Az elmúlt két hétben a laptopom dédunokáját nyüstöltem. Pedig még csak két éve vettem a MacBook Prómat, de azóta már a harmadik generációnál tartunk. Az akkori 13-asok közül az erősebbet vettem, így a gépemben 2,53 gigahertzes Core 2-es dolgozik 4 gigabájt memória és egy GeForce 9400-as társaságában, ráadásul azóta egy kicsit tuningoltam is rajta: ssd-hdd-hibridet szereltettem bele, hogy bőven maradjon tárolóhelyem, de gyorsabb legyen a munka, és közben a gatyámat se kelljen kifizetni.

Az egyre satnyábbnak tűnő dédapa mellett az új gyerek borzasztóan izmos. Legalábbis processzorszinten, hiszen 2,8-as, kétmagos Core i7-es dolgozik benne. Máskülönben sok minden nem változott: a méret, a kijelző, súly ugyanaz maradt, memóriából se került több a gépbe, és bár az Intel processzorba integrált videókártyája nem számít rossznak a maga kategóriájába, talán csak egy generációnyi előrelépést jelent a Geforce 9400-ashoz képest. Hármat biztosan nem.

A tesztprogramok azért súlyos, mérhető különbséget képesek kimutatni:

Mindezt úgy, hogy az üzemidő érdemben nem változott, talán kicsit még javult is. A valódi kérdés azonban nem ez. A kérdés az, hogy ha valaki úgy dönt, lecseréli kétéves gépét, tehát a legelső, 13 colos MacBook Prót, vagy akár annak szellemi elődjét, a hasonló felszereltségű, 2008-as unibody MacBookot, lát-e gyorsulást, előrelépést, vagy sem.

Hogy ezt kiderítsem, fogtam a saját rendszerem és egy az egyben rápakoltam az új gépre. A Time Machine segítségével ez elég egyszerűen ment, vagy négy óra alatt rákerült mindenem a tesztgépre, elkezdődhetett a nyúzás.

Összefoglalom röviden, hogy mit vettem észre átlagos munkavégzés közben: semmit. Egyáltalán semmit. A háttér, a gép formája ugyanaz maradt, ettől még, vagy talán éppen ezért, észre kellett volna vennem, hogyha a felhasználás sebessége változott volna. Hiszen ezerszer indítottam már el a Safarit, az iPhotót, tudom, hogy reagál a gép, amikor egy flash-es oldalra tévedek, ismerem minden rezdülését, ezért kellett volna egyből kiszúrnom, ha valami megváltozott volna. Mintha a csajod felett átvenné a hatalmat egy idegen civilizáció gonosz küldötte: hiába néz ki ugyanúgy, egyből kiszúrnád, hogy a Marsról irányítják.

De semmi sem történt. Hogy őszinte legyen, a két hét alatt szinte bármikor tetszőlegesen cserélgethették volna előttem a gépeket, fél óra használat után sem tudtam volna teljes biztonsággal megmondani, hogy melyik van előttem. Illetve a programindításnál azért leleplezte volna magát az új rendszer, hiszen abban sima merevlemez van, aminél az én ssd-hdd-kombóm lényegesen gyorsabb, de ez utólagos tuning, kár vele számolni, vagy az új Prónak felróni.

Egy olyan eset volt, amikor kijött az új laptop előnye, de akkor nagyon: a Final Cut X futtatása közben. A határ ebben az esetben azonban nagyon éles volt, hiszen az én gépemmel konkrétan használhatatlan a program, ha nem optimalizáltam a végletekig a nyersanyagot, és ezt most szó szerint értsétek. A videó lejátszása például, ami ugye a vágás alapja, úgy néz ki a kétéves MacBook Prón, hogy megnyomom a space-t, ekkor bejön a strandlabda, pörög úgy nyolc másodpercig, majd szaggatva elindul a videó. Akik esetleg nem mélyültek el a vágásban, azoknak mondom, hogy egy ötperces videó összerakása alatt vagy ezerszer kell elindítani a videólejátszást.

Az új gépen már nem volt ilyen probléma, space-re azonnal elkezdett dolgozni a program, és csak akkor akadt problémája, ha már egy-két órája vágtam a gépen. Ilyenkor az egyik sávról a másikra ugorva szaggatni kezdett a kép és a hang is, de a Final Cut X újraindítása rendszerint megoldotta a problémát.

