Ma küldik nyomdába, és holnap-holnapután kezdik kiszállítani Magyarországon a HVG Kiadó gondozásában megjelenő, Jony Ive című könyvet. A művet egyébként a Cult of Mac szerzője, Leander Kahney írta, aki egyébként ezzel már négy könyvet jegyez a neve mellett Apple témakörben.

A könyv azért lesz érdekes, mert Jony Ive köztudottan a háttérbe húzódva dolgozik, alig látjuk, mégis megszállott tekintetével egyértelműsíti, milyen fontos szerepet játszik a vállalat életében, és a termékek születésében. Mindennap kapcsolatba kerülünk a formaterveivel, róla azonban alig valamit tudunk.

A HVG kiadótól megszereztünk egy részletet a negyedik fejezetből, amit csak itt, csak nálunk olvashattok. A Newton MessagePadről, pontosabban annak második generációjáról szól, amit már Jony tervezett. Íme Lindy története:

Jony, a megmentõ

Az Apple-nél Jony első nagy feladatnak a második generációs Newton MessagePad megtervezését kapta. Az első Newton még meg sem jelent, de a tervezőcsapat máris utálta. A sietős ütemterv miatt az első modell tele volt komoly hibákkal, amiket a cégvezetés és a tervezők is mielőbb szerettek volna kijavítani.

Épp mielőtt kiszállították volna a Newtont a boltokba, az Apple-nél felfedezték, hogy a kényes üvegképernyőt védő fedél lehetetlenné teszi a bővítőkártyák behelyezését a készülék tetején. A tervezőcsapatnak kiadták, hogy gyorsan készítsen néhány táskaszerűséget, köztük egy egyszerű bőrtokot is, és már ment is az egész a boltokba. Ám a Newtonnak a hangszórója is rossz helyen volt – a kéztámaszon, így az emberek használat közben mindig eltakarták a kezükkel.

A hardvermérnökök úgy tervezték, hogy a második generációs Newtonnak (fedőnevén Lindynek) valamivel nagyobb lesz a képernyője, így fejleszthető a kézírás-felismerő funkció. Mivel a korábbi modellen a tollat esetlenül a készülék oldalához rögzítették, az egész csúnyább és szélesebb is lett; ezért most azt akarták, hogy az új verzió sokkal vékonyabb legyen. Az első olyan volt, akár egy tégla, és csak a legnagyobb zakózsebben fért el.

Jony 1992 novembere és 1993 januárja között dolgozott a Lindy-projekten. A munkát a termék „dizájntörténetével” kezdte, vagyis azt a kérdést rágta át: Mi ennek a terméknek a története? A Newton annyira új volt és sokoldalú, és olyannyira nem hasonlított semmilyen másik termékre, hogy nehéz volt megfogalmazni, mire is lehet elsősorban használni. Más és más eszközként funkcionált attól függően, hogy milyen szoftver futott rajta: lehetett jegyzettömb vagy akár faxgép is. A vezérigazgató Sculley PDA-nak hívta, de Jony úgy vélte, túl „ködös” ez az elnevezés. „Az első Newtonnal az volt a gond, hogy nem igazán volt a hétköznapi élethez köthető – vélte Jony. – Az emberek számára idegenül hatott, ezért nem igazán tudtak vele mit kezdeni.” Jony ezen akart változtatni.

Egy fedél a legtöbb ember számára csak egy fedél, de Jony kiemelt figyelmet szentelt neki. „Ez az első, amit meglátsz, amit megérintesz – magyarázta. – Ahhoz, hogy bekapcsold a gépet, először is fel kell nyitnod a fedelét. Azt akartam, hogy ez a pillanat különleges legyen.”

A megoldást erre abban a leleményes, rugós zárszerkezetben találta meg, amelyet megnyomva a fedél felnyílik. A szerkezet lelke egy kis rézrugó, amelyet pontosan úgy állítottak be, hogy épp csak annyira nyissa fel a fedelet, amennyire szükséges.

Hogy ne állja útját a bővítőkártyáknak, Jony a fedelet dupla zsanérral rögzítette, így az nem akadályozta a felhasználót semmiben, hiszen nyitott állapotban fel-le hajtható lett. Ez a megoldás egyfajta gesztus is volt a felhasználók felé. „Azért volt fontos, hogy a fedél alulról felfelé nyíljon (és hátrahajtható legyen), mert ez a mozdulat univerzális, nem kultúraspecifikus – jegyezte meg Jony akkortájt. – Ha oldalra nyílt volna, akár egy könyv borítója, számos problémát okozott volna, mert Európában és az Egyesült Államokban jobbról balra, míg Japánban és keleten automatikusan balról jobbra akarták volna felnyitni. Ezért döntöttem úgy, hogy felfelé nyíljon: az mindenkinek egyformán megfelel.”

