Az elmúlt napokban voltak pillanatok, amikor pusztakézzel tudtam volna lekaratézni az összes Apple-termékemen sorakozó digitális kódot.
A következő hibajelenségekre figyeltem fel: eltűnt az iPhone-ból az usb-s tethering, de nemcsak nálam, hanem a hétvégi nyaralóban található többi iPhone-ból is. Csak úgy. A nyaralásból hazajöttem, de a probléma nem oldódott meg.
Indítottam egy backupot a Time Machine-ban, körülbelül 40 gigabájttal hízott a gépemen lévő adatmennyiség a legutolsó mentés óta, a külső merevlemezen 147 giga szabad hely van, de a rendszer közölte, hogy nem tudja lefolytatni a backupot, mert neki legalább 276 gigabájt kell. Negyven gigányi új adathoz mi az apja faszáért kell hétszer annyi?
A Safarim újabban rendszeresen kifagy a céges Gmailtől.
Az iPhoto vagy felismeri a gépbe dugott sd-kártyát, vagy nem. Többnyire nem.
Az iPhotót és az iTunes-t amúgy is valami rettentő kegyetlen kínzásnak vetném alá amiatt, ahogy az iPhone-os szinkronizáció alatt viselkednek. Kvázi.
A nap 24 órájából körülbelül 3 órát működik a Mail-nevű szoftver. Legyen szó a két iPhone, az iPad 2 vagy a Mac Mailjének bármelyikéről, a maradék 21 órában azt a hibaüzenetet kapom, hogy a felhasználónév, vagy a jelszó hibás. Aztán váratlanul ugyanabban a másodpercben megjavul a program az összes eszközön, majd másfél órával később megint elpusztul. Ezt eljátssza naponta kétszer.
A Mac OS X régen jobb volt.
Emberek, megdöbbentő, de eljutottunk oda, hogy régebben a szoftverek is jobbak voltak!
Ezeket a hibajelenségeket most elkezdem felderíteni, egyelőre magyarázatot nem, csak néhány megoldási javaslatot találtam a neten, de ha van valakinek ötlete, ne tartsa magában, árulja el bátran, bizalommal.
Pár napja az Olimpiában ebédeltem egy barátommal. A menü mellé adott pohár szikvízzel vártuk az előételt, miközben az élet nagy dolgairól beszélgettünk: ételekről, barátnőkről, tartozásokról, nyaralásokról. Mindketten iPhone-t használunk, méghozzá a 3G-s modellt, így várakozás közben sok egyéb mellett szóba került a telefon is. Pontosabban annak sebessége. Egyetértettünk abban, hogy 2010-ben a 3G-s modell teljesítménye már kész tragédia: gyakran másodperceket kell várni a névlista betöltésére, előfordul, hogy több lélegzetvételnyi ideig tetszhalott a készülék, és nem reagál semmire. "Ilyenkor legszívesebben falhoz vágnám a kis kurvát" - mondta L., mire én megmutattam a készülékem alján található repedést. Ezt akkor gyűjtötte be, amikor valami memóriakezelési probléma miatt percekig nem tudtam elindítani egy fontos hívást, így nemcsak elméleti szinten, hanem a gyakorlatban is egy ház falához csaptam a készüléket.
Miközben ráérősen elfogyasztottuk a tökéletesre készített szardiniát, majd a kívül ropogós, belül omlós, szaftos marhapofát, hirtelen bevillant, hogy milyen nagy kontraszt van néhány rituálénk és az elektronikai eszközökkel kapcsolatos elvárásaink között, és hogy milyen nevetségesek is a problémáink: komoly gondot okoz, amikor a tenyerünkben tartott eszközzel nem azonnal, hanem pillanatnyi szünet után érjük csak el a világ csaknem összes információját. A kétezres évek elején a mobilnetezésnek ez a szintje még elképzelhetetlen lett volna, ma meg falhoz vágok egy drága telefont, amiért megvárakoztat.
Ugyanakkor a jelenség csak részben az én hibám, gondoltam, miközben az ebéd után az autómmal már a Szépművészeti Múzeum felé tartottam. Csak részben az enyém, mert közös a tünet: a társadalom (aminek persze én is részese, sőt, a blogon keresztül alakítója vagyok), az iparág, a környezetem azt sugallja, hogy mindig gyorsabbnak, hatékonyabbnak kell lenni. Mennyit is kell várnom a telefonomra? Egy nap alatt összesen talán ha két-három perc telik azzal, hogy a folyamatosan használt készülék várakoztat engem, ezt mégis soknak, elviselhetetlenül soknak tartom.
A modern ember ugyanis tragédiaként, pontosabban a hiba jeleként éli meg a várakozást, ám a sebesség fogalma folyton változik, megújul, elveszti, majd megtalálja jelentését. Értéktelenedik, inflációs hatás alá kerül, ezért csak az lehet a nyertes, aki az adott kor fogalomrendszerében az élen ál. A múlt és a jövő nem számít.
