Sosem találnátok ki, hová ette a fene utazó iPhone-unkat: nem átallott elutazni a magyar vitézek ősi ellenségéhez, a törökök földjére. Hogy pontosan merre járt, azt nem árulta el kísérője, János, a telefon meg mindig kikapcsolja a GPS-ét, ha épp fotót készítenek róla, szóval tőle sem tudtuk meg. Lényeg, hogy valahol a janicsárok riviéráján jártak.

A törökökről ma már nem annyira a handzsár és a jatagán, nekem inkább a döner és a baklava ugrik be, mint Budapesten is fellelhető keleti eredetű fegyverek. És persze az a nagyvonalúság, amivel sokan közülük a szabályokra tekintenek. Erről van is egy sztorim.

Egy budapesti török étterem tulajdonosával akadt dolgom. Egy biztonsági kamera képe felvette, hogy az ő cégének autója rongált meg ezt-azt. Nem az én dolgom lett volna megíratni vele a baleseti bejelentőt, de amikor a kolléganőm akarta meginterjúvolni, mereven a padlót nézte, és nem szólt egy szót sem. Nem beszél nőkkel, na.

Emiatt kicsit pipa lettem, közöltem vele, hogy ezt itten most kitöltjük. Elmondta, hogy az autót a szintén török származású sofőr vezette. Már mindent összeírtunk, amikor láttam, hogy kihagytuk a jogosítvány számát. Mondom neki, meg kellene nézni az embere jogsiját, mire őszinte csodálkozás ül ki az arcára. Jogsi? Nincs neki olyan. A sorfőrnek.

Akkor te vezetted a kocsit, mondtam neki tegezésre váltva, mert kicsit elfáradtam. Kitöltöttük a papírokat újra, majd eljöttem. Fogalmam sincs, hogy mi a tanulsága a történetnek, csak úgy eszembe jutott.

Lényeg, hogy az utazó iPhone-unk jól érezte magát a napsütötte riviérán. Akart ugyan venni magának egy 3GS-lányt, de az országban még csak a 3G árusítása folyik nagy erőkkel.