Fantasztikus arcokkal ismerkedtem meg az Appleblog és a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége közös akciója során. A bennem élő kép a szegény, elesett látássérültekről, akiknek kevés lehetőség adódik érvényesülni, vagy akár kimozdulni a lakásból, gyökeresen megváltozott. Főleg azért, mert sok vakkal találkoztam, aki egyébként ezt ki is kéri magának.

Közülük is van egyvalaki, aki egyáltalán hallani sem akar a vakok külön kezeléséről, és arról, hogy őket bárki is aszerint kategorizálja, hogy éppen nem lát. Torma Zsolt munkájával is igazolja ezt a szemléletet: profi programozó, iOS-re fejleszt alkalmazásokat. Beszélgetésünk után is épp egy állásinterjúra ment egy céghez, és saját programját fejleszti közben.

Nem nagy dolog - legyint Zsolt mindig, amikor erről kérdezem. És egyfolytában erről kérdezem. “De hát hogyan lehet ezt megtanulni így?”, ő pedig minden egyes alkalommal kisiklik a kezeim közül. Elmondja: máshogy, mint a látók, de a végeredmény ugyanaz. Nem az a fontos.

“Nagyon kevesen vannak, akik optimálisan fogadják ezeket a dolgokat. Azokra gondolok, akik egyszerűen tudomásul veszik, maximum megnézik, hogy hogy kötök mondjuk össze egy property-t egy gombbal az Interface Builderben, de ha már látták, akkor ennyi, vége a csodának.

Zsolttal készített interjúmat tehát kezdjük ezzel. Nézzük, hogyan váltja ki az egeret egy vak programozó, csodálkozzuk ki magunkat, és ezután kezeljük őt ugyanúgy, mintha látna:

Említetted még a beszélgetés előtt, hogy talán csodálkozni fogok a hozzáállásodon, ahogy te látod a vakok helyzetét. Miért mondtad ezt?

Talán sok látó emberre is jellemző, de sajnos a látássérültek között is akadnak jó néhányan, akik azt mondják, hogy ez meg az nem megy, így hát nem is csinálják. A látássérültek esetében ez még párosul gyakran azzal a felfogással, hogy “én nem látok, ezért ez meg az jár." Az előbbi hatása, hogy elkönyvelik az érintettek, hogy nekik nem ment, nem megy és nem is fog menni. Nem is tesznek érte semmit. Elterjedt az a nézet is, különösen civil szervezetek tevékenysége kapcsán fedezhető ez fel, hogy “Könnyítsük meg szegénynek az életét, hiszen nem lát!”. Én a fentieknek nagyon ellene vagyok. Szerintem minden embernek van olyasmi az életében, amiben hiányt szenved, az emberek többsége mégsem kap segítséget ahhoz, hogy a hiányt leküzdje. Azt vallom, hogy ne speciális könnyítő megoldások szülessenek, hanem az akarat és a készség a látássérült emberekben, hogy megtanulják megnyitni a böngészőt, tanulják meg, hogy mi az az RSS, legalább csak nagy vonalakban. Majd ha mindez így lesz, akkor válunk majd jogosulttá arra, hogy a látók valóban egyenrangú embereknek, partnereknek tekintsenek minket.

Te is hittél benne, hogy sikerül például kitanulnod a programozást. És végül profi lettél. Hogy jutottál idáig? Hogy kezdődött?

Már gyerekkoromban is érdekeltek a kütyük, robotok. Rengeteg olyan filmet néztem, melyek robotokról, űrhajókról és ilyesmikről szóltak. Már akkor is beszéltek a filmekben a robotok, és volt olyan is, amiben a számítógép is. Fel nem lehetett engem akkor állítani a televízió elől. Ugyanolyan voltam szerintem, mint más. Természetes, hogy Mézga Aladár szerettem volna lenni, saját űrhajóval.

Ötödikes lehettem, mikor épp testnevelés óránk volt, és egyik tanár behozott a tornaterembe a tanároknak megmutatni egy gépet. Ez egy HomeLab 4 típusú gép volt, de át volt alakítva úgy, hogy beszéljen. BraiLab volt a neve, a KFKI-ban Vaspöri Teréz és Arató András nevéhez fűződik a dolog. Pont ott voltam, ahol a tanárok asztala is. Bekapcsolta a tanár a gépet, megszólalt. Robot hangja volt, de beszélt magyarul. Talán el sem tudod képzelni azt, ami akkor és ott történt velem. Kész lettem. Paff. Lefagytam. Nem tudom elmondani én sem, de tudtam, hogy kész, ez az én utam.

