Na, áttörést értem el, rábeszéltem apámat egy Macre. Igazság szerint már nyár vége, ősz eleje óta ért a dolog, akkor robbant le olyan szinten a pc-je, hogy biztos voltam benne, új gépet kell vennie. Először még megpróbáltam menteni a menthetőt: hogy javítsak a 15 perces bootidőn, az instabil működésen, nyomtam egy formatot és újra felraktam a Windows XP-t, ami ruhátlanul már képes volt négy-öt perc alatt elindulni, de mire felkerült a vírusírtó, az anti-spyware meg a tűzfal, mindaz, ami szükséges egy pc biztonságos működtetéséhez, megint tíz percre kúszott fel a bootidő.

Ekkor felajánlottam, hogy kidobom az egész szart az ablakon, aztán hosszas tárgyalásokba kezdtünk a lehetséges utódról.

Elég gyorsan eljutottunk a Macintoshig, egészen pontosan a Mac miniig, ami viszonylag olcsó volt, de tökéletesen megfelelt. Ennek ellenére azt mondtam neki, inkább várjunk az új modellre, nyakunkon a frissítés.

Hát várhattunk vagy fél évet, mert idén márciusig ugye nem jött meg a gép. A bejelentés után aztán egyből hívtam telefonon, hogy készítse a pénzt, mert rövidesen itthon is kapható lesz a Mac mini, amint megjön az első hivatalos szállítmány, megyünk az XMS-be, aztán veszünk egyet.

Ez volt hétfő estig, akkor szólt Handrás az iMac-akcióról. Másodpercek alatt eldöntöttem, hogy nekünk inkább a monitoros gép kell, kedd reggel telefon, egyeztetés, kedd délután már hoztuk is el a kifutó alapmodellt 2,4-es Core 2 Duóval, 2 giga memóriával és Radeon 2400XT-vel 250 ezer forintért. Igazság szerint majdnem vettem magamnak is egyet.

Este beüzemeltük a gépet, pár órában megpróbáltam elmesélni a Leopard legfontosabb különbségeit a Windowshoz képest, meg a legizgalmasabb képességeket, de aztán feladtam: amikor én váltottam, napról-napra ismertem meg a rendszert, és úgy tűnt, nincs nagy különbség azt leszámítva, hogy minden kicsit jobb. Most viszont, hogy egy éjszakába tömörítve próbáltam átadni az információt, rájöttem, hogy itt bizony alapvető mentalitásbeli eltérések vannak, amiket egyszerűen el kell fogadni, különben mit sem ér a rövid oktatás.

A Mac akkor lesz igazán használható, akkor kezdjük el élvezni, ha elfelejtjük a hagyományos könyvtárszerkezetet, ha megismerjük az iLife-programcsomagot, a Quick View-t, ha használjuk a Time Machine-t, a beépített szolgáltatásokat, a Spotlight-ot, mindez azonban idegen egy Windows-os júzertől. Pc-n egymás mellett és nem egymásba fonódva léteznek a programok, Macen azonban mindegyik előre telepített alkalmazásnak köze van a másikhoz: ha ezt felismerjük, roppant kényelmes lesz az életünk, ha nem, sosem értjük majd meg, miért jobb egy Macen dolgozni, mint egy pc-n.

Szóval most tanulunk. Létrehoztam apámnak egy iChat-accountot, úgyhogy ha elakad, át tudom venni itthonról az irányítást a gépe felett, hogy megmutassam, hova kell kattintani, mit kell megnyitni. Tudom, hogy MSN-ben is van ilyen funkció, azt viszont nem használja senki, helyette telefonon próbálják elmagyarázni egymásnak a júzerek, hogy a tálcán jobb egérgomb, aztán Properties, aztán...

iChattel lényegesen egyszerűbb. Meglátjuk, meddig jutunk egy hónap alatt. Mindenesetre az első 24 óra bíztatónak tűnik: bár már másnap reggel sikerült lefagyasztani a Macet egy sima slideshow-val, ami szerintem egyedülálló teljesítmény univerzum-szerte, szerda estére már csupa olyan kérdést kaptam, amiből látszott: kezdi megérteni, felismerni, használni a gépet.

Évtizedes Windows-lét után csupán egy napba telt, hogy elsajátítson egy egészen más megközelítést. Erre mondják, hogy a jót könnyű megszokni.