Ázsiában, pontosabban Kínában, még pontosabban Hongkongban semmi jele annak, hogy az iPadek forgalmazása még nem indult meg a térségben. Már a különleges státuszú államba tartó repülőn feltűnt, hogy több utas is az Apple tabletjével játszadozik, a városba érve viszont egyből világossá vált, hogy mi ennek az oka: szinte az utolsó elektronikai boltban is lehet már iPadet kapni.

A hivatalos boltokba természetesen még nem érkezett meg a tablet, azokban csak szokásos felhozatalt, MacBookokat, iPodokat, iPhone-okat lehet vásárolni az itthon megszokott árhoz képest pofátlanul olcsón: a kártyafüggetlen mobilhoz például már 135 ezer forintért hozzájuthatunk, biztosan vettem is volna egy 3GS-t, ha nem csak néhány nap választana el minket az új készülék bemutatásától. Nem biztos, hogy azt fogom megvenni, viszont a 4G/HD bemutatása után csökkenhet annyival a szerintem még mindig kiváló 3GS ára, hogy érdemes legyen azt kivárni. Ha meg tud annyit az új mobil, hogy felkeltse az érdeklődésemet, nyilván azt fogom választani.

Visszatérve az iPadekre, a legtöbb hongkongi kereskedő kirakatában két-három-négy tablet várja, hogy elvigye őket valaki, szóval a világnak ezen a részén egyértelműen NINCS HIÁNY a kütyüből.

De nemcsak a kereskedésekben, a vevők oldalán is dúskálás van. Az Intercontinental szálloda klubrészlegén például, Alain Ducasse Spoon étterme fölött, ahol a Victoria bayt egy hatalmas ablakon át szemlélve tudjuk olvasni a híreket, megbeszélni a fontos ügyeket az üzleti partnerekkel, három iPad is várja a vendégeket, ezeket bárki felkaphatja, és használhatja, amíg a helyiségben tartózkodik.

Kínában, a szárazföldön már nem ilyen jó a helyzet: Sencsenben egyetlen iPadet sem láttam, és Sanghajban is csak az Expón futottam bele egy-egy bemutatódarabba, de hát Kínát és Hongkongot nemcsak egy határ, a pénznem, a rendszám és a politikai rendszer választja el egymástól. Persze biztos vagyok abban, hogy aki Sanghajban akart magának iPadet, az már megvette, és elnézve a város méreteit, belvárosának mérhetetlen gazdagságát, rögtön érthetővé válik az is, miért a kínai lesz a legfontosabb piac lassan mindegyik világcégnek.

Ezzel együtt is az országban jelenleg inkább a fake, mint valódi Apple cuccok aratnak sikert. Az utcán sétálgatva folyton olyan árusokba botlunk, akik a katalógust felnyitva eredeti, érted, eredeti (not!) Rolexeket kínálnak tíz dollárért, vihetsz Prada, Fendi, Gucci-táskákat minden mennyiségben, amiket a képen is látható módon zsákokba pakolva gyűjt be magának a turista (én) és ott vannak az iPhone-ok is, persze ezeknek kábé annyi közük van az eredetihez, mint a kétezer forintos óráknak.

Néha viszont többet tudnak az Apple kütyüjénél: hatvanezerért például már olyan modellt lehet kapni, amihez nem kell iTunes-t használnunk, sima áthúzással rámásolhatjuk a tartalmakat a mobilra. Az App Store alkalmazásai persze nem futnak rajta, de legalább nem kell vacakolni a szinkronizációval. Valamivel olcsóbban iPhone-nak látszó JAVA-s tárgyat lehet beszerezni, és aki igazán meg akarja nyomni magát Kínában, az két SIM-kártyás Apple mobilt vesz magának. A helyi kínálatból legjobban nekem mégis az a maós óra tetszett, amiben a nagy vezér karja integet, miközben a mutatók elárulják a pontos időt. Na AZ ütött.

Kína egyébként mindkét része, a szárazföldi és a hongkongi is egyértelműen fel van készülve az Apple-cuccok fogadására, mondhatni az a szabvány. Először a hongkongi Intercontinentalban találkoztam Bose-hangszórókra kötött iPod/iPhone dokkolóval, amik csak és kizárólag az Apple eszközeivel voltak kompatibilisek, tehát a térségben alapértelmezettnek veszik, hogy aki ilyen hotelben száll meg, és a saját zenéjét akarja hallgatni szobájában, az valamelyik i-kütyüt rántja elő a zsebéből. Ugyanez volt a helyzet a sanghaji Ritzben, ahol megint csak szívesen látott vendég volt az iPhone-om.

Holnap egyébként megint elutazom, ezúttal Toszkánába megyünk Dórával, szóval szegény Ádám újabb hétre marad egyedül, így sajnos az új iPhone bejelentést sem tudjuk közösen nyomni, de valahogy mindig ez van: a nagy show-k idején a legritkább esetben vagyok itthon, Ádám viszont, nem is értem, hogyan, egyedül is olyan közvetítéseket nyom, mint amikor ketten dolgozunk a témán.

Bocs Ádi, ígérem, nemsokára visszaadom ezt a két és fél hetet, amit most elvettem az életedből (egyébként behajtja!).

Végezetül álljon itt egy videó a sanghaji repülőtér VIP-várójából, ahol a következő vécémozgató szerkezettel találkozhat a gyanútlan arra járó (a 492 emelet magas, 101 emeletes Shanghai World Financeal Center 91. emeletén található, hét nyitott konyhával működő 100 Century Avenue Restaurantban egyébként ugyanezt láttam):