Amikor Steve Jobs arról beszélt, hogy az iPhone-ból és az iPod touchból igazi játékgépet lehet faragni, jót nevettem magamban, mert ismertem a készülékemet: sem a sebességét sem az irányítási lehetőségeket nem tartottam alkalmasnak a játékra.

Aztán a 3GS-modell és az új iPod touch kipróbálása után megváltozott a véleményem: a grafika legalább olyan, vagy jobb, mint a konkurenseken és a megfelelően optimalizált programok irányítása sem okoz többé problémát. És szinte mindegy, hogy autóversenyzésről vagy fps-ről van szó, ha a programozó képes élni az érintésérzékeny felület és a mozgásérzékelő kínálta lehetőségekkel, olyan kényelmesen irányíthatóságot kapunk, amilyenben én sem bíztam az első időkben.

És úgy látszik, ennek meg is lett az eredménye: az amerikai piacon a játékszoftverekből befolyó pénzeszsákok száma alapján az iPhone és az iPod touch megelőzte a PSP-t, és immár a második legnépszerűbb kézikonzol a Nintendo DS után.

A japán játékgép előnye ugyan még óriási, de érdemes megemlíteni, hogy az iPhone OS-re egy rakás ingyenes és olcsó program is megjelent (és még a fizetősek sem kerülnek sokba), úgyhogy ha nem a bevételt, hanem a letöltött játékok számát, vagy a játékokkal töltött időt néznénk, könnyen lehet, hogy még nagyobb szeletet hasított volna ki magának a tortából az Apple.

Akárhogy is, a cég szinte a semmiből bukkant fel a mobil- és játékpiacon, és viszonylag rövid idő alatt mindkét versenyszámban mérhető eredményt ért el.