Ami ugye valójában a Foxconn gyára, aki lényegében az összes fontos nyugati cégnek készít termékeket Sencsenben. Az ABC bejutása éppen ezért olyan hatalmas dobás: végre betekintést nyerünk a százezres gyárváros mindennapjaiba, és ezt most értsétek szó szerint, hiszen az üzem területén 450 ezer ember dolgozik, pihen, alszik, él.
Eddig csak szemelvényeket kaptunk a hely mindennapjaiból, most viszont itt a teljes videó arról, hogyan készül az iPhone, az iPad, és hogy mit érez az a munkás, aki kézzel és nagy odafigyeléssel gyártja a terméket, amit egyben valószínűleg sosem fog látni:
Nem ez lesz a kedvenc peres eljárása az Apple-nek: egy sanghaji bíróságon kell megvédeni az iPad-névhasználathoz fűződő jogát, miután egy helyi cég kétségbe vonta azt. A Proview International konkrétan azt állítja, hogy a brand ősidők óta az övé és éppen ezért arra kérte a helyi hatóságokat, hogy azok tiltsák be az Apple iPad árusítását az országban.
Sőt, számos kisebb városban már sikerült is leállíttatni a forgalmazást, és most a Proview a nagyobb városokat vette célba. Márpedig ez érzékenyen érinti az Apple-t, hiszen a kínai a leggyorsabban növekvő piac, ahol valószerűtlenül nagy és egyre növekvő igény van a termékeire, különösen az iPadre.
A sztorinak több érdekes eleme is van. Egyrészt a Proview valóban birtokában volt az iPad márkanévnek, de az Apple azt állítja, hogy már 2009-ben megvásárolta az összes jogot 55 ezer dollárért a cégtől. Ugyanakkor a Proview ezt tagadja és a bíróság előtt akarja bizonyítani, hogy bizonyos jogokat megtartott magának.
Érdemes ugyanakkor figyelembe venni, hogy a korábban kijelzőket gyártó Proview már csődöt jelentett, így elképzelhető, hogy arra játszik, hogy a forgalmazás ideiglenes letiltásával is ki tud még sajtolni néhány tízezer dollárt az Apple-ből, még ha mindkét fél tudja is, hogy végül a kaliforniai cég lesz a győztes a bíróságon.
Korábban már volt egy poszt itt a blogon arról, hogy milyen unalmasak tudnak lenni azok a területek, ahova az Apple még nem tört be: légkondicionálót kerestem, de alig találtam olyan modellt, ami képes lett volna a dizájnnal kapcsolatos elvárásaimnak megfelelni, lényegében ugyanolyan érdektelen termékek versenyeznek egymással a piacon.
Most hasonló problémával szembesültem, igaz, egészen más megközelítésben.
Előfizettem a UPC minden extrával megtömött szolgáltatására. Van benne telefon, net, hd-adás videorögzítő funkcióval. Divat szidni a cég termékeit, azokkal nincs bajom: a net szinte mindig hozza az 50 megabitet, a telefon működik, a tévén jó a képminőség.
Viszont az a set-top box, amit a tévé mellé adtak, valami förtelem. Túl nagy, túlságosan erős a LED fénye, bevilágítja a szobát, zavar, hogy nem tudom a Samsung mellé adott kényelmes távirányítót használni, sem a Samsung által programozott ízléses menürendszerben bolyongani, hogy még a hangosítás képi megjelenése is a nyolcvanas éveket juttatja eszembe, mert a set-top box mellé elavult, csúnya vizuális elemeket csomagoltak.
De ami még ennél is jobban zavar, amit egyenesen megbocsáthatatlannak tartok, az a zaj. A gép ugyanis olyan bántóan hangos, hogy amikor elkezdtem használni, egyből hívtam a szolgáltató hibabejelentő vonalát, és azt kértem, hogy cseréljék ki egy jól működő darabra. Azt mondták, hogy ez nem hiba, ez ilyen. Megnéztem néhány szintén UPC-s ismerősömnél a dobozt, és kiderült, hogy tényleg, az eszközben található ventilátor és merevlemez együtt erre képes, ez a sztenderd.
Ahogy már említettem, a LED bántóan erős, így abban a szobában például lehetetlen aludni, ahol a készülék van, kivéve, ha letakarod. De a zaj annyira kellemetlen, hogy még ébren, egy csöndes esti tévézésnél is észreveszed, és egy idő után már semmi másra nem tudsz figyelni.
Szinte eltörpül ezek mellett, hogy időnként kifagy és ilyenkor vagy meg kell várni az újrabootolást, hogy tévézni tudj, vagy újra kell programoznod ügyfélkódokkal, meg hasonló hülyeségekkel.