A leírt jelenség egyértelműen a Core i7-es és az új grafikus gyorsító előnyét hirdeti, más kérdés, hogy aki nem vág videót, és nem játszik a gépén (arra mondjuk még az új 13-as sem nagyon alkalmas), annak érdemes-e lecserélnie a régebbi MacBook Próját. A válasz elég rövid: nem.

Ez a nem azonban legalább akkora érdem az Apple-nek, mint amekkora szégyen. Mert lehet persze ekézni az új gépet, amiért az nem nyújt kézzelfogható előnyt az átlagjúzereknek a régihez képest, én viszont inkább onnan közelítem meg a dolgot, hogy a két-három éves Apple laptop is tökéletesen hozza még ma is az elvárhatót. A ház nem fáradt meg, a kijelző a mai napig tökéletes, a billentyűzet hibátlan, nincsenek kopásnyomok és a 2008-as, 2009-es rendszer teljesítménye még 2012 előtt pár héttel is tökéletesen elég a legtöbb feladatra, amit egy 13 colos géppel el lehet végezni. Nem arról van szó, hogy a régi és az új gép is egyformán lassú. Inkább arról, hogy a léc még mindkettőnek nevetségesen alacsony.

A Mac vásárlása tehát időtálló döntés. Ezt bizonyítja az is, hogy viszonylag jó áron túl tudnék adni a sajátomon. Persze miért tenném? Csak a videóvágás miatt. Ahhoz viszont megvárom a jövőre érkező, Ivy Bridge processzoros MacBook Prót, abban már várhatóan négy mag és jóval erősebb grafikus mag lesz, és akkor talán választási ciklusonként csak egyszer kell majd újraindítanom a Final Cut X-et, aminek a szégyenletes kifagyása óta egyébként kezdek megbocsátani.

De az átlagembernek valószínűleg egy négymagos 13-as sem jelent majd érezhető előrelépést: ha a mostani rendszernek, sőt, a háromévesnek is nevetségesen alacsony a léc, borítékolható, hogy a négymagos sem nyújt majd pluszt. A léc szempontjából ugyanis lényegében mindegy, hogy azt kettő, vagy hat méterrel ugorjuk át. Az Apple-nek persze lépést kell tartania a korral, bele kell építeni a legújabb technológiákat a laptopba, hiszen az a léc lassan, de biztosan feljebb kúszik, de ha igazán meg akarja fogni a tömegeket, kénytelen lesz olyat adni az embereknek, ami meggyőzi őket a váltás szükségességéről.

Szép például a dizájn, de lassan már négy éves, ideje lenne valami izgalmasabbal előállni. Aztán ott van a kijelző: teljesen rendben van, de az 1280x800 pixel ma már kevés, 13 colon bőven elférne mondjuk 1440x900, harminc százalékkal több. Lehetne végre könnyebb a gép, és ideje lenne belerakni azt a technológiai újítást, amitől nemcsak gyors lesz a laptop, hanem annak is érződik majd: az ssd-t, ami sokkal nagyobb előrelépést jelent a legtöbb felhasználónak, mint a négy-, meg akárhány magos processzor.

És ha jól meggondoljuk, el is jutottunk a 13 colos MacBook Airig, ez ugyanis mindazt tudja, amire az átlagfelhasználónak szüksége van. A mostani teszt engem arról győzött meg, hogy teljesítményben bőven elég lenne kevesebb is (és egy korábbi tesztünkből már kiderült, hogy a 13-as Air simán erősebb az én referenciaként használt 13-as Prómnál), súlyban, felbontásban, sebességérzésben lenne többre szükségem, és ezt tökéletesen megtestesíti az Air.

Az átlagfelhasználónak semmi szüksége a Pro jóságaira, és ha nem akarnék vágni, eszembe se jutna következő gépnek Prót venni De ki fogom próbálni, talán még Final Cut X-szel is elég az Air. Ha nem játszol, nem bűvészkedsz elképesztő méretű fájlokkal, nem vágsz, hidd el: az Air a te géped, amiből a csúcsmodellért alig kell többet fizetned, mint a drágábbik 13-as Próért.