Nem könnyű Amerikában sem a celebek élete, ezt mutatja a 65 éves Richard Belzer esete is, akire rendőrt hívtak egy Apple Store-ban, mert hozzáért (verzió 1) vagy megrázta (verzió 2) a Genius Bar egyik túlképzett szakértelmét.
A komikus-színész a pultnál várt egy ideje, amikor odajött hozzá az egyik géniusz, hogy mire van szüksége, ekkor Belzer megfogta a vállait, és masszírozó mozdulatokkal mondta neki, hogy "szükségem van valakire, aki segít". Az eladó kihívta a rendőrséget.
Több forrás is megerősítette, hogy Dan Dobberpuhl, aki az Apple-be olvasztott PA Semi vezetője volt, elhagyta a céget. Ez a részleg készítette az iPadben található A4-es chipet, aminek pontos összetételéről azóta is folynak a találgatások. A távozás pontos ideje nem ismert, de valószínű, hogy a válásra már tavaly ősszel, vagy még korábban sor került.
A források arról is beszéltek, hogy más vezetők is megléptek a régi PA Semi csapatából, de bennfentesek azt állítják, Dobberpuhl volt az egész csapat legmeghatározóbb tagja. Ha már a tavalyi év közepén dobbantott, az azt jelenti, hogy nagyjából egy évig volt az Apple-nél, ennyi pont elég ahhoz, hogy egy merőben új utakat kereső, a felülről érkező megkötéseket nem bíró vezetőnek elege legyen az Apple-hez hasonló nagyvállalat despotikus rendszeréből. Nem tudom, csak találgatok.
Steve Jobs módszerei ugyanis pont attól különlegesek, hogy más szempontok vezérlik, mint a hagyományos gyártókat, a formatervezés alá helyezi például a hardverelemek térbeli kiterjedését. Dobberpuhl pedig lehet, hogy nem látott ambíciót a "legyen gyors, fogyasszon keveset és férjen be ide" utasításban.
Mindenesetre többen csalódásként élték meg, hogy a keynote-on rejtélyesen csak A4-nek elnevezett saját fejlesztésű Apple-processzorról kiderült, a Nexus One-éhoz hasonló Cortex-A9 MPCore magból építkezik, majd még nagyobbat esett az áll, mikor már arról beszéltek, hogy valójában egy átdolgozott egymagos Cortex-A8-as került az iPadbe.
Az NPD piackutató szerint idén januárban és februárban úgy erősödött nagyon sokat az Apple, hogy semmi korszakalkotót nem mutatott be. Legalábbis semmi olyat, amit el is kezdett volna árulni.
Ennek ellenére nagyon masszív növekedés jött össze a Mac-kategóriában, a cég 39 százalékos erősödés után körülbelül 2,9 millió gépet adott el, miközben a piac csak 22 százalékos növekedést árazott be a részvényekbe (újabb drágulás várható). Ebben a remek eredményben persze szerepet játszhatott az is, hogy Amerikában az első hónapokban véget érni látszik a válság, és míg 2009 eleje még 10 százalékos visszaesést mutatott 2008 elejéhez képest (tehát alacsony volt a bázis), 2010-ben elkezd helyreállni a rend.
Ami még meglepőbb: az iPodok forgalma is nőtt. Pedig ez a piac már a válság előtt is döglődött, 2008 és 2009 első negyedévében is 15 százalék körüli volt a visszaesés, most viszont tízmilliós darabszámmal hét százalékos volt a növekedés az NPD szerint.
A Flurry készített egy táblázatot, amiből kiderül, hogy mekkora volt a kereslet a három nagy vetélytársra az első 74 napban.
Ahogy az látszik, az iPhone-ból egymillió, a Droidból még ennél is 50 ezerrel több fogyott, ehhez képest a Nexus One szinte a kutyának sem kell: alig 135 ezret vettek a Google telefonjából.
Az elemző szerint ennek legnagyobb oka a marketing hiánya. Míg a másik két telefont a szolgáltatók és a gyártók orrba-szájba reklámozták, addig a Nexusnak szinte csak az Adsense jutott, amitől azért még senki sem kívánt meg semmit.
A lényeg mégis a végeredmény, amiből kiderül, hogy a Nexus még a szűk körben, eleinte nagyon drágán terjesztett, utódaihoz képest csak mérsékelten sikeres első generációs iPhone-nal sem tudott elbánni. Egyelőre tehát nem komoly konkurencia a készülék, persze a következő években ebből még bármi lehet. Attól azonban még tény marad, hogy a start nem sikerült valami fényesre.
