenyebb, folyamatosabb, élvezhető munkát biztosít, mint az egészen más elvek alapján megálmodott konkurensek. Ez egyszerre koncepcionális kérdés és persze tény is: akinek az Android szabadsága kell, sosem tudná elfogadni az iOS zártságát, még ha egy ilyen összehasonlítás során tisztán látszik is az egy kézben, egy erős kézben fejlesztett rendszer előnye.
És akkor most ugorjunk vissza a jelenbe. Az új iPaddel számtalan új funkciót kaptunk, beszélhetnénk a jobb kameráról, a 4G-s mobilhálózatok támogatásáról, de koncentráljunk inkább arra, ami a szemünk előtt van, ami elpazarolja az A5X csip teljesítménytöbbletét: a RetinaDisplay-re.
Erre a 2048x1536 pixeles panelre, ami 256 264 pixelt ad colonként. Az iPhone 4 és 4S ugyan többet kínál a maga 362 326 ppi-jével, de azt közelebbről is nézzük, szóval kábé ugyanaz a hatás.
Szóval szögezzük le gyorsan: a RetinaDisplay nem egy erőforrás-zabáló izé. Nem egy olyan, felesleges újítás, ami elveszi a lehetőséget a több speciális effektust felvonultató játékok, az ügyesebben élsimított felületek elől.
A RetinaDisplay a legnagyobb jóság a tabletpiacon az első iPad bevezetése óta.
A készülék ugye egy nagy kijelző. Ennyit látunk belőle. Lehet bűvészkedni az élek lekerekítésével, a hátlap tervezgetésével, de valójában a panel minden. Ez az ablak az iPad lelkébe, legbelső lényegébe. És most ezt az ablakot suvickolta le az Apple. Amikor négyszer annyi pixelt zsúfolt a kijelzőbe, egyszersmind négyszer szebbé, négyszer jobbá, négyszer élvezhetőbbé tette a munkát az iPaddel. Az új iPad négyszer jobb lett elődjénél, egyúttal minden konkurens tabletnél, ha túltesszük magunkat a zárt rendszer okozta sokkon.
Az Apple tökéletesen tudta, hol kell úgy nyúlnia az iPadhez, hogy a lehető legnagyobb hatást érje el: a tablet gördülékenysége eddig is egyedülálló volt, a rajta futó játékok messze a leglátványosabbak a tabletfronton, hiába vannak erősebb konkurensek a piacon. A rendszer zártságán amúgy sem lettek volna hajlandók változtatni, ehelyett beépítettek egy olyan kijelzőt, amitől eldobod az agyadat. Egy olyat, ami mellett a többi tablet a Wal-Martban úgy fog kinézni, mint valami hetvenes évekből itt maradt izé. És ami hónapokig örömmel fogja eltölteni a felhasználót, nem úgy, mint egy jó anti-aliasing, ami néhány perc után azért elveszti a varázsát.
És ez az előny jó időre garantált, mert az Apple hihetetlenül ügyesen űzi ez a játékot: megtalálja az áttörés előtt álló technológiákat, most például azt az eljárást, amivel egymillióval több pixelt lehet sűríteni egy 10 colos kijelzőbe, mint amennyi egy 42 colos, full hd tévében van. Tárgyalásba kezd, majd tesz egy visszautasíthatatlan ajánlatot: leadja megrendelését vagy húszmillió ilyen panelre a kizárólagosságért cserébe. A partner még akkor sem mond nemet, ha az történetesen a Samsung: oszt-szoroz és rájön, hogy sokkal jobban jár, ha elfogadja a csekket, mintha megtartja a technológiát magának, beleépíti valamelyik tabletjébe, és jó ideig veszteségesen adja el azt: egyrészt mert nincs, aki állja a cechet, másrészt mert az alacsonyabb kereslet mellett eleve jóval hosszabb a megtérülési idő.
Így viszont senki sem kockáztat: a gyártó biztos lehet a nagy haszonban, de az Apple is, hiszen tudja, hogy mindenképp jóval többet fog eladni a tabletből, mint amennyi a befektetés megtérüléséhez kell. És végül persze a vásárló is, aki a nagy tételnek köszönhetően előbb jut hozzá egy technológiához, mint amennyire azt a piaci körülmények megengednék.
Szóval aki szerint az új iPad kevés, az várja meg, amíg a kezébe foghatja. És ha még akkor sem érti, miért hatalmas az előrelépés, a próba után rögtön nézzen meg egy előző generációs tabletet. Mintha egy Monica Belluccival töltött éjszaka után Magdi anyushoz kéne hazatérnünk.
Érik az újabb rekord negyedév, én azt mondom.
