Az alábbi írás nem a mi művünk. A legkevésbé sem. Az eredeti szöveg a clickhole.com saját meghatározása szerint is kattant bloggerétől, Melvin Ranney-től származik, amit az Appleblog állandó, és az internet legaljára is lejutó informátora, Géza fordított le nektek magyarra. Hogy ti is lássátok, a "stay foolish" tanács egyeseknél veszélyes is lehet, és hogy tudjátok: az okostelefonokat magasztaló és ugyanazokat sárba húzó történetek mellett micsoda lehetőségek vannak még, többé-kevésbé az őrület irányában. 

Az életed akár egy pillanat alatt felfordulhat. Az egyik pillanatban még minden rendben van, aztán hirtelen élet-halál döntéseket kell hoznod. Nemrég én is hasonló helyzetben találtam magamat, és bár csak korlátozott erőforrások álltak rendelkezésemre, mégis sikerült kikeverednem belőle. Így elmondhatom, hogy túléltem a Waterlooi csatát pusztán egy okostelefon, és két méretesebb csokis süti segítségével.

Mert ezek voltak csak velem, leszámítva némi ruhát és a bőröm egy részét. Emlékszem, akkor kezdődött, amikor egy Pontiac GTO-val hasítottam Közép-Belgium mesés tájain. Éppen elég nagy port vertem fel szűk köröket róva, amikor hirtelen észrevettem, hogy a waterlooi csata közepébe csöppentem.

Ez egyike azoknak a rémálmoknak, amelyekről bárki úgy gondolhatja, hogy sosem fognak vele megtörténni. Még magamhoz se tértem, amikor a semmiből egy ágyúgolyó csapódott a kocsimba, amitől az azonnal feje tetejére állt, és lehalt a motorja is. Rájöttem, hogy csak ülök a kinyiffantott Pontiacomban a waterlooi csata kellős közepén. Nem tudtam, mit kell tenni, de tudtam, hogy nyugodtnak kell maradnom.

Ahogy kiszálltam a szétágyúzott kocsiból, rájöttem, hogy szemtől-szembe kerültem Napóleonnal, mert a kezében tartott egy olyan trombitát, ami csak Napóleonhoz tartozhatott. Végigmért és azt mondta: "Valaki locsolja le ezt a gyereket lávával, de kímélje meg a haját, amit utána parókaként akarok használni a legmelegebb fiamon, bár mindegyik elég meleg." Három szívemből az egyik összeszorult. Tudtam, hogy komoly bajban vagyok.

Teljesen kiborultam. Napóleon kifejezetten feldúltnak tűnt, és ő nem arról híres, hogy elengedi az embert egy szívből jövő bocsánatkérés után, úgyhogy beletúrtam húsos kezemmel a zsebembe, és kihúztam egy csokis sütit, amit arra tettem félre, hogy ha belefutnék egy csinos lányba, le tudjam nyűgözni. Úgy gondoltam, hogy ha van idő, amikor használni kell a csinibabáknak szánt sütimet, akkor az az idő most jött el.

Ami ezután történt, megváltoztatta az életemet.

Napóleon lecsapott a kezembe tartott sütire, mint egy éhes vidra, de utána csak düllesztette a szemét. Mármint, igazán rosszul kezdett kinézni. Aztán a fazon csak eldőlt mint egy zsák, és már halottabb volt, mint egy üllő. Én majrézni kezdtem, mert éppen megöltem a cukorbeteg Napóleont, és úgy sejtettem, hogy a katonái ki fognak belezni ezért a kardjukkal, amikor egyikük hozzám fordult, és azt mondta: "Te megölted Napóleont! Már egy örökkévalóság óta próbálkoztunk vele, mert feleségül vette minden nővérünket, és szerintünk ez pofátlanság a részéről."

Akkor azt hittem, hogy túl vagyok a nehezén, de a helyzet egyre fokozódott. A franciák az én oldalamon álltak, de láttam, hogy a balszárny felől a porosz 16. dandár száguldott Plancenoit-beli harcállásunk felé. Rájöttem, hogy gyorsan kell cselekednem, vagy meg fogok halni, ugyanis szinte biztos, hogy az általános iskolai zaklatóm, Chris Lister a porosz 16. dandárban szolgál, így tudtam, hogy ha elfognának, az több mint kínos lenne. Szóval, ezen a ponton, én nem is próbáltam már megmenteni a Hooligans kazettámat a kocsiból, pedig ha ismernétek, tudnátok, hogy az egy szent dolog számomra.

Ilyen persze bárkivel megtörténhetett volna, de mégis velem történt meg.

Miközben futottam az életemért, kiszedtem a zsebemből az iPhone 5S-emet. Persze, térerő az nyista. De rájöttem, hogy az utolsó YouTube videó amit néztem, még éppen elérhető rajta. Ez egy film volt a kaliforniai kondorkeselyű párzási rituáléjának hangjairól. Elkezdtem lejátszani a párzási hívóhangokat, csak hogy megnyugtassam magam, miközben kitértem a 16. dandár által dobált dárdák elől, amikor hirtelen rájöttem, hogy már nem is futok, hanem inkább szárnyalok a levegőben. Szerencsémre, ugyanis egy falka kaliforniai kondorkeselyű repült át a csatatér felett, és ők szexuális izgalomba jőve a magukkal ragadtak a karmaikkal.

Kikerülve a háború erőszakos közegéből, végre lehetőségem adódott, hogy megcsodáljam az elém táruló nagyszerű panorámát, ami a vonuló hadseregekből és intenzív helikopterütközetekből állt.

Kihalásztam a másik csokis sütit is a zsebemből, hogy azzal édesgessem magamhoz az egyik kondorkeselyűt, aki cserébe egy kisebb madárrajt szalajtott azért, hogy a csatatérről az USA-ba szállítsák a kocsimat. A segítőkész madarak leraktak engem és a hűséges Pontiacomat az Empire State Building tetejére, ahol feleségemmel, Jimmy Carterrel élek.

Mit tanultam az esetből? Megtanultam, hogy az emberek hihetetlen dolgokra képesek, amikor életveszélyes helyzetbe kerülnek, és hogy a Nap igazából Isten arany kosárlabdája. De bármit elérhetsz, még akkor is, ha éppen a 19. századi hadtörténet egyik döntő csatájának közepébe kerültél is, csak legyen nálad okosteló, meg pékáru és józan fej üljön a nyakadon.