Pár napja az Olimpiában ebédeltem egy barátommal. A menü mellé adott pohár szikvízzel vártuk az előételt, miközben az élet nagy dolgairól beszélgettünk: ételekről, barátnőkről, tartozásokról, nyaralásokról. Mindketten iPhone-t használunk, méghozzá a 3G-s modellt, így várakozás közben sok egyéb mellett szóba került a telefon is. Pontosabban annak sebessége. Egyetértettünk abban, hogy 2010-ben a 3G-s modell teljesítménye már kész tragédia: gyakran másodperceket kell várni a névlista betöltésére, előfordul, hogy több lélegzetvételnyi ideig tetszhalott a készülék, és nem reagál semmire. "Ilyenkor legszívesebben falhoz vágnám a kis kurvát" - mondta L., mire én megmutattam a készülékem alján található repedést. Ezt akkor gyűjtötte be, amikor valami memóriakezelési probléma miatt percekig nem tudtam elindítani egy fontos hívást, így nemcsak elméleti szinten, hanem a gyakorlatban is egy ház falához csaptam a készüléket.
Miközben ráérősen elfogyasztottuk a tökéletesre készített szardiniát, majd a kívül ropogós, belül omlós, szaftos marhapofát, hirtelen bevillant, hogy milyen nagy kontraszt van néhány rituálénk és az elektronikai eszközökkel kapcsolatos elvárásaink között, és hogy milyen nevetségesek is a problémáink: komoly gondot okoz, amikor a tenyerünkben tartott eszközzel nem azonnal, hanem pillanatnyi szünet után érjük csak el a világ csaknem összes információját. A kétezres évek elején a mobilnetezésnek ez a szintje még elképzelhetetlen lett volna, ma meg falhoz vágok egy drága telefont, amiért megvárakoztat.
Ugyanakkor a jelenség csak részben az én hibám, gondoltam, miközben az ebéd után az autómmal már a Szépművészeti Múzeum felé tartottam. Csak részben az enyém, mert közös a tünet: a társadalom (aminek persze én is részese, sőt, a blogon keresztül alakítója vagyok), az iparág, a környezetem azt sugallja, hogy mindig gyorsabbnak, hatékonyabbnak kell lenni. Mennyit is kell várnom a telefonomra? Egy nap alatt összesen talán ha két-három perc telik azzal, hogy a folyamatosan használt készülék várakoztat engem, ezt mégis soknak, elviselhetetlenül soknak tartom.
A modern ember ugyanis tragédiaként, pontosabban a hiba jeleként éli meg a várakozást, ám a sebesség fogalma folyton változik, megújul, elveszti, majd megtalálja jelentését. Értéktelenedik, inflációs hatás alá kerül, ezért csak az lehet a nyertes, aki az adott kor fogalomrendszerében az élen ál. A múlt és a jövő nem számít.
A legjobb példa erre az iPhone: amikor megjelent, elképzelhetetlenül gyorsnak tűnt, a 3GS modell óta viszont tragikusan lassúnak, haldoklónak látszik. És ez a hatás minden pillanatban erősödik, amikor kapcsolatba lépünk az aktuális jelennel, majd visszatérni kényszerülünk a tegnap aktualitásához.
Mondok egy példát: pár napja kaptam az Apple hazai PR-partnerétől (Morpho) egy iPod touchot, rajta egy rakás drágább App Store-os játékkal, hogy kipróbáljam, mit lehet kihozni a kütyüből. Ebben a lejátszóban már az iPhone 3GS hardvere van, tehát jóval gyorsabb az enyémnél, ennek megfelelően a várakozási idő is jelentősen csökkent. A közös halmaz a Need for Speed Undercover: az autóversenyzős programot a saját készülékemre is megvettem pár hónapja, de alig játszottam vele. A betöltés lassú, a lopott percekben nincs időm arra, hogy loading-képernyőt nézegessek, az új touchon azonban értelmet nyert a koncepció: amióta nálam van a kütyü, gyakorlatilag végig is játszottam a Need for Speedet. Azóta megveszem és eladom az autókat, tuningolom őket, belefeledkeztem az élvezetbe, mert annyi teret ad a készülék, a sebesség, a várakozás hiánya, hogy nyugodtan elengedhetem magam időnként egy-két percre. Hirtelen létjogosultsága lett a játéknak.
