A Sony nagyon beletalált az elsővel, emlékszem, mindenki a pattogó labdákat várta a tévében, én meg azt próbáltam kideríteni, hogy ki lehet az előadója a San Franciscóban rögzített reklám zenéjének (José Gonzales). Maga az alapötlet, a tévéreklám persze abszurd, hiszen hogyan demonstráljuk egy tévé képminőségét, ha azt jó eséllyel otthon, egy öreg, rossz készüléken nézik meg a leendő vásárlók, ezzel együtt a labdás hirdetés a populáris kultúra része lett.

A második rész már nem ütött akkorát, pedig egy egész lakótelepet szórtak tele festékkel a Sony szakemberei és a harmadik részt is kevesen jegyezték meg.

Én mondjuk közéjük tartozom, főleg, mert épp New Yorkban voltam, amikor a reklámot rögzítették. Az újítás a stop motion-technológia alkalmazása volt, a helyszínen összegyúrt nyulak mozgását vette fel lépésről-lépésre, képenként a kamera. Élménynek tehát nem volt nagy a forgatás, hacsak abból a szempontból nem, hogy simán begyalogolhattam a felvételekbe, a kutya se foglalkozott velem, hiszen legfeljebb a másodperc 24-ed részéig látszódtam volna.

A gyurmanyulak helyett ezért inkább a stábbal voltam elfoglalva, pontosabban a kamerák mögötti hosszú sátorba bújt szakemberekkel. Ezek a Foley Square tömeghez közeleső szélén Sony VAIO laptopokon keresztül követték az eseményeket, de jól látszódott, hogy a negyedik számítógéptől a sor végén ücsörgő kábé tizenötödikig nyolcvan százalékosra emelkedett a Macintoshok aránya. Tetszett, hogy a Sony megpróbálta eldugni az Apple-gépeket az emberek elől, ahogy az is, hogy nem tiltotta meg a forgatáson a konkurens termékek használatát, nem vesztek el a jelentéktelen részletekben.

Az új reklám készítésénél nem voltam ott, ettől függetlenül tetszik: nehéz megfogni, vizuális értelemben átadni azt például egy katódsugárcsöves tévén keresztül, hogy mire képes a 220 hertz, de szerintem átjött az üzenet. Nektek hogy tetszik?