Ha ez a set-top box odakerült volna Steve Jobshoz, közölte volna, hogy egy kalap szar és kirúgta volna a fejlesztéssel megbízott részleg vezetőjét. Elsőre látta volna, hogy a gép teljesen alkalmatlan a nappaliba, hogy semelyik elemében sem szerethető, hogy ilyet egyszerűen nem szabad adni az embereknek. Talán akad olyan, akit nem zavar az ilyesmi, ahogy a házilag barkácsolt pc otrombasága, hangja sem tűnik fel milliónyi felhasználónak, mert azt hiszik, hogy egy számítógép csak egyféle lehet, de ezek sem alkalmasak arra, hogy valóban jobbá, szerethetőbbé tegyék a mindennapjainkat.
Steve Jobs annyira megszállottan hitt abban, hogy a felhasználóknak tökéletesen szerethető terméket kell adni, hogy sokszor túlzásba esett, vagy mondjuk úgy, megelőzte a korát. Esetleg a technológiát. Az Apple III-ba például nem engedett ventilátort tenni, pont azért, mert tudta, hogy az emberek gyűlölnék a zúgó gépet. Akkoriban azonban még nem voltak olyan áramkörök, amik kis fogyasztás mellett is elfogadható teljesítményt tudtak volna nyújtani, így az Apple III gyakran túlmelegedett, megbízhatatlan volt.
Vagy ott a kirúgása utáni, visszatérése előtti projektje, a NeXT. Ragaszkodott ahhoz, hogy a spéci, nagyteljesítményű gép házának a belső kialakítása is tökéletesen legyen. Barkácsoló apjától ugyanis azt tanulta, hogy a kerítésnek azt az oldalát is szépen kell lefesteni, amit senki sem lát, különben nem járja át azt a tökéletesség, nem lesz minőségi a végeredmény. Még a gépet készítő gyárnak is patyolat tisztának, hófehérnek kellett lennie, hogy megfeleljen Jobs elvárásainak. A NeXT ennek megfelelően túlárazott gép lett, nem is nagyon fogyott.
Jobs perfekcionizmusa viszont sokat finomodott az évtizedek alatt. Ennek lett az eredménye például az a MacBook Pro, amin most ezt a posztot írom: gyönyörű, hibátlan a külső kialakítása, és belül is rend uralkodik. Nincs agyontervezve, de belül is szép. Nem tökéletes gyárakban készítik, de minőségi, tartós a végeredmény. És van benne ugyan ventilátor, de hiába legalább százszoros a gép teljesítménye, mint a set-top boxé, csöndesebb annál. Pedig ezt munkára szánták, nem kikapcsolódásra.
Aki egyszer hozzászokik ehhez az érzéshez, nem szívesen enged belőle, akármilyen technológia eszközt vásárol magának. Én sem tudtam elfogadni, hogy mostantól egy zúgó dobozzal kell együtt élnem a nappaliba, szóval hekkeltem magamnak egy Apple-rendszert: kevésbé elegáns, kevésbé szép, de legalább egy fokkal közelebb vagyunk a tökéletességhez. Vettem magamnak egy infrajel továbbító rendszert, ami egy kis vevőfejből áll, ez van a tévé mellett. Van egy még kisebb jeladó, amit a set-top boxszal együtt beraktam a szekrénybe. A végeredmény: a tévé mellett már nincs semmi, érvényesülni tud a letisztult keret és a szép kijelző.
Nem világítja be éjszaka a fél lakást a fényes LED, és nincs többé ventilátorzaj se, mert a szekrény lefogja, abban van elrejtve a cucc:
A hátlapnál ugyan "ereszt a terv", mert itt lyukas a bútordarab, amire egyébként szükség is van, hogy szellőzni tudjon az ördögi szerkezet, de itt nem jön ki annyi zaj, hogy az zavaró legyen.
Négy éve kezdtük el Ádámmal, négy év nagy idő. Azóta számos blog született és halt el, de az Appleblog megmaradt annak, aminek indult: ma is azon vagyunk, hogy szórakoztató stílusban, a lehető leghamarabb számoljunk be nektek az Apple híreiről.
Úgy döntöttünk, hogy ideje pezsgőt bontani.
És ezt már veletek akarjuk megünnepelni. Annyi elmaradt születésnap után most végre megüljük közösen az elsőt, de ha már ennyit kellett várni rá, úgy döntöttünk, hogy valami igazán különlegeset szervezünk nektek.
Valami nagyot.
Egy olyan eseményt, amilyet eddig csak a kijelzőn láthattatok, egy eventet. Egy Appleblog eventet, Coldplay-jel, keynote-tal, nagy bejelentésekkel, demóval, szuperexkluzív ajándékokkal és persze one more thinggel.