Más: kedden egy kollégám felhívta a figyelmem az iPad konkurensének szánt HP-tabletre, pontosabban az arról készült videóra. Az apropót az adta, hogy kiderült, a készülék Flash-kompatibilis lesz, én meg kíváncsi voltam, hogyan jeleníti meg a tablet a processzorzabáló tartalmakat. Elkezdtem nézni a videót, túltettem magam a tragikus, Windows 7-re épülő kezelőfelületen, aztán a 52. másodperc környékén azt mondtam, hogy köszönöm, de innentől kezdve ez a készülék nem érdekel, ez a készülék egy technológiai bukás. Nézzük csak meg, mi történik:
A fickó gördít egyet ujjaival böngészés közben, és a készülék csak néhány tizedmásodpercnyi gondolkozás után reagál. Ez nem egy gyorsan múló memóriaprobléma, hiszen a pr-videóba is belekerült a jelenség, ez a HP kérem szépen ennyit tud.
És akkor el is érkeztünk a közös halmazhoz, a sebességhez, a sebesség igényéhez. Az Apple termékei ebben a kategóriában szinte mindig jól szerepelnek: az iPhone teljesítménye annak idején egyedülálló volt, és bár ma már lassúnak számít, két-három éve odakente a falhoz a Nokiákat és a Windows Mobile-os készülékeket. Nem változott ez azóta sem, az Apple aktuális mobilja mindig gyorsan számít: még a Nexus One brutális hardvere sem adja a gördülékenységnek azt az érzetét, amit a lassan egy éves 3GS minden körülmények közt nyújtani tud.
Hasonló a helyzet az OS X-szel is, ahol szinte sosem tudjuk annyira leterhelni a gépet, hogy a látványos Exposé-effekteket, az ablakok gyors átméretezéssel járó egymás mellé rendezését ne tudnánk akadás mentesen lefolytatni, és normál körülmények közt képtelenség annyi böngészőablakot megnyitni, hogy a scroll ne legyen folyamatos, szinte folyékony Safari alatt. És tudjuk, milyen sértetten, hisztérikusan viselkedünk, ha valaki beleköp enne a levesbe: a maces böngészőket csak a Flash tudja belassítani, és mivel az Apple-júzerek többsége alkatilag képtelen várni, őszintén tud dühös lenni arra, aki elveszi a sebesség érzését. A tökéletesség látszatát. Ezért is történhet meg, hogy a maces táboron belül a legmagasabb a flashblokkerek használóinak aránya.
Az iPaddel megérkezett a legújabb termékkategória, ami ugyanazt tudja, mint elődei: gördülékeny, reszponzív, pontosan azt teszi, amit várok tőle az adott kor körülményei közt elérhető legnagyobb sebességgel. És ez az, amit nem tud, nem ért a HP, meg a legtöbb konkurens. És ez az, amiért az iPad megvásárlása, kipróbálása után a legtöbb Apple-júzer biztosan nem venné meg a konkurens terméket, még ha az több funkciót is kínál, még ha abban van is Flash. Mert mindez nem számít.
Ha azt gondoljuk, hogy csak a sebességről van szó, tévedünk. Mert a sebesség csak egy tünet, a valódi jelenség a perfekcionizmus. Az az érzés, ami elfog minket valahányszor egy eszköz azt teszi, amit várunk tőle.
A funkciókat tekintve ritkán ér minket meglepetés az Appe-termékek esetében: amit a készülékek kínálnak, azok a többségnek bőven megfelelnek, de legalábbis mindenki tisztában van azzal, hogy mire jók, és mire nem jók ezek a kütyük. Ha viszont képesek vagyunk azonosulni az adott funkcióhalmazzal, a sebességen keresztül már megtapasztalhatjuk a tökéletesség érzetét: azt, hogy a készülék nem egy tőlem független bithalmaz, hanem az akaratom meghosszabbítása, kivetülése, ami pontosan azt és úgy teszi, ahogy azt az adott korszakban csak el lehet képzelni. És ha ez a képesség megvan, lényegtelenné válik, hogy az Apple stabilitásban, árban, funkciókban hol helyezkedik el a nagy elektronikai periódusos rendszerben, mert minden képességétől és hiányosságától függetlenül olyan ügyesen tudja elhitetni felhasználójával, hogy ő a főnök, ahogy egyetlen más gyártó sem.
A blogon található valamennyi írás, valamint a fényképek egy része a szerző saját tulajdonát képezik, amelyek másolása, terjesztése kizárólag előzetes engedéllyel lehetséges.
.png)
.jpg)
Pár napja az 