Te is szereztél egy ilyen gépet?

Nagyon kértem a szüleimet. Két évvel később édesanyám azt mondta, hogy ne haragudjak, de most csak egy kis szerény ajándékot tudnak nekem adni, és kaptam egy kis fém tojást, amiben egy Mozart csokigolyó volt. Akkoriban ez eszméletlenül drága csoki volt, tényleg drága. Megettem persze a csokit, és ahogy később elmesélték, látszódott az arcomon a csalódottság. Ekkor mondta édesanyám, hogy "No, azért van itt még valami apróság, gyere!". Ott volt egy doboz, és mikor kinyitottam, éreztem, hogy benne van a gép. Akkor még nem volt kamera, de ha lett volna, az a felvétel kéne. Azt mondták a szüleim, hogy bár sokba került a gép, és csak részletre tudták megvenni, már az megérte, ahogy örültem neki.

Ezen a gépen már programoztál?

Onnantól kezdve csak ott ültem, pötyögtem rajta. Próbálgattam a közben a suliban megtanult dolgokat, de majdnem mindegy is volt, hogy mit csináltam, csak a gép előtt ülhessek. Azt a gépet még Basic nyelven lehetett programozni, és persze volt hozzá sok játék is. Ezeket ne úgy képzeld el, hogy grafika, meg ilyesmi, hanem ezek szöveges játékok voltak. Kalandjáték, ilyen-olyan kitaláló, mászkálós - be kellett írni mondjuk irányt, vagy a nyilakkal közlekedni, a gép megmondta, hogy mi történik -, ilyesmikkel játszottam akkor. Volt társasjáték is, memóriajáték is, a lényeg az, hogy mindegyik beszélt - mert a gép maga beszélt, mindent elmondott, amit kiírt. Már akkor írtam kisebb programokat, és serényen mentegettem kazettára. Az általános suli annyival segített, hogy kaptunk egy számítógépet azért, hogy tudjunk jegyzetelni. Ez már fejlettebb gép volt. Nem IBM PC volt ez még akkor, viszont egy CP/M operációs rendszerrel működő, már lemezre menteni képes cucc volt. Futott rajta a Wordstar szövegszerkesztő, meg olyasmik is, mint a Turbo Pascal 3.0 fejlesztőkörnyezet. Rengeteg program, új programnyelv, egyáltalán egy operációs rendszer, szóval talán el tudod képzelni.

Örültek a szüleid?

Édesapám egyik szép nyári napon rám förmedt: "Fiam! Most azonnal kikapcsolod a gépet, megyünk a strandra! Kell a mozgás! Gyerünk!" Gondolhatod, micsoda kelletlen pofát vághattam. Úszás közben kérdezett valamit, én viszont nem válaszoltam. Majd, mikor megismételte a kérdést, így feleltem: "Bocs, mit mondtál? Azon gondolkodtam, hogy hogy tudnám megoldani a szubrutint az új programomban." Ez már olyan jelzés volt, amiből megértették, hogy kész vége, én az leszek, aki: a számítógép rabja. Utólag emiatt nagyon jól érzem magam, mert bár nem jött be édesapám azon törekvése, hogy sportembert faragjon belőlem, cserébe értettem a géphez.

A szakközépiskolában hogy tudtál lépést tartani a programozás tanulásban?

Akkor még nem voltak olyan vizuális tervezővel rendelkező fejlesztőrendszerek (és programnyelvek sem, meg eszközök sem, melyeken olyan programok futhattak volna), amilyenek ma vannak. Így akkor még csupa szöveges programokat írtunk. Persze volt olyan, hogy pozicionáltuk a kurzort a képernyőn, és mondjuk táblázatosan jelenítettünk meg valamit, de ha emlékszel, akkor a DOS-os képernyő 80*25-ös mátrix volt csupán. Egy alkalommal egy céltáblát kellett kirajzolni. Volt ott torzítási együttható, miegymás. Felhívtam egy osztálytársamat, és megkérdeztem tőle néhány paramétert, meg a módszert, amivel kirajzolunk egyet. Aztán megcsináltam a feladatot. Csak azért is!

