A héten elkezdték vetíteni a magyar mozik is azt a Steve Jobs-filmet, ami a legtöbb lehetőséggel kecsegtetett, amióta csak filmeket készítenek Steve Jobsról. A szilikonvölgy kalózai óta, mondjuk.

Én is megnéztem, szándékosan nem olvastam el előtte egy kritikát sem. Csak azt tudtam, amit már korábban hallottunk: az Apple vezetősége utálta a filmet, mert szerintük hamis képet fest Steve Jobsról, mégpedig azért, mert egy olyan könyv alapján készült, ami szintén. Ez a tény, mármint az Apple-vezérkar ellenszenve sokaknál már elég ahhoz, hogy negatív prekoncepciókkal üljön be a filmre, de én tényleg kíváncsi voltam: sikerült megtalálni végre Jobs összetett személyiségét? Tudták ábrázolni minden dicsőségével és gyalázatával együtt? Ezért voltak rá dühösek?

Csak az a film nevezheti magát Steve Jobsnak, ami képes erre. Ami megmutatja, sőt, megmagyarázza a sötét oldalt, miközben megmutatja, és megmagyarázza, hogy ugyanez az ember, ugyanez a képesség- és érzelemcsomag mit volt képes elérni. Mire volt képes rávenni más embereket.

Aaron Sorkin kezében nagy lehetőségek voltak, és - a maga módján - élt is velük. Nem szeretném nagyon egy irányba terelni a posztot, hiszen volt jó is, rossz is a moziban. Kezdjük a jóval.

+

A film forgatókönyve egy kimondottan jó ötletből indul ki: három termékbemutató előtt, a színfalak mögött játszódik. Steve Jobsnak már csak fél órája van a kezdésig, és persze ilyenkor zúdul a nyakába az egész élete: a lánya, akit eleinte nem ismert el sajátjának, Sculley, akit felkért vezérigazgatónak, és a végén ő vágta el a szálakat közte és az Apple között, egy sértett Woz, akinek fáj, hogy nem ismerik el az Apple II csapatát, ami fenntartotta a céget. És persze Joanna Hoffman, aki végig kitartott Jobs mellett, és aki annak ellenére szerette, hogy időnként nem volt vele könnyű. Pontosabban: a film szerint sosem.

Szóval a forgatókönyv eredeti. Ez, és Kate Winslet jó játéka (Golden Globe-ot kapott érte) próbálja ellensúlyozni a langyos rendezést, az általában közepes színészi teljesítményeket, és a szerintem egyáltalán nem odaillő kameramunkát.

Ez utóbbihoz egy kis magyarázat: a film zenéjével, vágásával és kameramozgásával is idézi azokat a korokat, ahol a film játszódik. Oké, több időpontban játszódik a film, inkább mondjuk azt, hogy valami szándékos anakronisztikus hajlam van végig az operatőri munkában. Ami lehet, hogy koncepció, de most mondjátok meg

hát nem ordít ez a forgatókönyv azért, hogy mint a Birdman esetében, szinte vágás nélkül robogjon végig Jobs a színfalak mögött?

Hiszen az egyes bemutatókon nincs ugrás, lineárisan halad az idő, ilyenkor minden egyes vágás megtöri a feszültséget.

Na jó, azt mondtam, pozitívumok. Lássuk: a film leköt. Nem akarsz felállni, nem unod. 

Vannak benne jó párbeszédek, például jól megkomponált az utolsó Woz-vita és a nextes Sculley-vita is. 

–

Mit érünk el vele, ha úgy próbálunk meg ábrázolni egy személyt, hogy élete három legstresszesebb, legfeszültebb pillanatában szembesítjük az összes hibájával? Mit várunk? 

Szerethető lesz-e a figura? Hát persze, hogy nem. Különösen, ha egy olyan egójú emberről beszélünk, mint amilyen Jobs volt.

Oké, nem lesz szerethető a figura. Akkor megmagyarázzuk, hogy miért lett ilyen? Hogy mi vezetett idáig? Feltárjuk, hogy miket ért el eközben, hogy mit áldozott fel miért?

Nem, ez sem valósul meg a filmben. A filmbeli Steve Jobs kifejezetten agresszív, minden pillanatban. Ha a filmbeli Steve Jobs hazamegy, és leheveredik a kanapéra, akkor is agresszív marad. Agresszíven sétál az utcán, agresszíven issza a kávét, agresszíven agresszív.

Az igazi Jobs azonban ennél bonyolultabb személyiség volt. Inkább nevezném érzelmileg túlfűtöttnek, ami időnként agresszívvá tette. Ezért lehetett, hogy elsírta magát, ha nagyon akart valamit, és sikerült, vagy épp nem sikerült. Ezért lehetett, hogy képes volt elmondani a stanfordi beszédet, amiből látszott, milyen mélyen élte meg az életének állomásait, miközben látszólag ment előre mint a nyolchengeres.

Akkor mit tud még elérni egy film, ami egy feszült környezetben mutat be egy embert, akire rázúdítja a saját bűneit, miközben nem magyaráz, nem oknyomoz és még csak az objektív történések velejéig sem jut el? (Gondolok itt a nagy Sculley vitára a Next bemutató előtt, ahol mindenki a saját igazát mondta, és a film nem foglalt állást)

Sok mindent nem érhet el. Bálványt dönthet. Egymaga ellenpontként állhat, hogy oké, tudjuk mindannyian, milyen nagy dolgokat vitt végbe ez az ember, de tessék, itt van kakija. Jó sok, nézd, és itt, meg itt. Egyensúlyról most nincs szó, a film egy ellenpont.

Walter Isaacson életrajzi könyvével nem az volt a baj, hogy nem volt elég alapos. Nagyon is alapos volt, és ez elvitathatatlan tőle. Nekem inkább az volt az érzésem, hogy Isaacson nem nyúlt elég mélyre, nem volt elég bátor, nem nyúlt a témához intelligenciával. Halott emberek szavait lehet úgy bemutatni, ahogyan épp egy életrajz írásába, és az általunk ábrázolni kívánt, elképzelt személyhez illik. Az élőkkel más a helyzet, hiszen ők látják, véleményezik a munkánkat, és talán azt mondják majd, hű a mindenit, de sekélyesen fogtad meg a témát. Ez nem is így történt.

Nem telt még el annyi idő, hogy ezt megtehessék. A Steve Jobs megpróbálta, nem sikerült.