A következő lépésben Jony a Newton játékosságával kezdett foglalkozni, vagyis azokkal a különleges apróságokkal, amelyektől egy-egy terméket igazán a magunkénak érezhetünk. A Newton működésének kulcsa a digitális toll volt, ezért Jony erre fokuszált. Tudta, hogy a felhasználók szívesen játszadoznak majd vele. Azért, hogy a készülék karcsúbb és a toll tárolása is megoldott legyen, Jony kitalálta, hogy a gép tetején alakít ki egy tárolórekeszt. „Ragaszkodtam hozzá, hogy a fedél felfelé nyíljon és hátrahajtható legyen, akár egy gyorsírónotesz esetében, amit már mindenki ismer, [és] … a felhasználók szemében a Lindy is egy jegyzetfüzet volt. Így adta magát, hogy a toll tartónyílása felülre kerüljön, vagyis oda, ahol a gyorsírónotesz spirálkötése lenni szokott. Így teremtettük meg a kapcsolatot az eddig használt notesz és a vadonatúj MessagePad között. Ez kulcselemmé vált a termék történetében.”

A tárolóhely azonban túl rövid volt ahhoz, hogy egy hagyományos méretű íróeszköz elférjen benne, ezért Jony egy teleszkópos tollat is tervezett a géphez. A tollat pedig, akárcsak a fedelet, rugós szerkezettel rögzítették, amely a teteje megnyomásakor kipattintotta a tollat a tartójából. Azért, hogy a tollnak legyen némi súlya, sárgarézből készítették el.

Jony kollégái majd megvesztek a Lindyért. „A Lindy volt Jonathan első nagy diadala” – mondta a tervező kolléga, Parsey.

Mindennek a tetejében Jony rendkívül szoros határidőt kapott, és óriási nyomás alatt kellett teljesítenie. Az Apple – úttörőnek számító – kézi eszközének első verzióját a képregényrajzoló Gary Trudeau lényegében halálra ítélte, amikor tollhegyre tűzte a Doonesbury képregénykockáiban. Amikor pedig kifigurázta a Newton kézírás-felismerő funkcióját is, azzal megadta neki a kegyelemdöfést. Hála Trudeau-nak, az első Newton MessagePadet a lehető leggyorsabban cserélték le az újabb modellre.

A feladat súlya Jony vállát nyomta. „Amikor pontosan tudod, hogy egy nap csúszás mennyi bevételkiesést jelent, akkor nagyon tudsz összpontosítani” – mondta a britekre jellemző finomkodással.

Kollégái legnagyobb csodálatára Jony két hét alatt jutott el az első vázlatoktól az első habszivacs modellig. Korábban ilyen gyors modellalkotást még senkitől sem láttak. Jony eltökélte, hogy a határidőre elkészül, és még Tajvanra is elutazott, hogy felügyelhesse és probléma esetén segíthesse a gyárat. A gyárhoz közel, egy hotelben szállt meg. A tolltartó rugós szerkezetének hibáit – egy hardvermérnök segítségével – ott, a szállodai szobában javította ki.

Parsey szerint Jony mindenáron valami különlegeset akart alkotni. „Ahhoz, hogy megalkothasd a legjobb dizájnt, együtt kell élned és lélegezned a termékkel. A Jonytól megszokott színvonalon a tervező és a termék kapcsolata olyan volt, akár egy szerelmi viszony. A tervezési folyamat felvillanyozó […] és kimerítő. Amíg nem vagy hajlandó mindent beleadni, addig a dizájn sem lesz elég jó.”

A munka elkészültével a kollégák teljesen le voltak nyűgözve az új Newtontól és Jonytól is, aki alig egy hónapja dolgozott a cégnél. Az Apple egyik vezetője, a Newton fejlesztéséért is felelős Gaston Bastiaens már akkor megmondta Jonynak, hogy ezzel elnyeri az összes létező dizájndíjat. Majdnem így is lett. A Lindy 1994-es bevezetése után Jony számos szakmai nívódíjat nyert: az Ipari Formatervezés Kiválóságainak Aranydíját (Gold Industrial Design Excellence Award), az iF termékdizájn díjat, a német Dizájninnovációs díjat (Design Innovation Award), az I.D. magazin éves szemléjének kategóriagyőztese lett, továbbá az a megtiszteltetés érte, hogy bekerült a San Franciscó-i Modern Művészetek Múzeuma állandó kiállításának darabjai közé.

Jony többek között azzal lepte meg Rick Englisht, hogy nem szerette a díjakat. Pontosabban nem szerette a nyilvános díjátadókat. „Jony Ive már a kezdet kezdetén kijelentette, hogy nem megy el semmilyen díjátadóra – mesélte English. – Ez a hozzáállás teljesen egyedi a tervezők világában. Utálta, hogy fel kell mennie a színpadra, és át kell vennie egy díjat.”

