A blogon még nem írtam filmekről, inkább ételekről, nyaralásokról, de Ádám készített elég postot mára, nem a hírektől veszem el a helyet, és kikívánkozik belőlem ez a kritika, szóval olvassátok türelemmel, vagy egyszerűen hagyjátok ki.

Az apropót az adta, hogy múlt hétvégén Győrben voltunk, és édesapámmal meg Dórával elmentünk egy bevásárlóközpontba ajándékokat nézni. Miközben Dóra végigszaladt a ruhaboltokon, mi benéztünk egy elektronikai üzletbe, ahol a LED-tévék és a komolyabb házimozirendszerek (meg Apple-sarkok) átnézése után a dvd-osztályon kötöttünk ki. Régebben öt-tíz filmet is vettem havonta, aztán rájöttem, hogy többségüket legfeljebb egyszer nézem meg, azóta csak olyan moziért fizetek, ami fontos, örök darab, aminek meg kell lennie a gyűjteményben. Nem veszek már a vásárlás kedvéért.

A filmek átnézése közben váratlanul a kezembe akadt a Vadászat a Vörös Októberre. A borítón Sean Connery nézett legjobb formájában rám: ősz haj, ősz szakáll, szúrós tekintet, szovjet atom-tengeralattjáró-kapitány.

Eszembe jutott, milyen sokszor láttam annak idején a filmet: a fontosabb párbeszédekre máig emlékszem, a csatajelenetek, a filmzenék itt vannak a fülemben. Fogtam a dvd-t, beraktam a kosaramba, és pár nappal ezelőtt némi gondolkozás után megnéztük Dórával.

Közel egy évtizednyi kihagyás után megint elvarázsolódtam. De ami ennél is nagyobb szó: elvarázsolódtunk.

A Vadászat a Vörös Októberre 1990-es film: a hidegháború végén készült, akkor, amikor úgy tűnt, véget ér a történelem, és az emberiségre ráköszönt az egyetemes béke. A sztori azonban korábban játszódik, Gorbacsov ideje előtt, amikor még úgy fesztült egymásnak a két atomhatalom, hogy abba majdnem beleroppant a világ. A történet szerint 1984-ben a Szovjetunió egy szinte hangtalan meghajtórendszerrel szerelt atom-tengeralattjárót készített, aminek nyilvánvaló célja az volt, hogy első csapást mérjen az Egyesült Államokra.

Miután a hajó kifutott, a mélybe süllyedt, és soha többet nem látta viszont senki. A hivatalos magyarázat szerint reaktorhiba miatt megsemmisült, a nem hivatalos források megosztottak: egy részük szerint a hajó kapitánya, Marco Ramius megőrült, és elhatározta, hogy kilövi rakétáit az Egyesült Államokra, ezért a két szuperhatalom együttes erővel levadászta. A másik magyarázat szerint Ramiusnak elege lett a diktatúrából, és a tengeralattjáró céljaival sem értett egyet, ezért elhatározta: átáll, és átadja az amerikaiaknak a Vörös Októbert.

A sztorit az a Tom Clancy írta, akinek a Ghost Recon-sorozatot köszönhetjük, de a számítógépes játékoknál sokkal fontosabbak könyvei. A konzervatív szerző a hidegháborún edződött, ezt a közeget ismeri, ebben mozog otthonosan, és kapcsolatainak hála kivételes pontossággal tudja ábrázolni a harci helyzeteket, a haditechnikai eszközök működését, felépítését. Leghíresebb karaktere a folyton veszélyes helyzetbe kerülő Jack Ryan, aki többnyire csak irodai munkát végezne, de akaratán kívül rendszeresen megmenti a világot. Ebben a filmben is ő az események fő mozgatórugója Alec Baldwin alakításában.

A film rendezőjének John McTiernant kérték fel, aki akkoriban a csúcson volt: megrendezte már a Predatort és a Die Hardot, és bár mostanában csak B-kategóriás tragédiákat ad ki a kezei közül, ő volt az, aki annak idején megújította az akciófilm műfaját, és a nyolcvanas években pokolian jó filmeket rakott le az asztalra. De még ezek közül is kiemelkedik a Vörös Október, ami a két főszereplőnek, Sean Connery-nek és Alec Baldwinnak, valamint a remek mellékszereplőknek (James Earl Jones, Scott Glenn, Sam Neil) hála a korszak meghatározó filmje lett.

