Ezzel a címmel jelent meg egy cikk a Huffington Poston. Idézek pár részletet:

Felajánlottak egy interjút az Apple-nél. Nem hittem el... A szememben az Apple volt a legelismertebb cég, ahol egy dizájner csak dolgozhat...

Eléggé meglepődtem, amikor csupán három emberrel kellett elbeszélgetnem az interjún, kevesebb mint egy óráig tartott, és eléggé standard volt az egész... Kiderült, hogy jól sikerült. Még aznap kaptam egy telefonhívást, hogy jól vizsgáztam. Felajánlottak egy szerződéses állást mobildizájnerként. Wow...

Nem tudtam aludni az első napom előtti éjszakákon. Ideges voltam, és izgatott. Úgy éreztem, hogy egy állásajánlatot kapni az Apple-től olyan, mintha elismernék a tehetségemet, mint dizájner...

És aztán elkezdődött... Alig (ami alatt azt értem, soha) nem láttam a lányomat a hétköznapokon... Mindig meetingeket szerveztek, amik rosszul hatottak mindenki produktivitására, de ez szükséges rossznak tűnt egy ekkora cégnél, ami ilyen magas minőségű termékeket készít...

Aztán a közvetlen főnököm, aki szokást csinált abból, hogy az alatta dolgozókat viccnek álcázva személyeskedve inzultálta, elkezdett direkt és indirekt módon engem is sértegetni...Inkább éreztem magam egy tinédzsernek, aki egy szar retail munkát végez, mint egy profinak, aki az egyik legnagyobb tech-cégnek dolgozik...

Aztán egy ebédidőben letöröltem minden adatot az iPademről, a fájlokat, amiken dolgoztam, elérhetővé tettem a szerveren, minden céges cuccot az asztalon hagytam, beültem az autómba, és hazahajtottam.

Úgy tűnik tehát, hogy az Apple mégsem kurvult el. Még mindig ugyanúgy mennek a dolgok, mint Jobs tombolásának idején.

Röviden: szar ott dolgozni, de aki bírja gyomorral, annak megéri elviselni a csesztetést. Én is eljöttem volna, ahogy a történet főszereplője.

Persze itt nincsenek jó meg rossz döntések, csak döntések.