Pár napja az Olimpiában ebédeltem egy barátommal. A menü mellé adott pohár szikvízzel vártuk az előételt, miközben az élet nagy dolgairól beszélgettünk: ételekről, barátnőkről, tartozásokról, nyaralásokról. Mindketten iPhone-t használunk, méghozzá a 3G-s modellt, így várakozás közben sok egyéb mellett szóba került a telefon is. Pontosabban annak sebessége. Egyetértettünk abban, hogy 2010-ben a 3G-s modell teljesítménye már kész tragédia: gyakran másodperceket kell várni a névlista betöltésére, előfordul, hogy több lélegzetvételnyi ideig tetszhalott a készülék, és nem reagál semmire. "Ilyenkor legszívesebben falhoz vágnám a kis kurvát" - mondta L., mire én megmutattam a készülékem alján található repedést. Ezt akkor gyűjtötte be, amikor valami memóriakezelési probléma miatt percekig nem tudtam elindítani egy fontos hívást, így nemcsak elméleti szinten, hanem a gyakorlatban is egy ház falához csaptam a készüléket.

Miközben ráérősen elfogyasztottuk a tökéletesre készített szardiniát, majd a kívül ropogós, belül omlós, szaftos marhapofát, hirtelen bevillant, hogy milyen nagy kontraszt van néhány rituálénk és az elektronikai eszközökkel kapcsolatos elvárásaink között, és hogy milyen nevetségesek is a problémáink: komoly gondot okoz, amikor a tenyerünkben tartott eszközzel nem azonnal, hanem pillanatnyi szünet után érjük csak el a világ csaknem összes információját. A kétezres évek elején a mobilnetezésnek ez a szintje még elképzelhetetlen lett volna, ma meg falhoz vágok egy drága telefont, amiért megvárakoztat.

Ugyanakkor a jelenség csak részben az én hibám, gondoltam, miközben az ebéd után az autómmal már a Szépművészeti Múzeum felé tartottam. Csak részben az enyém, mert közös a tünet: a társadalom (aminek persze én is részese, sőt, a blogon keresztül alakítója vagyok), az iparág, a környezetem azt sugallja, hogy mindig gyorsabbnak, hatékonyabbnak kell lenni. Mennyit is kell várnom a telefonomra? Egy nap alatt összesen talán ha két-három perc telik azzal, hogy a folyamatosan használt készülék várakoztat engem, ezt mégis soknak, elviselhetetlenül soknak tartom.

A modern ember ugyanis tragédiaként, pontosabban a hiba jeleként éli meg a várakozást, ám a sebesség fogalma folyton változik, megújul, elveszti, majd megtalálja jelentését. Értéktelenedik, inflációs hatás alá kerül, ezért csak az lehet a nyertes, aki az adott kor fogalomrendszerében az élen ál. A múlt és a jövő nem számít.

A legjobb példa erre az iPhone: amikor megjelent, elképzelhetetlenül gyorsnak tűnt, a 3GS modell óta viszont tragikusan lassúnak, haldoklónak látszik. És ez a hatás minden pillanatban erősödik, amikor kapcsolatba lépünk az aktuális jelennel, majd visszatérni kényszerülünk a tegnap aktualitásához.

Mondok egy példát: pár napja kaptam az Apple hazai PR-partnerétől  (Morpho) egy iPod touchot, rajta egy rakás drágább App Store-os játékkal, hogy kipróbáljam, mit lehet kihozni a kütyüből. Ebben a lejátszóban már az iPhone 3GS hardvere van, tehát jóval gyorsabb az enyémnél, ennek megfelelően a várakozási idő is jelentősen csökkent. A közös halmaz a Need for Speed Undercover: az autóversenyzős programot a saját készülékemre is megvettem pár hónapja, de alig játszottam vele. A betöltés lassú, a lopott percekben nincs időm arra, hogy loading-képernyőt nézegessek, az új touchon azonban értelmet nyert a koncepció: amióta nálam van a kütyü, gyakorlatilag végig is játszottam a Need for Speedet. Azóta megveszem és eladom az autókat, tuningolom őket, belefeledkeztem az élvezetbe, mert annyi teret ad a készülék, a sebesség, a várakozás hiánya, hogy nyugodtan elengedhetem magam időnként egy-két percre. Hirtelen létjogosultsága lett a játéknak.

