Nagy adósságom ez a poszt, amit csak azért nem írtam meg eddig, mert nem tudtam, mit írjak. Sőt. Most sem azért írom, mert ANNYIRA nagyon tudom. Inkább csak nem akarok tovább hallgatni.

Az Appleblog és az Egy nap a városban blogokról írnék főként. Az Én Menő Lakásom, ha blogfrissítés szintjén nem is, de egyébként él és virul, itt szeptemberben megkezdődik a nagyüzemi tartalomgyártás, sőt szeretnék Instagram és Pinterest megjelenést is.

Az Applebloggal kezdem, mert az utóbbi hónapokban innen kaptam a legtöbb megkeresést. Olyan hozzászólásokat, leveleket, amik szíven ütöttek. Fogalmam sem volt, hogy még mindig ilyen sokan, de ami még fontosabb, ENNYIRE szeretitek a blogot. Mivel úgy tűnik, jelenleg úgy általában, a médiapiacon az írott anyagok népszerűsége csökkenése a videós anyagok népszerűségének növekedésével arányos, így el is felejtettem, hogy a kemény mag kemény mag marad. Fura beszélni 25-30 éves emberekkel, akik kerek-perec kijelentik: ja, ők már nem olvasnak. Csak a videó. A hirdetők, akik tíz éve még a körmüket rágták, hogyan szólítsák meg a gyerekeket és a fiatal felnőtteket, most annyira megtalálták a piacot a videókban, hogy a 30-50-es generációról feledkeztek meg tökéletesen. Ha meg is keresnek, általában elkérik Csaba elérhetőségeit.

És persze mondhatom a hirdetőknek, hogy itt van a kemény mag, meg hogy az Appleblog egy isteni közösség, ahol nem divatmajmok, hanem vállalatvezetők, fejlesztők meg sok olyan ember van, akinek ez egy tudatos döntés, és van is pénze arra, hogy megvegye. Ilyesmiket lehet mondani, de ők majd megnézik, hogy futottak a hirdetések, és nem feltétlenül elégedettek. Amikor kitettem egy PR posztot, egy idő után vagy jött valaki, hogy máshol olcsóbb, vagy jött azzal, hogy sok a PR, és legyen végre tartalom. Sokáig írtam blogot ingyen, 40 évesen, két gyerekkel nem tudom tovább. Ha jön egy feltörekvő 29 éves srác, amilyen én is meg Csaba is voltunk akkor, amikor kezdtük, talán neki megéri pár évig megint szívni. És akkor megint mindenki megkapja a pénztelen lelkesedést. Az egyébként tök jó időszak volt, én biztatok erre fiatalokat: meghozza később a gyümölcsét. Akkor is, ha a gyümölcs a végén elfonnyad. A gyümölcsök már csak ilyenek.

A város kábé összes Apple-kereskedőjével kapcsolatba kerültem már, sokan hirdettek is nálunk, kicsi ország, gyorsan körbe lehet érni. Az olyan nagyok, akik olcsóbban tudják adni, és nekik az Apple csak egy kis szelet, nem nagyon rendelkeznek bonyolult és megengedő marketing tervvel, általában a terv a közösségi oldalakból és a Google-ból áll. Kiszámolják forintra, mennyibe kerül nekik egy vásárló, és a fölé nem mennek. Az Appleblogon sok esetben mehetnének az alá, de ahhoz meg olyan terméket olyan áron kellene villantani, hogy mindenki rámenjen. De nincs erejük ezzel foglalkozni.

Az Egy nap a városban blog és brand esetében talán nem beszélhetünk ilyen erős közösségről, "kemény magról", viszont nagyobb olvasottságról igen, és ezt sem szeretném elengedni. Válaszút előtt a blog, nem a mostani ismereteim birtokában nem szeretném, hogy az újraalakult indexen maradjon, és nagy kérdés, hogy a Google keresések találatainak kiesésével (amik továbbra is a blog.hu-ra visznek majd), valamint csak a Facebookra támaszkodva lehet-e fennmaradni. Van nekünk egy egynapavarosban.hu domain, ahová lehetne menni, és van még pár ajánlat, amit át kell gondolni. Most itt tartok, meg ott, hogy a járvány után megint tartósan élhető hely legyen a város, ne egy átmenetileg felszabadult járványgóc. Persze a szponzorkérdés itt is erős: ha nincs, aki tartósan támogassa a blogot, akkor az időm nagy része megint kis megrendelők becserkészésével megy el, a tartalom meg nincs sehol. Azt, hogy külön embert bízzak meg ezzel, a jelenlegi piacon sci-fi. Nem tudom kifizetni.

De nem csak az a baj, hogy nincs pénz. Időm sincs. Az óvoda bezárása, és a feleségem munkái mellett leginkább a gyerekeimmel vagyok, és két pici elvisz kétszer 24 órát egy felnőtt napjából. Ebből tud az ember átadni, a bébiszitternek, a párjának, a gyerekek alvásának pár órát, hogy neki is maradjon legalább annyi, hogy esetleg dolgozik napi átlag egy-két órát. És ezt az egy-két órát először is pénzkeresetre fordítja. Ma nem. Ma ezt a posztot írtam meg, ennyi volt a mai meló.

