Szembe kell nézni időnként a korunkkal. Akár a harmincat lépjük át, mint én pár hét múlva, akár a hármat, mint a MacBookom már egy ideje - egyikünk sem hozza már azt, amit fénykorában. A laptopom döcög, már kényes a sok böngészőablakra, emiatt sokszor használhatatlanra lassul. A fájlokat másodpercekig keresi a Spotlight, a másolások lassan mennek, hiába: a gép tele van alkalmazásokkal, fájlokkal, egy nagy szörny, aki már nem emlékeztet egy fiatal Leopardra. Hát még egy Tigerre. Sokszor kerreg, kattog, strandlabdázik.

Azt már mindenki hallotta, hogy az SSD korunk nagy turbo boostja ebből a szempontból, minden sebre gyógyír, de legalábbis a fenti problémákra mindenképpen. Ki szerettem volna próbálni ezt az érzést a saját rendszeremen a mindennapokban, tartós használat közben, ezért az iStyle jóvoltából egy hónapra kaptam egy 11-es MacBook Airt, 128 gigás SSD-vel. Az előző szériából van, de számomra a legfontosabb vizsgált összetevő, az SSD szempontjából körülbelül ugyanaz, mintha az újat vennénk.

Time Machine-nal lementettem a mostani gépem teljes tartalmát, majd a Snow Leopard első ébredésénél az Airre rátoltam a teljes cuccot, fájlostul, programostul, mindenestül. Minden egyes apró beállítás, jelszavak, minden program ugyanúgy állt fel, mint a másik gépemen (már ami elindult), egy óriási különbséget leszámítva: itt most úgy hasított, mintha szűz rendszer lenne. Erre számítottam, de azért mégis meglepett.

Nem mondom, hogy nem idegesített néhány dolog, például az asztali ikonjaim rendszeres jobbra tolása (bűvészkedni a DS.Store-okkal természetesen most sem volt kedvem), és az a különös jelenség, hogy egyik ébredés villámgyors, ahogy az az SSD-knél lenni kell, máskor meg lassabban kel, mint az ősrégi gépem. De a Snow Leopard szar, ezt nagyjából a megjelenése óta tudjuk.

Az SSD sebességének tettenérésére a legjobb módszer a mindennapi használat. Lehet ilyeneket méregetni, hogy a fájl másolása az SSD-n ötször vagy hatszor gyorsabb, mint a korábbi vinyómon, de nem érdemes. Ha USB-vel kötünk rá egy külső eszközt a gépre, úgyis az lesz a szűk keresztmetszet. Az azonnal indulás, zavarbaejtően sok böngészőablak sima kezelése, miközben a ventilátor egyszer sem pörög fel, ezek az igaz finomságok. Meg persze az, hogy úgy teszem be a táskámba plusz nehezékként, mint egy könyvet. A laptoppal menjek-e kérdés ebben a formában már fel sem merül többé.

Azt vettem észre, hogy egyre inkább ezt használom a munkára, a régi, 13 colon alacsonyabb felbontásra képes monitoromat kezdtem egy pixelhalmaznak látni, a lassúsága miatt pedig munkára alkalmatlannal nyilvánítottam a 2 gigahertzes Core 2 Duós szappantartómat. Főleg hogy az Air egy 1,6-os processzorral is majdnem hozta a másik teljesítményét számolásigényes feladatoknál, nyilván a GPU segített be az OpenCL segítségével.

Később visszavittem a készüléket az Andrássy útra, az iStyle-ba, de most elmondom: fájt. Fájt visszaszokni az előzőre, kezdtem úgy érezni magam, mint egy nagypapa, aki még mindig a moszkvicsát porolgatja, még annak fényesíti a csavarjait, és meg van győződve róla, hogy jó kezekben a világ legjobb autóját vásárolta meg évtizedekkel ezelőtt. Azóta ugyanis megszoktam, hogy nem terhelem le a laptopot, hogy vigyázok a kis lelkére, hogy a sértődés hangját, a ventilátorok bosszús fújását ne halljam. Nem szeretem magammal vinni, nem szeretem látni, hogy küzd nemhogy egy Photoshop elindításával, de még egy VLC playerrel is.

Megvártam hát az új generációs Air-eket. És megjöttek. Pofátlanságnak tartom, hogy a legkisebben még mindig 64 gigás SSD van, e fölött nem térek napirendre. A billentyűvilágításnak és a processzornak örülök, de az SD-kártya foglalat miatt úgy érzem, hogy a 13 colos lesz az én barátom. Azzal a 30 dekával meg majd megbékélek. De a legfontosabb: csak egészség legyen, meg SSD. Aki ma enélkül vesz Macet, az nem dönt jól.