Nem tudom, hogy egy átlagos felhasználónak hány évre lenne szüksége arra, hogy erre rájöjjön, de ha gyereked van, akkor előbb-utóbb rájössz. Legalábbis a lányom, Rozi, másfél éves kora ellenére eléggé rácuppant az okostelefonokra, nyilván azért, mert előtte is nyomogatjuk időnként (és valamelyikünket MINDIG látja), így aztán ha meglát egy világító képernyőt, felé röppen, mint az éjjeli lepkék. Erről a tevékenységéről az esetek nagy százalékában lebeszéljük.

De ha édesanyámat hívjuk fel, ő is hallani akarja, ilyenkor kihangosítom a telefont, amit ilyenkor önszántamból a lányom felé nyújtom, hogy legyen, aminek lennie kell.

Rozi zsenge kora ellenére felismeri a Youtube ikonját, lapozni is tud az oldalak között, valamit felismeri a kedvenc zenés videóit, és elindítja azokat. De nem ezzel akartam eldicsekedni, mert valójában egyáltalán nem vagyok rá büszke, azon lepődtem inkább meg, hogy amikor hívás közben Rozi elindít egy videót, akkor az elindul.

Vagyis ez még nem meglepő, de a videó

nem némán szólal meg, viszont nem is full hangerőn: kellően lehalkítva, és valamilyen csodálatos jelenség következtében a vonal másik felén nem hallanak az egészből semmit.

Egyazon készüléket használunk ilyenkor ketten, egyazon hangszórót, plusz én még a mikrofont is ettől nem messze, és az iPhone gond nélkül kiszolgál mindkettőnket, nagyon kis kompromisszumokkal.

Nem értem, hogy ezzel a szoftverfejlesztők melyik pihent órában tudtak foglalkozni, mármint azzal az igénnyel, hogy telefonálás közben videót nézhessünk, és ezt tartsuk titokban a másik fél előtt, de sikerült. Ez a többfelhasználós, multitask operációs rendszer legvagányabb megnyilatkozása, leglaább olyan okos és brilliáns, mint az osztott képernyős multiplayer annak idején.