Vannak olyan élethelyzetek, amikor a gyorsaság nagyon fontos. Ilyen például az, amikor kanyarban előzöl (nem szabad), amikor anyuka lépteit hallod közeledni a folyosón, miközben épp a lányán végzel oszcillálva divergens mozgássorozatot, vagy amikor gyorsan le kell fényképezni egy tolvajt, amint épp a megszerzett cuccal próbál meglépni.
Én is így jártam tegnap a hármas metrón. Épp zenét hallgattam és biliárdoztam az iPhone-on, amikor a hárommal mellettem ülő fiatal nő elkezdett kiabálni. A következő pillanatban becsukódott a metró ajtaja.
Lassan állt össze a kép, mert szegény nő picit sokkosan beszélt, a lényeg az, hogy a huszonéves srác mellé állt, és amikor csukták volna be az ajtókat, kikapta az ülő utas kezéből a mobiltelefont. Nem rohant, ráérősen sétált el, amikor hallotta, hogy megindul a szerelvény.
Láttuk elsétálni a srácot, én pedig egyből arra gondoltam, hogy na, most akár le is lehetne fényképezni. Megnyomtam az iPhone középső gombját, és a 3.0-ás firmware-nek hála szinte azonnal kilépett a játékból, de ahogy éreztem az alattam gyorsuló szerelvényt, tudtam, hogy nincs értelme elindítanom a fényképező alkalmazást. Mire helyet csinál a szűkös memóriában, és betölti a fényképezőt, rég az alagútban leszünk.
Inkább felnéztem, és megnéztem, mit viselt a tolvaj. A nőnek odaadtam a telefonomat, hogy felhívja a férjét, aki kezébe vette a további ügyintézést. A szomorú az egészben az, hogy az ellopott telefonon voltak olyan számok, amiket nagyon nehezen, vagy sehogyan sem lehetett pótolni, és nem volt szinkronizálva vagy elmentve máshol. Pár megállóval később leszálltam, a nő kicsit megnyugodott, nekem meg eszembe jutott, hogy ha 3GS-em lett volna, le tudtam volna fényképezni a csávót.