Március ötödikén, pontban este 19:00-kor, a Dohány utca 22-ben, a Bazaar Klubban. Itt tudod jelezni, ha számíthatunk rád. Kérjük, csak akkor jelentkezz, ha tényleg eljössz, de akkor feltétlenül.
Állandó téma lett mostanában az Apple-termékeket gyártó kínai munkások helyzete, rövid idő alatt kialakult annak a népnyúzó kaptalista vállalatnak képe, amelyik öngyilkosságba hajszolja az embereket lehetetlen elvárásaival. Egyrészt persze senki sem tagadja, hogy egy kínai gyárban dolgozni nem a világ legjobb melója, másrészt meg fontos tisztázni, hogy lényegében az összes nyereséges nagyvállalat azon a környéken gyártat, és akármelyik üzemet nézzük, nagyjából hasonlóak a munkakörülmények. Az Apple azért került a célkeresztbe, mert a legsikeresebb mindegyik cég közül, de Ádám már írt korábban erről egy remek posztot.
A szakma a jelenséget Nike-hatásnak nevezi: a kilencvenes években a divatcég került a figyelem középpontjába, hasonló okokból, hasonló helyzetben. Bár nemcsak a Nike üzemeiben voltak rosszak a körülmények, a közvélemény nyomására a vállalat szigorított az előírásokon és egyre nagyobb nyilvánosság mellett folytatta a termelést, hogy bizonyítsa, szó sincs óriási visszaélésekről.
Hasonló történt az Apple-lel: amellett, hogy egyre komolyabb szabályokat kényszerít gyártópartnerére, a Foxconnra, most beengedte az ABC riporterét a kínai üzembe, hogy tudósítson bármiről, amit ott tapasztal. Nem szabták meg a riporter útvonalát, arra ment, amerre akart, azzal beszélt, akivel akart.
Bill Weirt leginkább a munkafolyamatok lepték meg: hogy a gyárban, akár egy kis szériás olasz sportautó-építő üzemben, kézi erővel dolgoznak. Egy iPhone elkészítése például 141 lépésből áll. Vagy ott van az iPad, ami öt napig készül és körülbelül háromszáz kézen megy át, mire dobozba kerül.
Érdekes az is, hogy a dolgozók jelentős része nem is látta még a kész terméket, fogalmuk sincs arról, hogyan néz ki, aminek egy kis darabkáját ők szerelték össze 12 órás műszakban. Egyikük azt üzente a riporteren keresztül a vásárlóknak, hogy vigyázzanak az Apple-termékeikre, mert sok munkájuk van benne.
Weirt meglepte a dolgozók átlagéletkora, harmincnál idősebb embereket nem látott, többségük 18 körüli volt. A munkakörülmények a riport szerint egyébként nem különösebben rosszak. Talán csak az épületek köré kifeszített hálók voltak nyomasztóak, ami igazi kínai megoldása annak a problémának, hogy az emberek korábban időnként leugráltak a tetőkről öngyilkossági szándékkal.
Ugyanakkor a környezet a Foxconn hatalmas városában legalább annyira kellemes, mint bármelyik amerikai üzemben, van internet kávézó, focipálya, oktatóközpont, és az emberek nagyjából ugyanarra panaszkodtak, mint bárhol máshol a világon: a kajára, a fizetésekre és a hosszú munkára. Persze 12 órás műszakokkal itt tényleg hosszú a munkaidő.
Arról nem is beszélve, hogy utána sem nagyon szórakoztató az élet: a legtöbben az ipartelepen belül élnek hétfős szobákban, amik körülbelül olyan hangulatúak, mint egy lepukkantabb magyar koleszszoba, bár tény, hogy a közeli Sencsenben, vagy még inkább Hong Kongban sincs nagyobb élettere egy átlagos polgárnak, ezen a környéken egyszerűen kevés a hely.
A videón látszott néhány szunyókáló ember is: a munkaidő alatt kétszer egy órás kajaszünet van, és ha valaki elég gyorsan betömi az ételt, még marad egy kis ideje aludni is.
Szóval nem egy szuper állás a Foxconnak dolgozni, de Kínában vannak ennél bőven rosszabb melók is, és főleg azért kígyóznak hosszú sorok a munkaerő-felvételi iroda előtt, mert vidéken sokkal több munkával is csak sokkal kevesebb pénzt lehet keresni.
A blogon található valamennyi írás, valamint a fényképek egy része a szerző saját tulajdonát képezik, amelyek másolása, terjesztése kizárólag előzetes engedéllyel lehetséges.
.jpg)
