Elég sok bajom volt vele, jöttek az új szoftverek, a 3G-m meg egyre lassabb, nehézkesebb, gyűlöletesebb készülék lett. Végül eljutottam odáig, hogy szinte már csak telefonálásra, email-olvasásra használtam, a Safari elindítását legfeljebb különösen indokolt esetben mertem megkockáztatni.

Aztán egyik pillanatról a másikra eltűnt belőle a 3G. Volt, nincs. Azóta csak az Edge hálózatra hajlandó rácsatlakozni, és nemcsak a jelzéssel van a baj: az adatátviteli sebesség valóban nem megy másodpercenként 150-200 kilobit fölé.

Jogos a kérdés, hogy akkor most milyen telefonom is van valójában. Az iPhone 3G ugyanazt a hardvert használta, mint az Apple első mobilja: ugyanaz a csip, ugyanannyi memória, ugyanaz a kamera és kijelző. A legnagyobb különbséget a 3G-kompatibilitás jelentette. Van ugyan még itt GPS, meg műanyag hátlap, de az alapvető evolúciós változást mégis a szélessávú mobilnet jelentette, ami most oda.

Ha tehát mindenképp el kéne valahol helyeznem a készüléket, akkor azt mondanám, hogy ez az iPhone 2,3G, szóval néhány évnyi kitartó használattal sikerült 0,7 generációval redukálnom a mobilom értékét.

Egyébként nem is zavar. Emailezéshez ez is elég. Weblapokat már rég nem nézek vele, ha mégis, nem a sávszélesség lesz a szűk keresztmetszet: a régi hardver olyan nehezen, lassan indítja el a böngészőt, rajzolja ki a kijelzőre a pixeleket, hogy a mobilnetre még most sem kell várni. Nem is lett érezhetően lassabb az iPhone.

Hát így élünk mi, szeretetben, öregecskén, lassacskán, békességben.

Amíg be nem vágom ezt a dögöt egy kamion kerekei alá.