Na szóval itt vagyok, megjöttem, elfoglaltam a Szilícium völgyet, de aki diadalittas beszámolóra várt, azt ki kell ábrándítanom: péntek este jöttem meg a nyaralásomból, aludtam négy órát, aztán repülőre ültem, kisebb megszakítással kábé 15 órán keresztül a felhők közt voltam, aztán leszálltam, de még mindig csak kora délután volt, pedig az órám már este tízet mutatott. Ilyenkor két lehetősége van az utazónak: vagy lefekszik aludni az otthoni idő szerint, amivel napokra bebiztosítja a jetlaget, vagy ébren marad az aktuális időzónának megfelelően, ami az első nap okoz közvetlen életveszélyt. San Franciscóban például még csak most múlt este hét, a biológiai időzónám szerint viszont már hajnali negyed öt van, szóval egyre kevésbé tudom koordinálni magamat, pedig még legalább három órán keresztül ébren kéne maradnom.

Az utcán szédelgek.

Nehezen kommunikálok.

Félreütök minden betűt.

Egyébként Steve Jobs-szal még nem találkoztam, de a hotelem a Cisco, a Sun és a Yahoo! főhadiszállása közt van, mindegyik látótávolságon belülre került, ami nem jelenti azt, hogy át is lehet sétálni ezekbe az épületekbe: figyelmeztettek rá, hogy Kaliforniában nem lehet csak úgy mászkálni, de nem hittem el, amíg saját szememmel nem láttam. Pár órája azonban elugrottam egy közeli elektronikai üzletbe, hogy konnektor-átalakítót vegyek, az üzletnek tele is volt a parkolója, az oda vezető 15 perces úton azonban egyetlen gyalogossal sem találkoztam. Eggyel sem, a táj jellemzően így fest:

A következő napokban igyekszem majd megfejteni ezt a jelenséget, bár sejtéseim már most is vannak, ezeket azonban nem osztom meg veletek, mert várom a szobaszervizt, megeszem a vacsorám, aztán olvasok, közben meg majd szándékaimmal ellentétben elalszom.

Addig is tippeljétek meg, hogy vajon adok-e borravalót a pincérnek. Azt tervezem, hogy nem, mert nincs apróm, de tud úgy nézni, hogy kikényszerítse a pénzt a zsebemből. Ebben az esetben viszont egy életre meggyűlölöm.  

update: közben megjött a kaja és borravalót is adtam:

Tudom, gyenge vagyok, de a fickó olyan megértően indult el kifelé a szobámból, amint megtudta, hogy honnan jöttem, és hogy most nálam hány óra van, hogy a kezem pofátlanul belenyúlt a zsebembe és átnyújtotta a pénzt. Tehetetlen voltam, mindig ezt csinálja valamelyik végtagom, ha szimpatikus emberekkel találkozom. Mondjuk a barátaimat szerencsére nem fizeti le.