Persze rengeteg időm akadt, amikor NEM tudtam dolgozni, mert nem tudok gépelni. De gondolkozni igen. Amikor altatom hordozóban a lányomat, amikor a másikkal sétálok vagy biciklizek, vagy csak tartom a plüssfigurát, akit kiközösített a többi plüssfigura, akkor tudok sokat gondolkozni, terveket szőni. De mivel a blogok jövője egyébként is elég nagy bizonytalanságba veszett, más terveket szőttem.

Elképzeltem a mostani világot úgy, hogy egyvalami megváltozik. A piac egy bizonyos szereplői elkezdenek máshogy gondolkozni. Eljön a tech-Jézus, aki utat mutat a Szilícium-völgynek. Végigfuttattam, mi lesz így a világból száz éven belül. Egy trilógia ötlete született meg belőle, aminek az első része már el is készült, a második "fejben kész". Esténként, alvás helyett ezt írtam, nappal meg gondolkoztam, és szőttem a történet fonalát. Én nagyon büszke vagyok rá, mert végül jobb lett az első regényem, mint amire számítottam. Egy csomó ötletem van a könyv digitális és egyéb életével kapcsolatban is. Jelenleg kiadót keresek, aki partner lenne egy különös könyvkiadásban, ha van ismerősötök, bombázzatok a kontaktokkal nyugodtan.

Szóval mi lesz most a blogokkal? Szívem szerint vinnék tovább mindent. Csaba, ahogy tudjátok, a videós csatornáján érhető el, úgyhogy egyedül vinném. Szeptembertől lesz ovi, talán lesz annyi időm, hogy azért ne tűnjön el az Appleblog, és az Egy nap a városban is frissülhessen kétszer-háromszor a héten. De valami bevételt kell produkálniuk, különben ott leszek pár hónap után, hogy megintcsak pénzkeresetre kell fordítanom a megmaradt időmet, és akkor kezdődik elölről az egész. A lelkesedés önmagában már nem elég, ebben a mostani élethelyzetemben. Volt és lesz olyan élethelyzet, amikor simán megugrom úgy is, napi nyolc óra munkába belefér, úgy is, hogy nincs bevétel. Ez most nem az az élethelyzet.

Mondhatnám, hogy dobják össze az olvasók. Mondhatnám, hogy ha tényleg szeretitek a blogot annyian, mit írtátok, akkor tőletek kérem, hogy ne kelljen máson dolgoznom abban az időben, amikor dolgozni tudok ezen. De szerintem még mindig nem tart itt a piac. Talán nemsokára fog. Megszokjuk, hogy a független médiáért fizetni kell, mert ilyenné vált a nemzetközi, és még ilyenebbé a magyar piac, a maga különleges hirdetői térképével. Mert a hirdetők egyre kevésbé ott lesznek, ahová szívesen írsz bármit, miközben az évtizedek alatt belénk ivódott ösztön, hogy “add a PR mentes tartalmat ingyen, és ne tegyél ki túl sok reklámot, mert idegesít”, nem lesz egyáltalán fenntartható. De míg az is egy-két évbe telik, míg megértjük, hogy a nagy olvasottságú oldalakért fizessünk havi 1500-2500 forintot, addig még sokkal több idő lesz, míg eljutunk odáig, hogy a kedvenc blogunkért is fizessünk alig kevesebbet. Mert annyit kell, hisz míg egy nagy oldalért tízezrek fizethetnek, egy blog kemény magja mondjuk 100-150 ember.

Van másik lehetőség. Az, hogy ezek a blogok megszűnnek, velük együtt beszűkül az írott sajtó, és virágzik a Youtube meg a TikTok és amik még jönnek majd. Amik a maguk nemében tök jók, elsősorban szórakoztatásra valók. Informálásra is - a YT -, csakhogy nem visszakereshető formában. Sok sikert, ha érdeklődsz egy komplex téma iránt, és 20 perces videókból kell összeszedned hozzá az információkat. A videószerkesztők is bajban lesznek, ahogy szűkülnek az írásos anyagok piaca, hiszen ők is azokat pásztázzák át, abból gyűjtenek, amikor komolyan dolgoznak fel egy komoly témát, újságírókként. Ahogy Csaba is szokta.

Szóval igyekszem. Ennyit tudok ígérni. Ha van ötletetek, ha van olyan lehetséges szponzor, akivel kapcsolatban álltok, kössetek vele össze. Szeptembertől jobb lesz, azt hiszem. Vagy bezárják megint az ovikat, és akkor nem lesz jobb, és marad minden így. De a regényemet olvashatjátok, remélem még idén, tudom, nem pótolja a blogokban rejlő közszolgálatiságot, de legalább van benne szex.

És nagyon köszönöm a támogató leveleket, kommenteket az utóbbi hónapokból. Sokat jelentettek nekem.