A legjobb példa erre az iPhone: amikor megjelent, elképzelhetetlenül gyorsnak tűnt, a 3GS modell óta viszont tragikusan lassúnak, haldoklónak látszik. És ez a hatás minden pillanatban erősödik, amikor kapcsolatba lépünk az aktuális jelennel, majd visszatérni kényszerülünk a tegnap aktualitásához.
Mondok egy példát: pár napja kaptam az Apple hazai PR-partnerétől (Morpho) egy iPod touchot, rajta egy rakás drágább App Store-os játékkal, hogy kipróbáljam, mit lehet kihozni a kütyüből. Ebben a lejátszóban már az iPhone 3GS hardvere van, tehát jóval gyorsabb az enyémnél, ennek megfelelően a várakozási idő is jelentősen csökkent. A közös halmaz a Need for Speed Undercover: az autóversenyzős programot a saját készülékemre is megvettem pár hónapja, de alig játszottam vele. A betöltés lassú, a lopott percekben nincs időm arra, hogy loading-képernyőt nézegessek, az új touchon azonban értelmet nyert a koncepció: amióta nálam van a kütyü, gyakorlatilag végig is játszottam a Need for Speedet. Azóta megveszem és eladom az autókat, tuningolom őket, belefeledkeztem az élvezetbe, mert annyi teret ad a készülék, a sebesség, a várakozás hiánya, hogy nyugodtan elengedhetem magam időnként egy-két percre. Hirtelen létjogosultsága lett a játéknak.
Más: kedden egy kollégám felhívta a figyelmem az iPad konkurensének szánt HP-tabletre, pontosabban az arról készült videóra. Az apropót az adta, hogy kiderült, a készülék Flash-kompatibilis lesz, én meg kíváncsi voltam, hogyan jeleníti meg a tablet a processzorzabáló tartalmakat. Elkezdtem nézni a videót, túltettem magam a tragikus, Windows 7-re épülő kezelőfelületen, aztán a 52. másodperc környékén azt mondtam, hogy köszönöm, de innentől kezdve ez a készülék nem érdekel, ez a készülék egy technológiai bukás. Nézzük csak meg, mi történik:
A fickó gördít egyet ujjaival böngészés közben, és a készülék csak néhány tizedmásodpercnyi gondolkozás után reagál. Ez nem egy gyorsan múló memóriaprobléma, hiszen a pr-videóba is belekerült a jelenség, ez a HP kérem szépen ennyit tud.
És akkor el is érkeztünk a közös halmazhoz, a sebességhez, a sebesség igényéhez. Az Apple termékei ebben a kategóriában szinte mindig jól szerepelnek: az iPhone teljesítménye annak idején egyedülálló volt, és bár ma már lassúnak számít, két-három éve odakente a falhoz a Nokiákat és a Windows Mobile-os készülékeket. Nem változott ez azóta sem, az Apple aktuális mobilja mindig gyorsan számít: még a Nexus One brutális hardvere sem adja a gördülékenységnek azt az érzetét, amit a lassan egy éves 3GS minden körülmények közt nyújtani tud.
Hasonló a helyzet az OS X-szel is, ahol szinte sosem tudjuk annyira leterhelni a gépet, hogy a látványos Exposé-effekteket, az ablakok gyors átméretezéssel járó egymás mellé rendezését ne tudnánk akadás mentesen lefolytatni, és normál körülmények közt képtelenség annyi böngészőablakot megnyitni, hogy a scroll ne legyen folyamatos, szinte folyékony Safari alatt. És tudjuk, milyen sértetten, hisztérikusan viselkedünk, ha valaki beleköp enne a levesbe: a maces böngészőket csak a Flash tudja belassítani, és mivel az Apple-júzerek többsége alkatilag képtelen várni, őszintén tud dühös lenni arra, aki elveszi a sebesség érzését. A tökéletesség látszatát. Ezért is történhet meg, hogy a maces táboron belül a legmagasabb a flashblokkerek használóinak aránya.
Az iPaddel megérkezett a legújabb termékkategória, ami ugyanazt tudja, mint elődei: gördülékeny, reszponzív, pontosan azt teszi, amit várok tőle az adott kor körülményei közt elérhető legnagyobb sebességgel. És ez az, amit nem tud, nem ért a HP, meg a legtöbb konkurens. És ez az, amiért az iPad megvásárlása, kipróbálása után a legtöbb Apple-júzer biztosan nem venné meg a konkurens terméket, még ha az több funkciót is kínál, még ha abban van is Flash. Mert mindez nem számít.
Ha azt gondoljuk, hogy csak a sebességről van szó, tévedünk. Mert a sebesség csak egy tünet, a valódi jelenség a perfekcionizmus. Az az érzés, ami elfog minket valahányszor egy eszköz azt teszi, amit várunk tőle.
