A TechHive Beta Blog szerzője, Armando Rodriguez gondolkozott el egy pillanatra a világ folyásán, azon az átalakuláson, amin épp most megy át az informatika. Akik még velem együtt kezdték az ipart húsz éve, esetleg még régebben, azok még pontosan emlékeznek az akkori állapotokra: vagy magunknak szereltük össze a gépeket, vagy megkértük rá a szomszédot. Ha valamelyik hardver elöregedett vagy csak tönkrement, simán cseréltük egy újra. Én már akkor is elégedetlenkedtem a megbonthatatlan részegységek miatt, hogy ki kell dobni a remek AGP-s kártyámat, mert egyetlen csip tönkrement rajta, de ez semmi a jelenlegi állapotokhoz képest: gondoljunk csak a 15-ös rMBP-ra, amiben ha feladja a harcot a memória, kuka a processzor, a vga, az egész alaplap.

És akkor ott vannak az iPhone-ok, iPadek, amiket senki sem áll neki javítgatni, ha feladja a hardver, újat veszünk belőlük, de szervizbe megyünk akkor is, ha csak egy akkumulátort kell cserélni. És már az asztali pc-k sem a régiek: egyre több a piacon az all in one gép, amikkel már csak egy szakember tud megbirkózni. Kevesek állnak neki otthon buherálni a rendszert, és ez a kör napról napra szűkül. Elég csak a PC World cikkére gondolni, amiben a hagyományos asztali pc haláláról, és az egybeépített gépek új eljöveteléről beszélnek.

Egyrészt ez a folyamat tökéletesen érthető, én már vagy egy évtizede hangoztatom, hogy így van ez rendjén: annak idején vagy harminc gépet szereltem össze, élveztem is a munkát, meg azt a csodálkozást, amit a barátaimból, vagy a barátaim anyukájából kiváltottam, amikor percek alatt beépítettem egy új grafikus gyorsítót, esetleg memóriát. Pedig akkor a MILF-jelenség még nem is létezett.

Aztán szépen-lassan ráuntam a szerelgetésre, a telepítésre, a jumperekkel való szórakozásra, tuningolgatásra, a sorjás szélű alkatrészek és szűk helyek miatti sérülésekre. Elegem lett belőle, vettem egy Macintosht, és már nem szerelek. Azóta ha baj van, elviszem a gépemet szakemberhez, és ez így van rendjén. Az emberek 99 százaléka nem szedi szét a tévéjét, nem esik neki a hűtőnek és karburátort sem cserél egyedül az autójában, a számítógép meg semmiben sem különbözik a többi használati tárgytól, félreértés volt azt hinni, hogy otthoni buherálásra való. Eredetileg persze arra találták ki, de már rég elmúltak azok az idők, amikor csak szakértői hobbicsoportok játékszere volt a pc. Tömegtermékké vált, mégis úgy kezeltük, mintha a piac húsz évnyi evolúciója tökéletesen elmaradt volna.

Aztán nagy sokára a gyártók is felfedezték, hogy a vásárlói kör egészen más volt már, mint a hetvenes-nyolcvanas években, elkezdtek szép, egybeépített, nem buherálható gépeket készíteni, amik csendesebbek lettek, finomabban működtek és jobban passzoltak az élettérbe, mint az elődeik.

brokenima-100000817-orig.jpg

És most ennek a fejlődési periódusnak érkeztünk a végére, ami már nem felhasználói, inkább környezetvédelmi szempontból aggályos: nem az a baj, hogy képtelenek vagyunk szerelőhöz vinni a gépeket, inkább hogy már a szerelők sem tudnak velük mit kezdeni. De igaz ez a tévére, hűtőre, minden egyébre: ha baj van, egyben cserélik a 4-5 részegység egyikét, a nyomtatott áramkör meg mehet a szemétre. És mivel a termékek minősége gyöngül, hamarabb is jön el a vég, mint húsz éve.

Ezért persze kár lenne a gyártókat hibáztatni. Mi akarunk egyre szebb, kisebb, gyorsabb gépeket, alacsonyabb áron. Akinek örök darab kell, vegyen Miele-t egy vagyonért, ami a fizetéshez mérten nem kerül többe, mint annak idején bármelyik háztartási eszköz, cserébe bírja is annyi ideig, mint azok. Húsz év, egy nap. Csak a többség ma már nem akarja öthavi fizetését egy mosógépre költeni.

Úgyhogy nekünk marad a szép, szerelhetetlen, nem különösebben tartós csúcstechnika, amiért alapvetően persze csak magunkat okolhatjuk.