Ahogy a heti Apple-csajban is írta Ádám, a héten titkos küldetésen vettem részt Németországban. Hogy konkretizáljuk a dolgot, az Intel európai fejlesztőközpontjában jártam, ahol bemutatták a világ első, működőképes 48 magos, teljes értékű processzorát.

A csip a régi Pentiumokra, konkrétan a P54-esekre épül, amik már mentesek az első sorozat osztási hibáitól. A mérnököknek egy rakás problémát meg kellett oldaniuk, például a magok egymás közti kommunikációját, illetve azt is, hogy az óriási számolókapacitást el tudják látni adattal. A végeredmény elég meggyőző: mivel a kilencvenes évek elején még 350, most meg már 45 nanométeres gyártástechnológiával dolgoznak, méretprobléma nem volt, a 48 mag minimális átalakítással elfér körülbelül akkora helyen, mint annak idején egy. És amikor ezek dolgozni kezdenek, az brutális: a Mandelbrot-halmaz kiszámolásával például pillanatok alatt végeztek, miközben a fogyasztásuk nem ment 125 watt fölé.

Mindez azért érdekes az Appleblog szempontjából, mert amit mutattak, az lényegében a jövő volt: az Intel szerint tíz éven belül sokmagos processzorok lepik el a piacot, ezek lesznek az otthoni gépekben és a laptopokban, várhatóan tehát a Macintoshokban is. Ekkora számolási teljesítmény mellett meg már tényleg csak programozás kérdése, hogy a gép hibátlanul megértse a beszédünket, és végképp eltűnjenek a hagyományos értelemben vett perifériák.

Munka még azonban bőven lesz addig, hiszen ahogy az a bemutatón elhangzott, a mai operációs rendszerek egyszerűen alkalmatlanok egy ilyen processzor kiszolgálására. Igaz ez a Windowsra, a Linuxokra és a Mac OS X-re is, Grand Central ide vagy oda. Bár a német központban bemutattak egy kísérleti operációs rendszert, ami a magok számától függően strukturálja át magát, abban nagyjából mindenki egyetértett, hogy előbb lesz 48 magos processzor a piacon, mint az az OS, ami megfelelően ki tudná szolgálni azt.