Már hónapok óta tervezek írni egy gondolatról, ami egyre többször jut eszembe. Valahogy így tudnám szemléltetni a dilemmát:

Fogsz egy kést, és odaadod egy felnőttnek. Megvágja magát. Odaadod egy másiknak, az is. A kés egyébként tökéletesen működik, szépen vágja a kenyeret, mesésen keni a vajat, de valamiért minden egyes alkalommal picit megsebesíti a használóját. Amikor ott áll már egy csomó felnőtt, a padlón meg folyik a vér, belép a szobába egy gyerek, érdeklődve nézve a késre.

Kérdés. Odaadod a gyereknek a kést felügyelet nélkül, hogy ő is játsszon vele?

Na, ezt most kifejtem.

A fogyasztói tech-fejlesztések célja, hogy könnyebbé tegyék az életünket. Rövidítsék azt az időt, amit egyik vagy másik feladat elvégzésével töltünk. Ma már a másodpercek is számítanak.

Az Apple Watch például lerövidíti majd az időt, amit az értesítések olvasásával töltünk. Lerövidíti az időt, amíg felvesszük a telefont. Amíg fizetünk a boltban. Napi tizenöt-húsz percet spórol meg nekünk, és ezt az időt mi nyereségnek éljük meg. Jól tesszük: az.

A kérdés, hogy ezzel a nyereséggel mihez kezdünk? Több időt töltünk a családdal, elolvasunk egy könyvet, bámulunk az égre, és negyed óráig kikapcsolunk? Lelassulhatunk, miután öt perc alatt végeztük el az egyébként hét, két éve meg tizenhárom perces feladatot? Vagy ellenkezőleg: új munkákat rántunk magunk elé, és daráljuk azokat is?

Én azt látom, hogy a gyors reakcióval megspórolt perceket újabb gyors reakciók kivitelezésére fordítjuk, egyre hatékonyabban, egyre gyorsabban kommunikálunk, egyre több dolgot intézünk el, egyre hatékonyabban szervezzük tele a napunkat, egyre több helyre figyelünk egyszerre, mert a technológia lehetőséget ad rá. Úgy tűnik, nincs beépített fék: az őrületig képesek vagyunk fejleszteni a hatékonyságunkat. Kontrollálhatatlanná válhat a folyamat, mert senki nem tudja megmondani, hogy hová is vezet ez, és végső soron jó-e, vagy sem. Csak fejlesztjük, mert erre van igény.

A felnőttek így játszanak. A gyerekek pedig megfogják anyu és apu készülékét, elkezdenek ők is játszani. És ha a felnőttek játéka kiszámíthatatlan volt, akkor minek nevezzük a gyerekekét? (Gyorsan kiemelem, még mielőtt úgy tűnne, el akarom venni a gyerekektől a technológia nyújtotta előnyöket: az eszközök korlátlan, cenzúrázatlan használatról beszélek, a nyilvánvaló előnyök _melletti_ bizonytalanságról).

Ez csak az én véleményem, megértem azokat, akik egyáltalán nem tartanak ettől, a saját és a tízévesek kezében is ugyanolyan biztonságban érzik a technológia nyújtotta lehetőségeket. Azt mondják, és talán igazuk van: ez a világ mozgásának iránya, erre mozdul minden, a gyerekek majd alkalmazkodnak maguk, és kialakítják az új embertípust, a fejlődés jegyében. Lehet.

Viszont van valaki, aki úgy gondolta, ahogy én. Aki féltette a gyerekeket ettől a jóságosnak tűnő, és hivatalosan is a megfelelőnek nevezett kis káosztól, amit még azok sem ismernek ki teljesen, akik elindították az útján.

Úgy hívták: Steve Jobs.

Akkor határoztam el, hogy most már tényleg leírom a gondolataimat a témában, amikor megláttam Jobs szavait a New York Times oldalán. Nick Bilton újságíró emlékezett vissza arra, ahogy egy elterelő, bugyuta kérdésre hogyan válaszolt az Apple akkori vezetője, aki mindenki számára kívánatossá tudta tenni a technológiai fejlődést.

“Szóval a gyerekei szeretik az iPadet?” - kérdezte az újságíró.
“Nem is használták még. Megszabjuk, milyen mennyiségben használhatják a gyerekek az ilyen eszközöket a házban” - mondta könnyedén Jobs.

Korlátozták a képernyő előtt tölthető időt, hét közben, esténként nem volt kütyünyomogatás, hétvégén pedig csak rövid időkre.

“Ez azért van, mert mi első kézből láttuk, milyen veszélyeket rejt a technológia. Én magam is láttam, és nem akarom, hogy ez történjen a gyerekeimmel” - mondta Jobs.

Azt hiszem, arra gondolt, amiről fent írtam. Az az ember, aki nélkül az okostelefonok, a tabletek nem terjedtek volna el ilyen ütemben, a szexi tech-cuccok ősatyja olyan veszélyt látott a korlátlan használatukban, amiknek nem akarta kitenni a gyerekeit. Létrehozott eszközöket, amik tökéletesen kiszolgálnak minket, amiket szeretünk, amiket akármire használhatunk. De hogy végül mire használunk mi, pláne a gyerekeink, és hogy ebbe az öngerjesztő addikcióban merre van az előre, és hogyan lehet jól megzabolázni a folyamatot, a franc se tudja már. És nem, a tiltás nem mindig jó reakció, én ezt nem is méltattam, csak észrevettem a bizonytalanságot.

Nem kell géprombolónak lenned, hogy észrevedd te is. Lehetsz a legnagyobb gépépítő is.