A funkciókat tekintve ritkán ér minket meglepetés az Appe-termékek esetében: amit a készülékek kínálnak, azok a többségnek bőven megfelelnek, de legalábbis mindenki tisztában van azzal, hogy mire jók, és mire nem jók ezek a kütyük. Ha viszont képesek vagyunk azonosulni az adott funkcióhalmazzal, a sebességen keresztül már megtapasztalhatjuk a tökéletesség érzetét: azt, hogy a készülék nem egy tőlem független bithalmaz, hanem az akaratom meghosszabbítása, kivetülése, ami pontosan azt és úgy teszi, ahogy azt az adott korszakban csak el lehet képzelni. És ha ez a képesség megvan, lényegtelenné válik, hogy az Apple stabilitásban, árban, funkciókban hol helyezkedik el a nagy elektronikai periódusos rendszerben, mert minden képességétől és hiányosságától függetlenül olyan ügyesen tudja elhitetni felhasználójával, hogy ő a főnök, ahogy egyetlen más gyártó sem.
Twitteren már olvashattátok, hogy rászántam egy estémet a Snow Leopard kivégzésére. Kapcsolatunk viharos szakasza néhány nappal a telepítés után kezdődött, ekkor vettem észre, hogy az újraindítás után egy oldalra rendezi az ikonjaimat az asztalon (később ezt már bármikor meg tudta ismételni, .DS Store fájl letörlése nem segített), hogy más beállításaim is elvesznek ilyenkor, később megismerkedtem a Finder olyan szintű rendszeres fagyásaival, hogy csak a kikapcsológomb segített.
Akkor még reménykedtem, hogy egy clean install segít rajtam, de csalatkoznom kellett. Ugyanezek a problémák megmaradtak, egyre elviselhetetlenebb lett a munkaeszközöm, kezdtem utálni.
Na nekem most lett sok ebből az idióta baromságból. Az Apple nemrégiben nekiesett egy szótárprogramnak (Ninjawords pocket), cenzúrázta, kihúzta belőle a csúúúnya szavakat, majd 17 éven felülieknek rakta ki az AppStore-ba. Kiss Ádám szavaival élve ez már nem a bazmeg, ez a fakjúbazmeg esete. Ezt cenzúrázd.
A szótárkurtítással szerintem elértünk az ostobaság csúcsára. Eggyel ez alatt van a középső ujj kitakarása a zenei klipekben, és valahol az élmezőnyben van még az iTunes Store korábbi kérése egy regényíró felé, hogy írja át a durva részeket a könyvében, különben nem jelenhet meg az online üzletben. Mondjuk ahhoz egy elkurvult író és/vagy egy amúgy is igénytelen könyvre egyaránt szükség volt. Megvoltak a feltételek, az átírás megtörtént, mindenki boldog.
update: Phil Shiller a Daring Fireballnak megszólalt az ügyben. Elmondta, hogy a szótár nagyon vulgáris szavakhoz engedett hozzáférést, ezért nem tekinthető hagyományos szótárnak - egyébként a Wiktionary-t használja. Elmondása szerint a Ninjawords készítői önként cenzúráztak, az Apple nem kérte erre őket, és a korábban benyújtott program alapján kapták meg a 17+-os besorolást. LeGasnak köszönjük a linket.
A Cnetes David Carnoy korábban csodálkozva vette tudomásul, hogy az Apple visszadobta a Knife Music című könyvét "kifogásolható tartalomra" hivatkozva. Az újságíró a krimit az AppStore könyvespolcára szánta, de az online bolt szabályzata egyértelműen tilt minden obszcenitást a beküldött tartalmakban, ezért visszadobták. Carnoy elmondta, hogy az egyik kifogásolt passzusban egy lány ajánlja fel szerelmét egy férfinak a nyolcvanas években megszokott prűdséggel. Nem értette a dolgot.
Azóta azonban átnézte a könyvet, és talált néhány fuck-ot (a szó leírásáért még nagyon megütöm a bokámat) a szövegben, amiket - ügyelve a jelentéstartalom változatlanságára - átírt kevésbé megbotránkoztató, vérlázító, felháborító dolgokra. Nem sok választása lehetett, hiszen a shit, cock, suck, bitch (mit kapok még ezért) és ezek mindenféle összetétele ugyancsak tiltott egy ilyen cenzúrának. Az Apple második nekifutásra már átvette a könyvet, már letölthető az Apple online boltjában néhány száz másik könyv társaságában.
David Carnoy hisz az eBookokban, ezért is volt hajlandó átírni a könyvét egy kiadó előírásai szerint. "Úgy döntöttem, cenzúrázom, hiszen nem nagy ügy. Csak picit változtattam a szövegen." Végül is a Beverly Hills-i zsaru is milyen élvezetes volt a kereskedelmi tévék újraszinkronizálásával. Az agyam egyik része azóta is folyamatosan sikolt.
A blogon található valamennyi írás, valamint a fényképek egy része a szerző saját tulajdonát képezik, amelyek másolása, terjesztése kizárólag előzetes engedéllyel lehetséges.