Munkád gyorsan akadt a középiskola után?

Eleinte nem volt. Aztán tanítottam. A MVGYOSZ szervezett tanfolyamokat, ott voltam oktató. Persze közben jártam az akkori főtitkár nyakára, végül ő segített, hogy el tudjak helyezkedni. A Szent Rókus kórház informatikai osztályára kerültem. Örültem, hogy végül eljöhettem, igazából nem is alkottam ott semmi különöset. Írtam ugyan egy programot, de azt soha senki nem használta végül. Nem vettek be az ottani fejlesztésekbe. A feladatot, amin dolgoztam kitalálták nekem, látszólag az osztály nyilvántartását könnyítette volna meg, de végül egy öreg merevlemez néhány szektorába helyezték végső nyugalomra. Ezt követően végeztem el a régi középiskolámban az ötödévet, amolyan felsőfokú szakmai végzettséget szerezve ezzel. Ott már tanultunk Delphi-t, ez ugye már vizuális tervezővel is rendelkezett. Édesapámnak köszönhetően aztán sikerült elhelyezkednem az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóságon, ott már értelmes munkát is végeztem. Voltam én ott rendszergazda, DBA, programozó satöbbi.

Hogyan lettél iOS fejlesztő?

A negyedik generációs iPod volt az első, ami képes volt hangosan kimondani a kijelzőn olvasható karaktereket. Nagyon izgatott lettem ettől, hirtelen elképzeltem, hogy hová vezet mindez. Az iOS 4-től pedig már elindult a magyar VoiceOver is, terjedtek a hangos bemutatók a neten, amik segítségével megtanultam kezelni az érintőképernyővel rendelkező okostelefonokat. 2011. december 6-án vettem egy MacBook Pro gépet, és elhatároztam, hogy megtanulom az iOS-re történő fejlesztést. A kérdés nem az volt, hogy fejlesztő leszek-e, hanem az, hogy mikor. 2013. áprilisában pedig már el is kezdtem dolgozni egy kis cégnél. Korábban dolgoztam egy alapítványnál, ahol nagyon sok minden fűződött a nevemhez, mégis, sokkal büszkébb vagyok most az iOS fejlesztésre, mint az egész tíz éves alapítványi munkámra. Ez talán azért van, mert ott állandóan azon dolgoztunk, hogyan lehetne minél egyszerűbb programokat írni a vakoknak, hogy kiszolgáljuk őket. Az Apple később megtanított arra, hogy mindez nem kell. Elég egy gép, melyen tisztességes, korrekt módon fut a képernyőolvasó, a többit már a gép előtt ülőre kell bízni. Ha meg kell tanulnom, hogy hogy kell böngészni, akkor a VoiceOver ugyanolyan esélyeket biztosít számomra, mint amilyenekkel te indulsz, ha először Mac elé ültetnek. Az csak egy dolog, hogy integrálták a rendszerbe az akadálymentes megoldásokat. Ennél még fontosabb, hogy hogyan művelték ezt: csaknem hibátlanul. Biztosan együtt dolgoztak vakkal, vagy a fejlesztőcsapat egy része volt az, mert olyan magától értetődő, szinte tökéletesen akadálymentes a telefon, a táblagép és a Mac is attól a pillanattól, ahogy kiemeled a dobozból, hogy le a kalappal a fejlesztők előtt.

Mit csinálsz, amikor nem dolgozol?

Azt, amit mindenki más. Olvasok, kirándulok, bulizunk a barátokkal, TV-műsorokat nézek. Egy könyv ugyanolyan élvezetet tud nyújtani számomra, mint bárki más számára. Minden évszaknak látássérültként is vannak szépségei és kellemetlenségei is, ez is olyasmi, mint mindenki más számára, esetleg egy kicsit más jellege van azért, mert nem a látható információkon alapul. Az internet segítségével bármire választ kaphatok, ami érdekel. Kereshetek szórakozási lehetőséget, megtekinthetek árlistákat, olvashatok kritikákat könyvekről, zenei albumokról, vagy akár ezek szerzőiről is elolvashatok sok információt.

Röviden úgy tudnám ezt megfogalmazni, hogy nem speciális látássérültként az élet, hanem inkább kicsit más, különböző azokétól, akik látnak, de ez sok esetben nem hátrányt jelent, csupán egy másik megközelítési módot.