A Jony-féle Newton MessagePad 110 már 1994 márciusában – alig hat hónappal az első Newton bevezetése után – a boltokba került. Ám játékosság ide vagy oda, a Newton menthetetlen volt, az Apple ugyanis hibát hibára halmozott a termék forgalmazásával kapcsolatban, kezdve azzal, hogy az első verziót lényegében félkész állapotban dobták piacra, ráadásul a képességeit is erősen túlbecsülték. Az irreális elvárások miatt a Newton sosem ért el áttörést a fogyasztói cikkek piacán. Ráadásul az első és a második generációs Newton is akkumulátorgondokkal küzdött, és a Trudeau által gúnyolt kézírás-felismerő funkció is több sebből vérzett. Így még Jony világklasszis dizájnja sem tudta megmenteni a bukástól.

Jony egykori főnöke, Phil Gray találkozott a tervezővel Londonban, nem sokkal a MessagePad 110 bevezetése után. „Mai szemmel már elég bumfordinak tűnik a Newton, de akkoriban mégiscsak olyan kézi eszköz volt, amilyet korábban még senki sem készített – mondta Gray. – Jonyt frusztrálta, hogy hiába dolgozott keményen, a műszaki megoldások miatt számtalan kompromisszumot kellett kötnie. Később már olyan pozícióba került az Apple-nél, ahol nemcsak beleszólása volt a műszaki tervezésbe, de irányítani is tudta az egész folyamatot.”

A MessagePad fontos változást hozott az Apple gyártási stratégiájában is. A MessagePad 110 volt az első olyan termékük, amelynek a gyártását teljes egészében kiszervezték Tajvanba. A vállalat már korábban is kötött partnerszerződéseket japán cégekkel (a Sonyval monitorokra, a Canonnal nyomtatókra), de a termékek többsége a saját gyáraiban készült. A MessagePad 110 gyártására azonban az Apple leszerződött az Inventeckel. „Igazán remek munkát végeztek, a gyártás flottul ment – mondta Brunner. – A termékek minősége is kiváló, és ezt Jony javára írom. Rengeteget dolgozott, és sok-sok időt töltött Tajvanban azért, hogy minden rendben legyen. Az egész gyönyörű volt. Tökéletesen kidolgozott. Flottul működött. Igazán csodás termék lett.”

Ezzel elindult az a folyamat, amikor is a cég egyre inkább alvállalkozókra bízta az Apple-termékek gyártását. Ez a gyakorlat azonban egy évtizeddel később heves vitákat váltott ki.

Alighogy befejeződött a Lindy-projekt, Jony máris azon törte a fejét, hogyan egyszerűsíthetné az Apple ormótlan, katódsugárcsöves monitorának formavilágát – és meg is találta a megoldást. Minden bizonnyal a monitorok voltak a legkevésbé vonzó Apple-termékek, ráadásul ezek gyártása került a legtöbbe. Méretük és komplexitásuk miatt az egyes modellek – és akkoriban több tucat is forgalomban volt – műanyag borításához szükséges fröccsszerszám elkészítése akár több mint 1 millió dollárba is kerülhetett.

Jony spórolási céllal egy olyan új ház tervével állt elő, amelynek cserélhetőek voltak az elemei, így több különböző méretű monitor esetében is alkalmazhatták. Korábban a képernyő borítása két részből, a keretből (amely a katódsugárcső elejét tartotta) és a vödör alakú hátsó falból (amely a katódsugárcső hátulját védte és ölelte körül) állt. Jony azt találta ki, hogy a ház négy részből álljon: a keretből, a „vödör” pedig egy középső és két hátsó elemből tevődjön össze, a moduláris szerkezet ugyanis lehetővé teszi, hogy a termékskála minden cikkéhez ugyanazt a középső és hátsó elemet gyártsák, és csak a keretnek kell – méretben – alkalmazkodnia a különböző méretű monitorokhoz.

Az új borítás azon túl, hogy olcsóbb lett, szebbé is vált, hiszen a megújult, takarosabb dizájn révén az elemek szorosabban illeszkedhettek a különböző katódsugárcsövekhez, így minden monitor kisebbnek és plasztikusabbnak látszott. Jony terve néhány új elemmel is gazdagította a tervezőcsapat formanyelvét, például azzal, hogy másként állt a szellőzőnyílásokhoz és a csavarokhoz. „Az új megoldás sokkal kifinomultabb” – mondta a tervező Bart Andre, aki Jony ötlete alapján készítette el a burkolat végleges tervét. Munkájára mindenki felfigyelt.

A könyvhöz tartozik egyébként 16 oldal fotómelléket Jonyról és az általa tervezett termékekről. Itt megrendelhető, a héten már e-könyvként is kapható lesz az iTunes Store-ban (csak angol nyelven érhető el jelenleg).