Magyarul is megjelent Lisa Brennan-Jobs, Steve Jobs lányának könyve, a Kisvakarcs. Mindenki tudja, hogy Jobs ezt a gyermekét sokáig nem akarta elfogadni, és nem kifejezetten volt barátságos vele és az anyjával. Jobs nem tudhatta, pedig már akkor is lehetett sejteni, hogy a legéletszagúbb portrét ő tudja majd adni az Apple egykori vezetőjéről, az egyik legnagyobb kreátorról a tech-iparban.

A felbérelt történetírók nem látnak rá az apróságokra. Azok, akik mindig Jobs-szal voltak, nem beszélnek a sok apró, hétköznapi dologról vele kapcsolatban. De Lisa, akiről számítógépet nevezett el Jobs, nem látta sokat az apját. Az a kevés, ami adatott, mélyen megmaradt benne, és úgy elénk tárja most, mint egy filmet.

forrás: Wikipedia

Ez egy erősen szubjektív könyv, és nem Az Igazság. Ha esetleg valaki azt keresné. A könyvet egyébként saját testvére is kritikával fogadta, állítólag nem mutatja be apját pontosan, és a New Yorker szerint kellemetlen olvasni. Mintha dühös lenne. Lisa fel is tette a kérdést: vajon képes voltam megfelelően ábrázolni a kedvességét, amikor együtt voltunk? A lap szerint nem volt képes erre, a könyvből nem ez jön át.

Mégis, egy pillanatra felejtsük el azt, hogy van Egy Igazság Jobsszal kapcsolatban, és fogadjuk el, hogy van egy ember, akinek az aprócska ablakán át láthatjuk őt. Megtudhatunk olyan részleteket, hogy milyen szükségben Jobs hány dollárral emelte meg a gyerektartást, vagy hogy amikor odaígért egy használaton kívüli kanapét, akkor nem várta őket odahaza, ezért anyjával beszöktek a házába, hogy szinte ellopják azt onnan. Nevetve hívta fel őket Jobs, aki a rendőröktől tudta meg a dolgot.

Megtudhatjuk azt is, hogy Jobs aggódott azon, ha sovány volt, és akkor is, ha pocakos. Csupa olyan apró részlet, ami egyetlen ember emlékezete, viszont pont azok jelentéktelensége miatt adhatnak jó portrét valakiről, akit olyan nagyon nehéz megfogni, teljes egészében értelmezni, megérteni.

– Azt mondják, fel kell szednem néhány kilót – panaszolta.
– Kicsoda? – kérdeztem.
– A munkatársaim – felelte a szoba közepén, görkorcsolyával a lábán. – Ti mit gondoltok?

Máskor az anyjáról bezél úgy, hogy kicsit kellemetlen:

Később azt mesélte, az üvöltözés közben felismerte, hogy elég idős vagyok már ahhoz, hogy minderre emlékezzek, ám ennek ellenére sem tudta türtőztetni magát.

– Nincs semmim! – kiabálta. – Szar az élet. Szaaaaar! – Zihált, alig kapott levegőt. – Nem akarok tovább élni! Szaros élet. Gyűlölöm ezt az életet! – A torka érdes lett, mint a murva, berekedt a sok sikoltozástól. – Átkozott élet!

...

– Kibaszott Time magazin! Kibaszott kurva faszfej! – A faszfej élesebb volt, mint a kibaszott, csattant a mondat végén. A szegycsontomba hasított. Szavak nélkül szakadt fel belőle a sikoly, és olyan erősen rázta a fejét, hogy a tincsei szanaszét reppentek. Vicsorgott, a tenyerével a műszerfalra csapott. Össze- rezzentem.

Hogy jogunk van-e ennyire személyes dolgokat olvasni valakiről? Nem tudom. Kicsit furcsán érzem magam, miközben olvasom. Még csak nemrég kezdtem, ezért nem tudok beszámolni arról a kellemetlenségről, amiről a New Yorker szerzője. Eddig, főleg az első jelenet, apja haldoklásakor, szép. Írtam már róla korábban, de most, így elolvasva, széppé is vált.

Jó, hogy megírta. Lisa és Steve Jobs kapcsolata megérdemelt egy könyvet. Én meg olvasom tovább.

– Érintsd meg a lábfejét! – szólalt meg a rinpocse, majd megfogta apám ágyon heverő lábfejét. – Így!

Nem tudtam eldönteni, hogy a lábérintés nekem jó-e, vagy az apámnak, esetleg mindkettőnknek.

– Rendben – feleltem, és a vastag zoknin keresztül megfogtam a lábfejét. Fura érzés fogott el, miközben az arcát néztem, mert akkor is ilyennek lát- tam, amikor a fájdalomtól vagy a haragtól elfintorodott, és akkor is, amikor mosolygott.

– Ez jó – állapította meg az apám, és lehunyta a szemét. A mellette lévő ko- módra pillantottam, majd végigpásztáztam a szoba túloldalán lévő polcokat is, hátha találok valamit, amit szívesen ellopnék, noha a szeme láttára nem mertem volna megtenni.