Más: kedden egy kollégám felhívta a figyelmem az iPad konkurensének szánt HP-tabletre, pontosabban az arról készült videóra. Az apropót az adta, hogy kiderült, a készülék Flash-kompatibilis lesz, én meg kíváncsi voltam, hogyan jeleníti meg a tablet a processzorzabáló tartalmakat. Elkezdtem nézni a videót, túltettem magam a tragikus, Windows 7-re épülő kezelőfelületen, aztán a 52. másodperc környékén azt mondtam, hogy köszönöm, de innentől kezdve ez a készülék nem érdekel, ez a készülék egy technológiai bukás. Nézzük csak meg, mi történik:

A fickó gördít egyet ujjaival böngészés közben, és a készülék csak néhány tizedmásodpercnyi gondolkozás után reagál. Ez nem egy gyorsan múló memóriaprobléma, hiszen a pr-videóba is belekerült a jelenség, ez a HP kérem szépen ennyit tud.

És akkor el is érkeztünk a közös halmazhoz, a sebességhez, a sebesség igényéhez. Az Apple termékei ebben a kategóriában szinte mindig jól szerepelnek: az iPhone teljesítménye annak idején egyedülálló volt, és bár ma már lassúnak számít, két-három éve odakente a falhoz a Nokiákat és a Windows Mobile-os készülékeket. Nem változott ez azóta sem, az Apple aktuális mobilja mindig gyorsan számít: még a Nexus One brutális hardvere sem adja a gördülékenységnek azt az érzetét, amit a lassan egy éves 3GS minden körülmények közt nyújtani tud.

Hasonló a helyzet az OS X-szel is, ahol szinte sosem tudjuk annyira leterhelni a gépet, hogy a látványos Exposé-effekteket, az ablakok gyors átméretezéssel járó egymás mellé rendezését ne tudnánk akadás mentesen lefolytatni, és normál körülmények közt képtelenség annyi böngészőablakot megnyitni, hogy a scroll ne legyen folyamatos, szinte folyékony Safari alatt. És tudjuk, milyen sértetten, hisztérikusan viselkedünk, ha valaki beleköp enne a levesbe: a maces böngészőket csak a Flash tudja belassítani, és mivel az Apple-júzerek többsége alkatilag képtelen várni, őszintén tud dühös lenni arra, aki elveszi a sebesség érzését. A tökéletesség látszatát. Ezért is történhet meg, hogy a maces táboron belül a legmagasabb a flashblokkerek használóinak aránya.

Az iPaddel megérkezett a legújabb termékkategória, ami ugyanazt tudja, mint elődei: gördülékeny, reszponzív, pontosan azt teszi, amit várok tőle az adott kor körülményei közt elérhető legnagyobb sebességgel. És ez az, amit nem tud, nem ért a HP, meg a legtöbb konkurens. És ez az, amiért az iPad megvásárlása, kipróbálása után a legtöbb Apple-júzer biztosan nem venné meg a konkurens terméket, még ha az több funkciót is kínál, még ha abban van is Flash. Mert mindez nem számít.

Ha azt gondoljuk, hogy csak a sebességről van szó, tévedünk. Mert a sebesség csak egy tünet, a valódi jelenség a perfekcionizmus. Az az érzés, ami elfog minket valahányszor egy eszköz azt teszi, amit várunk tőle.

A funkciókat tekintve ritkán ér minket meglepetés az Appe-termékek esetében: amit a készülékek kínálnak, azok a többségnek bőven megfelelnek, de legalábbis mindenki tisztában van azzal, hogy mire jók, és mire nem jók ezek a kütyük. Ha viszont képesek vagyunk azonosulni az adott funkcióhalmazzal, a sebességen keresztül már megtapasztalhatjuk a tökéletesség érzetét: azt, hogy a készülék nem egy tőlem független bithalmaz, hanem az akaratom meghosszabbítása, kivetülése, ami pontosan azt és úgy teszi, ahogy azt az adott korszakban csak el lehet képzelni. És ha ez a képesség megvan, lényegtelenné válik, hogy az Apple stabilitásban, árban, funkciókban hol helyezkedik el a nagy elektronikai periódusos rendszerben, mert minden képességétől és hiányosságától függetlenül olyan ügyesen tudja elhitetni felhasználójával, hogy ő a főnök, ahogy egyetlen más gyártó sem.