Nyilván nehéz megfogni a film sikerének titkát, hiszen ha azt pár mondatban le lehetne írni, mindenki sorvezetőnek használná, egyebek közt maga McTiernan is. Valószínűleg arról lehet szó, hogy szerencsés csillagzat alatt született a mozi, a producerek remekül válogatták össze a stábot, ezzel a csapattal egyszerűen nem lehetett hibázni.

Szinte az összes karakter teli találtat, jól ábrázolt, háromdimenziós figurák ezek, kezdve a megkeseredett, idősödő, de legyőzhetetlen kapitánytól a meg nem értett amerikai CIA-ügynökön, a háttérjátszmákat folytató politikusokon és a kétségek közt gyötrődő tiszteken át a haditengerészetről tökéletes képet festő szakértőkig mindenki. Külön élmény, hogy nálunk ez hibátlan szinkronnal párosul, a Vörös Október még akkor készült, amikor remek színészek napokig, hetekig bajlódtak a szereppel, ennek megfelelően talán még jobb magyarul, mint angolul nézni a filmet.

A párbeszédek jók, ereje van a szavaknak, összeállnak egy ritmussá, amiben óriási szerepe van a vágásnak is: akciójelenetek és töprengő dialógusok, közeli arcok és távolról mutatott óriás-tengeralattjárók, több szálon futó vízalatti csaták váltják egymást olyan ritmusban, ami két órán keresztül szünet nélkül ébren tudja tartani az érdeklődést. Mindebben persze óriási szerepe van az azóta már meghalt Basil Poledouris zeneszerzőnek, akinek tenger ihlette, oroszos hangulatú, klasszikus zenekarral vegyített elektronikus hangszerből összeállított filmzenéje a legjobbak közé tartozik, mert tökéletesen emeli ki a film erősségeit. Poledouris nélkül a Vörös Október csak remek és nem nagyszerű film lenne.

Érdekes megnézni a filmmel kapcsolatos vélemények átalakulását: az első kritikák még alaposan lehúzták, laposnak, túlfeszítettnek, követhetetlennek nevezték. Ennek ellenére 200 millió dolláros bevételével az év hatodik legsikeresebb filmje lett, tengeralattjárós mozinak máig nem sikerült megdöntenie ezt a rekordot, és bár Jack Ryanes filmből három is készült azóta (Harrison Forddal kettő, Ben Affleck-kel egy), csak a Végveszélyben tudta pár dollárral meghaladni a Vörös Október bevételét.

Azóta persze a kritikusok véleménye is megváltozott: a Rotten Tomatoeson 95 százalékon áll a film, ami azt jelenti, hogy százból 95 újságíró jónak tartja a mozit. Márpedig ilyen jó eredménnyel alig pár kasszasiker büszkélkedhet, ilyen közel a száz százalékhoz már úgy nevezik a mozit, hogy klasszikus.

Utóbbi éveim egyik legjobb vétele volt ez a film, amit majd megszerzek bluray-en, és minden más formátumon is, valószínűleg életem hátralévő részében is megnézem legalább ötévente.

Aki látta a filmet, írja le kommentben, mit gondol róla, aki meg nem, és szereti az ilyen mélytengeri-klausztrofóbiás-grandiózus mozikat, az nyugodtan áldozzon kétezer forintot a Vörös Októberre, hogy megnézze, ahogy:

1984 novemberében, röviddel Gorbacsov hatalomra kerülése előtt egy tájfun-osztájú szovjet tengeralattjáró felszínre emelkedett a newfounlandi parttól délre. Azután a mélybe süllyedt. Feltehetően reaktorhibával küszködött. Meg nem erősített jelentések szerint a legénység egy részét sikerült kimenteni. De mind a szovjet, mind az amerikai illetékesek cáfolják, hogy amit önök itt látni fognak, az valaha is megtörtént...