A kilencvenes évek elején történt. Párizsban voltam apám unokatestvérénél, aki már oda született. A szülei még a második világháború környékén szöktek nyugatra, aztán maradtak. Annak ellenére, hogy alig háromszor járt itthon, Ági tudott magyarul, de akcentusa és időnként meglepően szerkesztett mondatai miatt nem mindig sikerült megértenünk egymást. Még egy jó évtizeddel korábban, a nyolcvanas évek elején ebből kisebb bonyodalom is volt: miközben a szüleim a várost rótták, Ági órákon keresztül tartott a vécé fölött, pedig én csak kakaót szerettem volna inni, de egy hároméves gyerek és egy a magyart alig törő nő nyelvkincsének csekély a közös halmaza.

Nem értette, mit akarok a kakával.

Tizenakárhány évesen viszont már nem kellett a fürdőszobába kísérgetni, és különben is, jobban lekötöttek Ági történetei meg életkörülményei. A párizsi rokonnak ugyanis rendesen összejött az élet: francia férjével kiadóvállalatuk volt, egyikőjük a könyvekkel, a másik meg a kazettákkal foglalkozott, már nem emlékszem, hogy melyikük melyikkel.

Kiadóvállalatot üzemeltetni a nyolcvanas-kilencvenes években igazán jó üzletnek számított (még nem kezdett ki mindent a digitális technológia, meg az internet), ennek megfelelően a Champs Élysées közelében, a híres sugárúttól két utcányira volt a lakásuk, volt vagy háromszáz négyzetméter az egész. Két autójuk volt, Áginak egy kék Jaguarja, míg a férjének egy fehér, kabrió Rolls-Royce-sza, a történetnek ezt a részét időnként elmesélem magamnak is, hogy elhiggyem.

A lényeg tehát, hogy meglehetősen jó életkörülmények közt éltek, igyekeztek minőségi, kényelmesen használható tárgyakkal körülvenni magukat. Nem feltétlenül praktikus dolgaik voltak, például máig csak náluk találkoztam a laserdisckel, a bakelitméretű cd-lemezzel, ami bizonyos szempontból a dvd előfutárának is tekinthető, pedig nem az. Ráadásul a Jaguár sem megbízható, a Rollst sem azért szeretjük, mert osztva dönthető a hátsó üléstámlája, a haszontalanságon túl azonban egész környezetükből áradt a kényszer hiánya: nem azért vettek meg valamit, mert még pont belefért, csak az számított, hogy tetszetős-e.

És akkor most  a lényeg: a nappalijukban, az óriási, függöny nélküli ablakokkal körbevett nappaliban, egy szépen faragott, íves lábú asztalon volt a számítógépük, oldalán egy almalogóval. Nem a dolgozószobában, hanem a nappaliban! Fogalmam sem volt, hogy mi van a dobozban. Számítógépet persze láttam már, sőt, addigra talán már meg is volt az Escom DX2-66-osom, de erről az almalogós gépről még sosem hallottam.

Megkértem Ágit, hogy meséljen róla, de nem igazán tudott érdekes sztorikat. Macintosh, mondta, egy Apple nevű cég gyártja, és jobban kijönnek egymással, mint a korábbi, windowsos géppel.

Nem állítom, hogy rabul ejtett a Mac, hogy csak arra tudtam gondolni: hazamegyek Magyarországra, és én is veszek kérek magamnak egyet. Sőt, fél órával később már azzal voltam elfoglalva, hogy a házimacska, Ciboulette, előzetes bejelentés nélkül felugrott az asztalra és belezabált a kajámba, amit nekem szó nélkül kellett volna tűrnöm, ezzel szemben messzire hajítottam a pofátlan állatot.

Viszont tagadhatatlan, hogy nálam akkor kezdődött. Akkor hallottam először arról, hogy számítógép és számítógép közt is van különbség.

Körülbelül egy évtizedet kellett várnom arra, hogy legyen egy saját Macintoshom. Az autómat szeretem, még ha nem is dönthető osztva a hátsó üléstámlája, ugyanis nincs hátsó ülése. Most már csak egy óriási lakást kell vennem a Champs Élyséestől északra, és elégedetten dőlhetek hátra.